Emlékére annak, hogy 162 évvel ezelőtt, 1850. augusztus tizennyolcadikán halt meg az Író.
Ama napon – 1850. augusztus tizennyolcadika volt -, melynek alkonyati óráján Honoré de Balzac a szokottnál is erősebb nyomást érzett mellkasában (és hiába dörzsölgette immár hideg vízzel, elillanó, illatos illóolajokkal), végül megadással ráborult az íróasztalra, és szelíden (nem szelíd életére cáfolva) meghalt, úgy kezdődött, mint bármely más nap.
Négykor kelt, hideg vízzel térítgette magához testét, lelkét és szellemét, aztán az íróasztalhoz ült, hogy sorokat tegyen hófehér papírlapokra, erősen elcsúfítva szörnyű kézírásával a szűzi papírt.
Mielőtt belekezdett volna papírcsúfító munkájába, az íróasztalon álló Napóleon szobron fordított annyit, hogy a bronzból készült császári szemek rá tekintsenek, és – mint harminckilenc éven át minden hajnalban tette – elolvasta a talapzatra vésett szöveget, mintegy erőt merítve napi munkálkodásához.: „„Amit ő karddal kezdett, azt én tollal fejezem be."
Egykor az előkelőségvágy az ifjú Balzacban – kinek neve nemesi előkelőséggel hangzott ugyan igen hamiskásan, hisz senki fölmenője nemes nem volt, nem kapott nemesi rangot -, nyüzsgésvággyá, mindent-akarásvággyá erősödött. Ifjú, kezdő jogászként úgy került fel Párizsba, hogy valamiképpen meghódítsa a világot, és az irodalom mellett döntött.
Honoré de Balzac - a vidéki ifjú - fölköltözött tehát a fények városába, Párizsba, és mindenek előtt elsétált a Père-Lachaise-temetőig. Megtekintette a leghíresebb francia írók sírjait – La Fontaine- ét többi közt -: éppen temetés ért véget, két díszes hintó állította félre a sírkerti útról Honorét: az egyik Restaud gróf, a másik Nucingen báró címerét viselte.
Az ifjú nagyratörő félreállt, de lelkében nyomot hagyott, hogy neki kellett félreállnia. Ez az önmagában jelentéktelen eset gyötrelmessé fokozta vágyakozó szomorúságát. Beesteledett, a nyirkos félhomály felborzolta idegeit. Még egy pillantást vetett a sírokra, és hagyta fölszáradni utolsó ifjúi könnyeit, aztán Balzac a temető emelkedő része felé vette útját. Elnézte a Szajna két partján zegzugos körvonalakkal húzódó Párizst, ahol már kigyúltak a lámpafények. Szeme mohón tapadt a város ama részére, amely a Vendôme tér oszlopa és az Invalidusok kupolája közt terül el. Ott élt az előkelő társaság, ott élt a szellem arisztokráciája, amelybe mindenáron bejutni törekedett. Olyan pillantást vetett erre a zsibongó, óriási méhkasra, mintha előre ízlelné a mézet, és kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot: „Most mirajtunk a sor!” És a társadalom arcába vágott merész kihívás első tetteként Balzac elment vacsorázni Nucingen bárónéhez, ahová meghívott volt, majd hazatért, és odaállította asztalára Napóleon szobrát, melynek talapzatára azt a szöveget vésette.
Szóval aznap reggel elolvasta erőgyűjtésként a föliratot, aztán tiszta fehér lapot húzott maga elé, és mindenek előtt fölírta: „1850. augusztus 18. vasárnap: házasságunk huszonegyedik napja…”
Elolvasta, és belédöbbent a szám szimbolikája: épp annyi napja házasok, ahány éven át levelezett és várt, várt Eveline-re. Épp annyi.
Az 1832. év decemberében , amikor Honoré harminchárom éves volt, és veszedelmes nőfaló, a párizsi férjek réme (legalább is azoknak a férjeknek, akik szép, ifjú, csinoska feleséggel bírtak), a Huhogók meg a Szamárbőr sikere után már neves íróként, lelkes hangú levelet kapott Eveline-től. Eveline Hanska grófnőtől, egy lengyel arisztokrata feleségétől, aki francia földön utazgatva olvasta a Huhogókat, és romantikus lelkesültségében azonnal rajongó levelet írt Honoré-nak.
Többi közt ez állt ama levélben:
"A hang, a tekintet, az arc összhangban áll az érzelmekkel. Még a legzordabb bíró, leghitetlenebb ügyvéd, a legszívtelenebb uzsorás is habozik, hogy elaggott szívet, hamis számadást tulajdonítson annak, akinek a szeme még valami tiszta nedvességben úszik, és akinek egyetlen ránc sincs a homlokán."
Ilyesmire fölfigyel egy lélek, különösen, ha az a lélek literátus lélek, vagyis érzékenyebb a nagy átlagnál: mondjuk, némileg nőies lelkületű férfilélek.
Honoré tehát erre a levélre válaszolt, és aztán közel huszonegy éven át jöttek és mentek a levelek Párizs és a lengyel- ukrán Lukovo között, ahol Eveline férjének birtokán éldegélt.
„Nem lehetek az Öné Honoré, nem lehetek a felesége, míg él a férjem, a jó és tiszteletreméltó, agg gróf… Nem!”
„Nem is gondolok arra, hogy a férje legyek. Szerető embere kívánok lenni Hanska… Jobb az úgy, jobb: a szerető férfi először mindig a kedvesére gondol, és csak másodsorban saját magára. A férjnél ez pont fordítva van. És nem akarom, hogy fordítva légyen… Csak Önre akarok gondolni mindig, Barátnőm!”
Mind e szerelmes levélváltások közepette Honoré de Balzac berendezkedett a tudatos és szakadatlan munkára, de ettől kezdve világhódító irodalmi ambíciói mellé fölsorakozott egy másik is: már nem csak a dicsőség végett írt, hanem érte is írt, jövendő feleségéért is.
Persze a dicsőségért is írt, a gazdagságért is írt, de írt mindenekelőtt azért, mert belülről feszítette a közlési vágy: elmondani mindent, amit a világról, az emberekről tud. Elmondani az embereknek, de elsősorban Hanska grófnénak, az ő Eveline-jének.
És dolgozott, mondhatni egy barom munkabírásával, és közben - ha lehet ilyet mondani – négy végéről égette élte gyertyáit: úgyszólván keresztet égetett élte gyertyáiból Honoré de Balzac.
Amúgy egészen megjavult a szerelemtől, a szerelemben, a szerelem által: nem falta immár a nőket, a párizsi papucsok megnyughattak, Balzac miatt már nem kellett félteniük ifjú nejeiket.
”Mikor? Ugyan mikor?” – faggatta újra meg újra Eveline-t leveleiben. „Legalább a lélegzetvétel reményét adja meg nekem, Barátnőm! A lelki életben, csakúgy, mint a testi életben, van belégzés, és van kilégzés: a léleknek magába kell szívnia, át kell hasonítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. E szép emberi tünemény nélkül nincs élet a szívben, s a szív, levegő híján, kínlódva pusztul el…”
„Ugyan, ne bánkódjék Barátom!” – érkezett a válasz. „Higgye el, nekem sem könnyű a várakozás, nem könnyebb, mint Önnek: a nő fennkölt sorsa az, hogy a jó sors csillogásánál mélyebben járja át lelkét a bánat pompája.”
Aztán persze – nyolc éve leveleztek már akkor -, személyesen is találkoztak, találkoztak végre. Mégpedig szerelmes szíveknek felettébb alkalmas helyen, a szép, romantikus Genfi -tó partján kecseskedő kis városkában, Corsier-ben, ahol Eveline öregecske grófjával időzött, hogy annak köszvényes és egyéb rohamait gyógyvizekkel gyógyítgassák.
Istenem! be gyönyörű volt Eveline, be bájos és gyönyörű!
Ébenfekete haja köré glóriát festett az alkonyi nap, lágyan telt, szép alakja elevenzöld fenyőfák és kék tó hátteréből bukkant elő a parti sétányon.
Hisz volt már akkor képe Balzacnak Eveline-ről, egy medalionba festett arcképe volt róla, de ez az eleven, csillogó szemű, okos tekintetű és lágy hangú nő alig emlékeztetett ama arcképre.
Ez az elven asszony minden addig ismert asszonynál szebb, igazabb és tökéletesebb volt.
„Most már ismerem Önt Barátnőm…” – mondta neki séta közben Honoré. - "Az íróknak megvan az a tehetségük, hogy egyetlen szempillantás alatt mindent meglássanak."
Elváltak néhány szép nap után: Eveline és aggocskája visszatértek a gróf messzi birtokára, Balzac meg Párizsba, de az asszony erős ígéretét még jobban bírva: amint férje meghal, Honoré felesége lesz.
Az író dolgozott tovább, megkettőzött erővel dolgozott tovább: szinte mást sem csinált. Ha úri társaságba ment is, pontban tízkor elköszönt, dolgozószobájába tért, és írt éjfélig, egyig. Munka közben töméntelen feketekávét fogyasztott, embernek nem való, rengeteg szivart, más dohányneműt szívott el; ha kimozdult hazulról, mértéktelenül evett, és mértéktelenül élt szeszes italokkal. Úgy ám: gyengébb szervezetű embert sokkal hamarabb leterített volna ez az életforma. Ám a kivételes képességű embereknek testi képességeik is kivételesek, Balzac hihetetlenül szívós mód, győzte az élettempót.
És iszonyatos volt munkabírása is, hisz Őérte, Ő általa, Ő miatta dolgozott: akadt olyan év, amelyben hat regényt is megírt, miközben más, már elkészült, de be nem fejezett regényen is dolgozott, sokat újra meg újra átírt, amíg végre végleg megelégedett vele.
Olykor mellkasát fájlalta ugyan, olykor elfogyott a levegője, de mindig azt gondolta: Eveline hiánya veszi el a levegőt: megdörzsölte szíve táját, és dolgozott tovább…
Aztán meghalt a gróf: az esküvő még késett kicsit, Eveline-t a birtok rászakadt ügyei ott fogták a távoli földön, ám Honoré ennél tovább nem bírta. Maga utazott szerelmeséhez, maga segítette az ügyek intézésében, maga ültette aztán hintóba, és maga vitte Párizsba álmai asszonyát.
És az esküvő is eljött rend és mód szerint, huszonegy kitartó, szerelmes év jutalmaként.
Most hát - 1850. augusztus tizennyolcadikán – ott ült Honoré de Balzac az íróasztalánál, és mód nélkül, múlhatatlanul nyomta a mellkasát valami nevezhetetlen.
Huszonegy napja volt férj: huszonegy napja, annyi napja, amennyi évig várt Eveline Hanskára: annyi napja éppen.
Tollát tintába mártotta, önmagát a felkelő Nap aranyába, holmi világos, szabatos mondat kezdőszavát kezdte lejegyezni, de már nem tudta: ráborult a papírra.
Gondosan beretvált arcán egy tintapaca csúfoskodott, mikor Eveline holtan rálelt….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése