ma sem, ezen a csütörtöki napon, 2012. augusztus huszonharmadikán.
Ami azt illeti, a dolgok nagyjából sosem álltak túl jól, már abban az első pillanatban sem, amikor (számításaim szerint)
kétmillió - száznyolcezer – négyszézhetvennyolc
nappal ezelőtt Éva fölkínálta az almát Ádámnak.
A dolgok később kicsit rosszabbul álltak, amikor (számításaim szerint)
kétmillió-százkétezer-hatszázharmincnégy
nappal ezelőtt Káin bunkósbotja lecsapott Ábel fejére, meg ahol érte!
Utóbb a dolgok kicsit rosszabbra kezdtek fordulni.
Például akkor, amikor
kettőszáznyolcvanegyezer - ötszázharmincnégy
nappal ezelőtt Muhinál Batu kánnal szemben csúnyát alakítottunk.
Április tizenegyedike volt, ahogy április tizenegyedike volt rá
kétszáznegyvenkétezer – háromszáztizennyolc
napra is, amikor József Attila született.
"Lidi nénémnek öccse itt,
Batu kán pesti rokona…”
Ja! szóval, ezért mondta Attila!
Mert április 11-én született.
Na hát…
De azon a napon sem álltak túl jól a dolgok - a dolgok állása szerint -, amikor Attila született. Mint ahogy nem álltak túl jól
huszonkétezer-háromszázharminchárom
nappal ezelőtt sem, amikor jómagam születtem.
A dolgok ráadásul nem állnak túl jól azóta egyvégtében sem, pedig a fent jelölt 22 333 napban próbálkoztam javítani rajtuk.
A dolgokon.
Mégis borzasztóan rosszul kezdtek állni a dolgok
huszonhatezer-hatszáthetvenöt
nappal ezelőtt, mikor Hitler lerohanta Lengyelországot, és onnan kezdve - hát bizony - elég rosszul álltak a dolgok, a dolgok állása szerint
kétezer-egyszázkilencvenhárom
napon át.
A dolgok jelenlegi állása szerint, nincs semmi okom feltételezni, hogy a dolgok túl jól álltak volna
nyolcszáznyolcvanezer-négyszázngyvennyolc
nappal ezelőtt, naplemente táján, amikor Szókratész kiitta a bürökpohár tartalmát.
(Na! ez még egy nagy történet volt! Mert itt van nekünk egy csúnyácska, fantasztikusan jó ember, aki simán föléemelkedik kora átlag athéni polgárainak, gondolkodásban is, etikailag is. Ingyen tanít ifjakat, mert úgy véli egyrészt, hogy a tanításért pénzt elfogadni tisztességtelen, másrészt a szokásos „anyagi javakra” neki nincs szüksége. (Nem ő járt-e ki a piacra minden reggel, mondván, azért jár ide, hogy megszemlélje azt a sok árut, ami nélkül Ő jól meg tud lenni?)
Na, és akkor a derék athéni urak (a dolgok állása szerint például egy bőrcserző-iparos) megelégelik ezt a hihetetlen szellemi-erkölcsi fölényt, perbe vonszolják, és keresztülviszik, hogy öngyilkosságra ítéljék!
Mit szóltok ehhez?
Ehhez mit szóltok?)
Na persze: a történet ismerős lehet.
Mert hát - a dolgok állása szerint - piszokul rosszul álltak a dolgok
hétszázhuszonkettőezer-hétszáztizenkilenc
nappal ezelőtt, a nap hetedik kettősórájában Jeruzsálemben, a Koponyahegyen: abból a meleg-barnaszemű, halk szavú fiatalemberből (na jó! egyszer, egyetlenegyszer felemelte a hangját a Templom nartexében, amikor fölborogatta az árusok asztalait), szóval a halk szavú fiatalemberből ekkor szakadt ki a halálkiáltás: „Eli, eli! lamma sabaktani?”, és kilehelte a lelkét, pontosabban Atyja kezébe adta vissza.
Mármost: nem ugyanaz a történet ez, mint Szókratészé?
Itt járt, eljött közénk Isten egyszülött fia, a Tökéletes, a Jó: az Út, az Igazság és az Élet.
Mire mi?
Itt egy jó kis kereszt, menj már föl rá Világnak Világossága, mert kibírhatatlanul tiszta és világos vagy nekünk!
(Attilának meg a tolató vonat kerekét ajánlottuk föl. Juhász Gyulának egy pisztolyt. Hölderlinnek az elmebajt. Petőfinek a csatamezőt!
Na jó: ezt még!
”Na mi van, mi van Sándor? Már mindenki kint van a csatatéren, Te meg itt ugrálgatsz Pesten?”
Édes jó Istenem? Mennyire tudták a kis senkik, hogy ez a huszonöt éves, pici, vékonydongájú, elálló fülű gyerek ki fog menni nekik a csatatérre meghalni, amilyen büszke egy teremtés volt!
De hát annyit fecsegett ugye arról, hogy nem akar ágyban, párnák közt halni meg, inkább
a Világszabadságért vívó ádáz küzdelemben. Nem igaz?
Édes, jó Istenünk? hát hol, mikor volt az divatban, hogy számon kérjük a Költőn, amit leírt? „Almafa lennék a kedvedért”: no, akkor gyökerezz le, ujjaid legyenek a Te akaratod szerint ágakká, azt akkor nőjenek rajta almák!)
De hát így, ilyen rosszul álltak a dolgok akkor, a dolgok állása szerint.
Ahogy én látom - a dolgok állása szerint - az a
háromszázhatvankilencezer - kétszázhárom
nappal ezelőtti délelőtt Koppány számára – mit mondjak? - nem volt egy szép, fényes nap.
Persze, persze tudom én: államalapítás, meg kereszténység felvétele, meg a megmaradásunk: de hát azért, amikor a jobb lábat, meg a balt, aztán a jobb kezet, meg a balt egy-egy lóhoz kötik, azt akkor a lovak elindulnak a négy égtáj felé (gondosan arrafelé, mert az ilyesmire ügyeltek kultikus okokból), akkor az marhamód fájhatott! (Örkény Istvántól meg azt is tudjuk, hogy olykor a lovak kimustráltak voltak, no és meglehet, a tépkedés nem biztos, hogy elsőre sikerült.
(Lásd: A pogány Süttő, Süttő fia gondolatai, miközben az abádszalóki prépostság rendeletére a testét négyfelé tépik.)
A dolgok állása szerint, ez már akkor sem tartozott az emberbaráti büntetések közé!
A dolgok állása szerint elég szar napja lehetett Iván Gyenyiszovics negyvenkilenc éves orosz munkásnak
huszonkétezer-hatszázkilencvennyolc
nappal ezelőtt a Jenyiszej felső folyása táján kialakított lágerben, meg Szakura no Hana kilencéves kislánynak
huszonnégyezer-négyszátnyolcvankilenc
nappal ezelőtt Hirosimában, úgy nyolc óra után pár perccel, mikor iskolába indult.
(Na, ezt még!
Szakura no Hana (Cseresznyevirágocska: hogy megmondjuk e helyt magyarul is nevét) ugyanis sok más társával együtt a gép zúgására fölnézett, és integetett az "amcsi" bombázórepülőnek (mintha azok látták volna Őt: édes jó Istenem!), mert a háború - a dolgok állása szerint - a vége felé közeledett, és a legtöbb japánnak amúgy tele volt már a kimonója… Örömmel, bizakodva néztek föl a szép, kék, későnyári égbolton függő amerikai bombázóra, mert a megmentőiket látták bennük.
A dolgok állása szerint a bombázópilóta (Paul W. Tibbets) viszont az "A-bomb"-ot nyomta rájuk. (Ahogy én látom, a dolgok állása szerint Tibbetsnek sem ez lehetett a legjobb napja!)
A jelek (a dolgok állása) szerint, egy szépen kialakított, tágas és jól lakható termet kaptunk (számításaim szerint)
kétmillió - száznyolcezer – négyszázkilencvennyolc
nappal ezelőtt. Súlyosan szép brokátfüggöny -naplementék, aranydísz-napkelték díszítették, tejszínhabfelhők lebegtek az azúr égen nappal, ezüstkorong hold úszott a sötétlila égen éjjel. Sok - sok ajtó nyílt e díszteremből a végtelen Világegyetem tájai felé, sok-sok lehetségesen szép világ felé.
Aztán elkezdtük csukogatni ezeket az ajtókat, miközben azt hittük - botor módon -, hogy ajtókat nyitunk az Univerzumra: aztán lezártuk az Ég felé nyíló kilátást, betontetőkkel zártuk le: ha így elfalaznak valahol valamit, akkor az Erők máshová vándorolnak, mert az Erőknek ki kell törniök.
Ha föntről nem jöhetnek, mert nem akarjuk, hogy jöjjenek hát lentről próbálkoznak!
Közben a szép terem falai - ahelyett, hogy tágultak volna, ahogy tudásról szőtt csalóka álmainkban véltük - egyre csak szűkültek. Meg az ajtók is csak csukódtak, csukódtak, csukódtak…
A dolgok állása szerint már megszámlálhatóak a számlálhatatlannak teremtett ajtók.
Száz maradt mára csupán?
Van még húsz?
Már csak kettő?
Gondolom, a végén majd csak egy Nyitott Ajtónk marad, akkor aztán azon kisétálhatunk szép Világos Termünkből, a Nagy Sötét Semmibe,
A DOLGOK ÁLLÁSA SZERINT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése