Augusztus utolsó napja van

Majdnem kivételesen, minden esetre ritkán való,  de ismét holdtölte napja a mai: másodikán volt ugyanis e hónapban az első, és eltelt egy holdhónap azóta. A mai 16:00 órakor a Vízöntő csillagképben lesz.
Ezen kívül én még 21:00 órától hajnalig fogom az Égboltnak azt a szegmensét figyelni, ahol az Alfa Aurigida meteorraj sűrűségi maximuma – nagy „csillaghullás” – várható. Az Alfa Aurigidák az egyik legérdekesebb meteorraj, rövid ideig tartó éles kitöréseket produkál, igen szép égi látvány. Igaz, igaz: a telihold nagyban rontja majd megpillantásuk esélyét, de azért mégis!

Személyes érintettség okán a születettek sorát Maria Montessorival kezdem, aki 1870. augusztus harmincegyedikén Chiaravalle szép városkában, Ancona közelében látta meg a napvilágot. Személyes érintettségem annyi, hogy jó néhány évet a csepeli Montessori Gimnáziumban tanítottam, és fenntartásokkal ugyan, de nagyon megkedveltem Maria Montessori pegdagógiáját. Fenntartásaim nem Neki, hanem annak szóltak, hogy ebben a mai, cseppet sem finomlelkű korban, lehet-e még jogosultsága annak a pedagógiának?
Maria Montessori volt Olaszországban az első orvosnő és nevelő, aki az egész világon elismerést vívott ki magának. Nevezték őt a pedagógia apostolának, új „Kolombusnak”, a gyermeki lélek felfedezőjének. A század elején, mint orvosnő tudományos megfigyeléseivel, kísérleteivel az addigi nevelési felfogással merőben ellentétes pedagógia alapjait rakta le.
A szabad, boldog, öntudatos ember nevelésén fáradozott egész életén át.
Műszaki középiskolába járt, majd az orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, 25 évesen Olaszország első orvosnőjévé avatták. Fiatal orvosként gyermekosztályon dolgozott, és ott hamarosan arra a megállapításra jutott, hogy az értelmi sérülés nemcsak gyógyszerekkel, hanem sokkal inkább pedagógiai eszközökkel korrigálható.
Érdeklődése később a normál pedagógia felé fordult. A pedagógia antropológia című munkájában kifejtette, hogy az orvostudomány és pedagógia szoros kapcsolatban vannak, egyik sem nélkülözheti a másikat a fejlődő gyermekekkel való foglalkozás során.
Pedagógiai elveit, nevelési rendszerét a tudományos pedagógia és orvostudomány  legalapvetőbb elveinek figyelembevételével alakította ki. A gyermekek fizikai fejlődését antropológiai szempontból figyelte meg és irányította. 
A Montessori-módszer lényege, hogy nem tanít, hanem a gyermekeket olyan környezetbe helyezi, olyan játékeszközökkel veszi körül, amelyeket kézbe véve és használva saját tapasztalataik alapján fedeznek fel dolgokat, fejlesztik képességeiket, jutnak új ismeretekhez. Bármikor és bármeddig játszhatnak akármelyik játékeszközzel. A pedagógus csupán figyelemmel kíséri tevékenységüket, fejlődésüket, és ha szükséges, segítséget nyújt. A tanításközpontúság helyett az önálló tanulást helyezi előtérbe. Szabadságra, önfejlődésre, önállóságra nevel, azáltal, hogy figyelembe veszi a gyermek adottságait, fejlettségi szintjét, tempóját, biztosítja a problémák önálló megoldását, a felfedezés örömét. Pedagógiája szerint a finommotoros képességek és az érzékelés a legkisebb gyermekkortól fejleszthető megfelelő gyakorlatokkal. Ezekhez dolgozta ki saját eszközrendszerét.
Tisztelet adassék e nagyszerű Pedagógusnak és Módszerének is! Legalább a születése napján!

12-ben e napon született Gaius Caligula Caesar, az őrült római caesarok közül az első. Nevét egyébként légionistáknak köszönheti: ifjúkorát hadvezér atyja Germanicus seregének táborában, a Rajna vidékén töltötte. Mivel a katonai csizmát (caliga) előszeretettel viselte, kapta a katonáktól a Caligula („Csizmácska”) melléknevet.
Suetonius néhány évtizeddel később keletkezett leírásában lényének alapvonása a határtalanig menő hatalmi hóbort, melyet olykor joggal elmebajnak vélhetünk. Istennek tartva magát isteni tiszteletet követelt a maga számára, sőt, versenyre szólította fel Juppitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom.
Abban is Juppiterhez hasonlóan vélt cselekedni, midőn testvérével Drusillával, kit istennővé (Dea) emelt, vérfertőző viszonyban élt. Ebből objektívebb megközelítéssel annyi lehet igaz, hogy különleges szeretettel vette körül leánytestvéreit, mint családja maradékát.
Rokonaival és barátaival szemben a legvéresebb kegyetlenséggel dühöngött. Tiberius Gemellus 37-ben halt meg, mert Caligula betegsége idején állítólag azt remélte, hogy utódja lesz. Meghaltak Macro és felesége gyermekeikkel együtt, nemkülönben igen sok férj, kik a halált azért érdemelték meg, mert előzőleg nejük volt az, kivel egy császár viszonyt kezdett.

1840-ben ezen a napon született Giovanni Verga olasz – szicíliai - költő, író. A rövidebb-hosszabb elbeszélések vagy inkább rajzok kora volt ez a kor Európa-szerte, és Verga tehetségének, tömör kevésszavúságának igen jól megfelelt ez a forma. A remekművek egész sorát írta meg benne. Közülök a Cavalleria rusticana - Parasztbecsület és a La lupa  -A nőstényfarkas címűek világhírre jutottak. Előbbi már csak azon oknál fogva is, mert Pietro Mascagni csodálatos operájának alapjául szolgált. A drámai koncentrálásnak nagyszerű példája mind a kettő, s még több, kevésbé híres társuk is.

1856-ban e napon szentelték fel az esztergomi Bazilikát, Hild József építész remekművét, jóval befejezése előtt. Erre az alkalomra szerzette Liszt Ferenc az Esztergomi misét, és a szertartás során Ő maga vezényelte.

1878. augusztus harmincadikán a Dunántól felől nagy esők, zivatarok érték el Észak-Magyarországot. Először Eger, Óhuta, majd Diósgyőr és Miskolc következett.
Mivel a felhőszakadás egyszerre nagy területet érintett, a Bükkből lezúduló víz úgy felduzzasztotta a Szinva és a Pece patakokat, hogy azok másnap, 1878. augusztus harmincegyedikén hajnalban medrükből kilépve álmukból riasztották a polgárokat és elpusztították Miskolc belvárosának nagy részét. A víztömeg meg-megakadt az útjába kerülő hidakban, malomgátakban, házakban és magával sodorta őket, nagy mennyiségű hordalékot felhalmozva a hidak környékén és a zsilipeknél. A belvárosban percenként fél métert emelkedett az áradás, így a menekülés szinte lehetetlen volt. A város egyes részein 4–6 méter magasan állt a víz. Csak Miskolcon 2182 ház dőlt össze, a város épületeinek a fele károsodott és 277 ember halt meg, de a környékbeli településekkel együtt számítva az áldozatok száma elérte a 400 főt.

1896-ban ezen a napon átadták rendeltetésének a pesti Nagykörutat. A mai Budapest területén a XIX. század közepéig különálló településeken éltek az emberek, ahonnan sugár irányú utak vezettek a Duna partjára, a mostani centrum helyére, viszont a települések közötti közlekedés megoldatlan volt. Idővel komoly igény merült fel, hogy össze kellene őket kötni. Mivel a mai Nagykörút helyén korábban a Duna egyik ága folyt, így az első tervek szerint ezt felélesztve egy hajózható csatornával akarták megoldani a problémát. A csatorna 8 láb mély, 120 láb széles lett volna, északi és déli végén egyaránt zsilipkapukkal elválasztva a Dunától. Megvalósítására létre is jött egy társaság, mely vállalta, hogy 4 év alatt kiépíti a legnagyobb dunai hajókkal is járható ágat, 12 híddal és 48 rakodóhellyel. A csatorna két partjára látványos palotasorokat terveztek. A terv végül – sajnos! -anyagi okok miatt nem valósult meg, viszont a helyén futó közúti nyomvonal végérvényesen bekerült a városrendezési tervek közé.
1872-ben elkezdődtek a munkálatok, de nagyon lassan haladtak. A következő 12 év alatt csak 23 új épület készült el, köztük a Nyugati pályaudvar és a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház. A vizsgálatok rámutattak, hogy az építkezést csak komoly adókedvezményekkel lehet felgyorsítani, biztosítva ezzel az építtetők érdeklődését. Az 1884-1890-ig tartó időszakban évente közel 20 ház épült fel. A továbbiakban arra törekedtek, hogy a Nagykörút kiépítése 1896-ra, magyarok honfoglalásának millenniumi ünnepségére elkészüljön. Ennek megfelelően a következő 6 évben 85 újabb ház készült el. A körút kiemelkedő épületei közül ekkor épült meg a Vígszínház, a Royal Szálló, valamint a körút egyik legjellegzetesebb épülete, a New York-palota. A tervek végül megvalósultak, így 1896. augusztus 31-én, ünnepélyes keretek között átadhatták a Nagykörutat.

1909-ben ezen a napon született Fejtő Ferenc, történész, kritikus, Széchenyi díjas író, baloldali publicista.

1943-ban szövetséges bombatámadás érte Pisa városát, mely 2500 házat döntött romba, és majd 2000 áldozatot követelt.

2012. augusztus 30.

Közelgő szeptember előzetes krónikája

A hónap neve a latin septem szóból ered,  melynek jelentése, hét: az ellentmondás abból fakad, hogy a régi római kalendárium szerint az év hetedik hónapja volt valóban, ám JuliusCaesar naptárreformja során két új hónap került a naptárba: a Caesarról elnevezett július, és az Augustus császárról elnevezett augusztus: akkor aztán minden hónap elcsúszott, s lett a hetedikből kilencedik, és így tovább, egészen decemberig, mely egykor tényleg decem = tíz volt.
Ez már az ősz hava, tovább rövidülő nappalokkal, hosszabbodó éjszakákkal. „Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja, / És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.”

Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Mig éjfél
Kong, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél

Ó, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

A hónap első napján tizenhárom óra és huszonegy, idusán tizenkét óra harmincnégy, a végén pedig már csupán tizenegy óra húsz perc lesz a nappal időtartama.
Elvileg huszonkettedikén 17 órakor elkövetkezik el az őszi napéjegyenlőség, a Nap az őszi csillagkép, a Mérleg jegyébe lép. Gyakorlatilag azonban huszonötödikén lesz pontosan 12 óra a nappal, és 12 óra az éj.
Holdújulás az Oroszlán csillagképben lesz, tizenhatodikán hajnali négy órakor; harmincadikán reggel ötkor pedig holdtölte következik a Halak csillagképben.
A holdújulás napján, naplementével véget ér a az 5772.zsinagógai év, és tisri első napjával  kezdődik a zsidó új év, az 5773.
Ugyanezen a napon kezdődik  az 1433. muszlim esztendő dhul-kada  hónapja.
A holdtöltével pedig a 2556. buddhista év bhadrapada hava kezdődik.
Emléknap, évforduló jócskán esik szeptemberre is.
Másodikán emlékezhetünk arra, hogy 1945-ben véget ért a második világháború; Japán aláírta a fegyverletételi nyilatkozatot.
Harmadikán annak lesz az évfordulója, hogy 476-ban megszűnt a Nyugat-Római Birodalom: Flavius Odoaker, germán származású hadvezér ezen a napon vonult be Rómába, és lemondatta trónjáról Romulus Augustulust, aztán haláláig, mint Itália királya uralkodott.
1522. szeptember ötödikén Ferdinand Magellan három hajójából egy visszatért Portugáliába, igaz, Magellán nélkül. Minden esetre a Föld körülhajózása e napon bizonyossággá vált.
Kettős évforduló esik kilencedikére, két valódi zseni születésnapja: 1828-ban Lev Nyikolajevics Tolsztoj, 1931-ben Latinovits Zoltán született.
Tizedike Nikoletta nap lesz; és bizonyos értelemben tizenkettedike is. Nekem. Egy 1827 nappal ezelőtti nap jut majd eszembe tizenkettedikén.
Tizenkettedike még arról is nevezetes, hogy Kr.e. 490-ben e napon győztek az athéniek a perzsák fölött Marathónnál.
Tizenkilencedikén Kossuth Lajosra, huszonegyedikén Széchenyi Istvánra gondolunk majd.
Széchenyi születésével egy napon ünneplem majd a nagyszerű dalnok, zenész Víg Mihály – hiszem, hogy barátom - születésnapját.
Az őszi napéjegyenlőség napján, huszonkettedikén lenne 102 éves Faludy György.
Huszonötödike William Faulkner, huszonhatodika T.S. Eliot és George Gershwin, huszonhetedike Jancsó Miklós napja lesz.
És Vele egy napon született – épp csak 209 évvel ezelőtt – Prosper Mérimée, nagy kedvencem.
Emlékező napok lesznek még a hó végén is.
Huszonkilencedikén két nagyszerű művész születésnapja lesz: Miguel de Cervantesé, és Michelangelo Antonionié. Hihetetlen, tudom, de Antonioni száz éves lenne idén.
Huszonnyolcadikán Caravaggiora, harmincadikán Benedek Elekre gondolok majd.

***   ***   ***
Levelek Orbángóciából, a Viktorhepciás tengeren túlról
Negyedik levél
Barátaim, magyarok, földieim! Figyeljetek rám!
Ha az utóbbi években lehajtott fővel jártatok, most emeljétek föl büszkén fejeteket! Ha mostanában meggörbítette gerincetek a sok lelki teher, most húzzátok ki magatokat! Ha eddig könnyáztatta orcátokat, most a mosoly terüljön szét azon!
Mert a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy hiréhez; augusztus huszadikán a Magyarok VIII. Világkongresszusa elfogadta a magyar nemzet új meghatározását, avagy a nemzet új magyar meghatározását.
Csodálatos dolgok vannak abban, csodálatosak és felemelőek. Megállapítja a határozat, hogy „a magyarság az a rejtélyes módon megmaradt nép, amely őrzi egy, a görög-római civilizáció előtti, jelentős civilizáció nyelvét, kisebb mértékben kultúráját és még kisebb mértékben – a szerves műveltség, a mitológia, az archaikus népmese által – a hitvilágát.”
Ebből logikusan következik, hogy „a magyar nép ősnép, amelynek jelenleg elismert történelme ugyan csupán az utolsó ezerszáz esztendőre tekint vissza, ám amelynek műveltségteremtő és államalapító ereje bizonyítottan kimutatható öt földrészen: Európában, Ázsiában, Afrikában, Észak-és Dél-Amerikában.”
Nem tudom, az Antarktiszon hányan tartózkodnak mostanság, de biztos, hogy ott is kimutatható a magyar nép műveltségteremtő ereje.
Az is nagyszerű, boldogságra okot adó tény, hogy „a magyar nép olyan történelmi gyökerekkel rendelkező közösség, amelynek tagjai azonos módon viszonyulnak teremtő, mindenható Istenükhöz és természeti környezetükhöz.”
De a leglélekmelengetőbb megállapítás, különösen külhonban gyakran megforduló honfitársainknak az lehet, hogy „miután a magyar nép európai ősiségét kétségbevonhatatlanul bizonyították a legfejlettebb tudományos módszerek , és miután békés, mindenkor alkotó (teremtő) életvitelének valamint ősi nyelvének nyomai megőrződtek a Kárpát-medencétől a Sárga-tengerig, Mezopotámiától a Nílus partjáig, nem kétséges, hogy a nemzetközi tudományos és a politikai közösségnek előbb-utóbb el kell ismernie a magyarokat mint a bronz- és vaskori Európa egyik legeredetibb és legjelentősebb civilizációjának megalapítóit."
Honfitársak! Ha éppen rosszallásukat fejeznék ki Néktek valahol Európában, vagy másutt a Világban, EZT adjátok tudtukra, ezt, ami fent írva áll!
Azt is megtudjuk továbbá e szép szövegből, hogy „a magyar nyelvet gyökrendszere és ragozó természete különleges tömörséggel és időbeni állandósággal vértezi fel, aminek következtében a XIII. századi magyar nyelvemlékek oly kevéssé különböznek a mai magyar szövegektől.”
Ezért van az, hogy például ezt „Ó én ézes urodum, eggyen-igy fiodum, sírou anyát teküncsed, buabeleül kinyuhhad!”, vagy ezt „Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës aduttå valá neki påråadicsumot házoá. Ës mënd pårådicsumben valou gyimilcsëktül mondá neki élnië.”, kapásból érti bármely magyar anyanyelvű, különösen a Világszövetség tagjai.
Végezetül írva áll, hogy „a világot egységben látó logikája, amely az általánostól a sajátos felé, az összetettől a részletek felé mutat, mélyen beépül e nyelvet beszélők életébe, lelkiségük részévé válik, és alapvetően összefüggésbe hozható a magyarság békés természetével, igazságközpontú életszemléletével, egyszóval a magyar néplélekkel.”
Fel hát a lehajtott fejjel Honfitársaim! Ősnép vagytok, a Föld sója!

Holdsarló és Tarcal

1526. szeptember ötödikén Paragli Ibrahim janicsárokból, szpáhikból összeállított portyázó csapata Misleny falucska mellett egy kis, nem túl gazdag udvarház felé közeledett.
A mohácsi csatát követően Szulejmán egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindössze másfél órán át volt képes Lajos király serege ellenállni az ütközetben, hadicselre gyanakodott.
Így hát – miközben katonái a csatatéren heverő magyarokat, meg a környékbéli kis falvakat fosztogatták – a szultán két portyázó alakulatot küldött ki, mielőtt a Duna nyugati partján húzódó hadiösvényen Buda felé vonult volna.
Elindult hát délkeleti irányban felderíteni a helyzetet Bali bég, aki – nándorfehérvári pasa lévén – erős helyismerettel rendelkezett arrafelé.
Délnyugatnak, amerről különösen Frangepán Kristóf mozgásban lévő csapataitól lehetett tartani, Paragli Ibrahimot küldte Szulejmán.
Ez az alakulat érkezett Misleny határába az udvarház közelébe.
A „kastélyt” majorsági földek vették körül leszámítva a dél felől részt, ahol egy csalitos, fenyéres kis pagony terült el jelentéktelen gyümölcsfákkal, de inkább akácokkal. A későnyári melegben már sárguló levelek hulltak a földre, és távolabb a szőlőtőkéken is érett a termés.
Az udvarházat a Barsa nemzetségbéli Kádán lakta néhány szolgával és két hat éves fiacskájával, az ikrekkel: Mike és Tarcal nevezetűekkel.
Nem sokkal azután, hogy  a fiúk anno 1520-ban megszülettek anyjuk meghalt; Kádán akkor elhúzódott addigi tivornyás-vadászgatós életmódjától, és minden idejét az ikreknek szentelte.
Amikor feleségét temette, Kádán elővett két aranydénárt; egyiket felesége koporsójába tette, a másikat kettétörte, egyenként láncra fűzte, és afféle védőtalizmán gyanánt a két fiú nyakára fűzte.

A kószáló, felderítő seregrész nem sokkal alkonyattájt előtt ért az allódiumhoz; már alant szállt a nap, mint fáradt madár, amikor nekiláttak az udvarház földúlásának, kirablásának.
Barsa Kádán maroknyi szolgájával hősiesen próbált védekezni, mindhiába. Szolgái sorban buktak az udvar véres porába, már lángolt néhány gazdasági épület zsindelye, már kötőféken vezették a törökök a lovakat, egyéb jószágokat.
Midőn Kádán átlátta, hogy mindhiába az oroszlánharc, odakiáltott a fiainak: „Fussatok! Futás! A pagony felé…! Meneküljetek!”
És a fiúk futni kezdtek; hiába azonban, hogy ikrek voltak, nem egyforma testi képességűek. Tarcal gyors volt, mint a csík, Mike lassúbb, így hát egy szpáhi megragadta, lovára emelte a fiúcskát, hiába harapott, karmolt az.
Ő még látta, amint apjuk elesett és holtan hanyatlott az udvar porába…

Az oszmán - török haderő legfontosabb és katonailag legütőképesebb részét a reguláris, a szultánnak engedelmes portai seregnek nevezett kapi-kuluk adták. A portaszolgáknak az a része, amely a padisah és a legfőbb állami vezetők közvetlen oltalmazására rendelt az enderun néven ismert belső szolgálat adta, míg a katonai és félkatonai apparátust birunnak, külső szolgálatnak nevezték.
Már Mohács előtt jó száz évvel azonban az addig dicsőségesen harcoló katonák sorozásakor egyre több visszaélésre derült fény, mi több: a dezertálás sem volt ritka. A megoldást Kara Rusztem vezír ötlete jelentette, miszerint válasszanak ki a hitetlenek gyermekeiből ezret és százezreket, és neveljék őket a hit terjesztésére katonáknak.
És megindult a devsirme, a keresztény gyermekek begyűjtése és kiképzése.
Mondják, ruházatukat csodatevő, illetve hős személyek ruhadarabjaiból állították össze, és mivel újonnan felállított seregtestről volt szó, elnevezték őket jeni cserinek, új seregnek.
A devsirme során összegyűjtött gyermekekről részletes személyleírást készítettek, majd kétszáz fős csoportokba osztották őket, és elindították őket Isztambul felé. Ott a személyleírást és nevet tartalmazó defter alapján ellenőrizték, körülmetélték majd hitük megtagadására kényszerítették, és képességeik szerint három csoportba osztották őket: a szépeket és formásakat a szultáni palotához, vagy magas rangú török urak szolgálatára rendelték,az erőseket a palotakerthez irányították . Az átlagos képességű gyermekeket Rumélia és Anatólia  kiképzőtáboraiba vitték. A „kiképzés” célja az volt, hogy igazhitű, gyökértelen harcosokat neveljenek a hadsereg számára, akik csak a padisahtól függenek.

Be hosszú, be keserves volt az út Sztambulig! És múlt közben hosszú, nyájas ősz, farkasokat ordíttató tél; mire a Boszporuszhoz ért a menet már tavaszodott arrafelé. Pedig a devsirme során összeszedett magyar fiúkat még szeptemberben útnak indították egy kisebb csapategységgel, nem kellett Budára fölmenniük Szulejmánnal, aki csak valamikor decemberben húzódott vissza főhadaival Sztambul felé.
Mivel Mike angyalarcú és jó kiállású fiúcska volt, egyelőre a fővárosban maradt, és egy janicsár aga szolgálatába került, ki nagy úr volt, önálló dívánnal rendelkezett, azon felül helyet kapott a nagyvezír dívánjában is.
Itt maradt Mike kilenc éven át, itt kezdődött – és tulajdonképpen itt is fejeződött be átnevelése muszlim janicsárrá.
Ha magyarul szólalt meg, pálcát kapott; ha nem ette meg a török ételeket, pálcát kapott; ha nem Allah – dicsőség néki minden időkben – nevét vette a szájára, pálcát kapott. Itt nyert igen hamar új, török nevet, és lett belőle Hilal Yeniay, azaz holdsarló, utalva evvel a török félholdra is, meg arcának ezüstös sugárzására is.
Még amikor a következő nagy török hadjáratra 1532-ben sor került, Mike akkor sem került kiképzőtáborba, ám amikor a szultánt a keleten zajló események, a nagy keleti háború foglalta le, egyre több katonára lett szüksége: ekkor aztán Hilal Yeniayt is elvitték Kusadasiba, ebbe a szép tengerparti városkába, ahol a janicsárképző tábor állt.

Tarcal vagy két napig nem mert előjönni az akácos, bokros, fenyéres pagonyból, ám az éhség mégis csak előcsalta: jólelkű parasztok vették gondjaikba, és nevelték tizenöt éves koráig; akkor aztán Frangepán Kristófhoz vitték a fiút, ő pedig úgy döntött, hogy végvári katonát faragjanak belőle.
Így került Tarcal előbb Dobó István majd Losonczy István temesi ispán és főkapitány keze alá vitéztanoncnak.

Kusadasi szép, kellemetes kis város; csöndes halászvároska, békés lakosokkal. Megfoghatatlan, miért ide, az öböl északi földnyelvére telepítették a janicsárképző tábort: dohogtak is magukban a halászok eleget.
A kiképzés hosszú és nehéz volt, de a jókötésű Hilal Yeniay remekül viselte. Kevés szabadidejében a városka utcáit rótta és ébenhajú török lányok szívét tördelte darabokra.

Az ébenhajú, szép török lány lassan elcsendesült, kéjes sikolya csöndes zihálássá szelídült, és mikor a férfi a hátára hengeredett, odabújt annak széles mellkasára, és két ujjával játszadozott mellszőrzetében. Aztán fölkönyökölt, kezébe vette a kettétört dénárt, és azt kérdezte: „Mire való ez?”
A férfi emlékeiben kutatott, de nem talált semmit, vagy legfeljebb halvány, rég mély szelleméjbe süllyedt emlékfoszlányokat.
”Nem tudom.” – felelte végül az ébenhajúnak. – „Úgy rémlik, mindig itt lógott a nyakamban, de hogy hogyan került oda, mi végre, azt nem tudom. Talizmán lehet, hát ezért nem válok meg tőle.”

Az 1541-es hadjáratban – mikor Budát törökké tette a szultán - Holdsarló még nem vett részt, de két év múlva már keleten harcolt a fényes padisah dicsőségéért.
És eljött az 1552. esztendő. Ennek az évnek nagy hadjárata tulajdonképpen bosszúhadjárat volt, válasz Castaldo egy évvel korábbi egyesítési kísérletére. A Porta két hadsereget indított Magyarország ellen: az elsőt Ali budai pasa vezette és a felvidéki végvárak elfoglalását tűzte ki célul: Drégely és Eger voltak a célkeresztben.
A másik török sereg Lippa, Jenő és végül Temesvár felé indult Szulejmán Ahmed másodvezír irányítása alatt.
Temesvárt és annak várát a krónikák 1212-ben említették meg először castrum regium Themes néven, aztán Károly Róbert uralkodása alatt királyi székhely lett, a nagy király itt tartotta udvarát hosszú időn át. Az 1443. évi nagy földrengés során a vár jelentős része leomlott, Hunyadi János építtette helyre. Antonio Bonfini mester szép épületekkel ékes mezővárosnak írta le akkor, mikor Kinizsi Pál volt a főispán.
Dózsa György mezítlábasai rövid időre ostrom alá fogták a várat, de 1514. június 15-én Szapolyai János fölszabadította, a parasztokat kardélre hányta, és Székely Dózsát itt, a vár piacán ültette tüzes vastrónusra.

Szulejmán Ahmed másodvezír és Szokollu Musztafa Rumélia beglerbégje 50000 fős, félelmetes hadával június 17-én ért Temesvár alá, és 24-én megkezdte a vár körülzárását. Losonczy főkapitány uram kis híján be sem jutott az ostromlott várba, mert megkésve, csak 19-én érkezett. Mindenesetre kalandos útja volt, de hát ez egy másik történet.
A kevés ágyúval rendelkező védősereg mindösszesen 1000 magyar lovasból, 200 hajdúból, 300 cseh, 250 spanyol és 150 német zsoldosból állott.
Az ostrom – ahogy mindig – a vár lövetésével kezdődött, a külső várfalon akartak a törökök rést nyitni, melyeken aztán beáradhatnak a janicsárok a vár területére. „Hadd zúgjon az álgyú!” * – pogány Ahmed szólt így. A várfal lövetése, szétzúzása a kiürített Sziget külváros területéről, június 27-én kezdődött: minden tüzes ördög népet, falat ontott**.

A keletkezett réseken át indított első nagy janicsár roham július 3. napján következett el. Az ostromlétrákon ott kapaszkodott a rés felé Holdsarló is, és hős Rusztem módjára küzdött.
Ám ezt a rohamot még a védők viszaverték: a küzdelmekben kitűnt hősiességével Tarcal, Losonczy uram kedvelt vitéze.
Három nappal később indult a második roham, de minthogy ezt –az elsőnél is hevesebb támadást – is visszavetették a védők, az az ostromlók alkudozásba kezdtek a védőkkel. A várkapitány ráállt az alkudozásra, mert a várba nem sikerült élelmet, lőszert és erősítést bejuttatni. Várkapitány uram ugyanis feleségét, Pekry Annát levélben utasította ékszerei és egyéb vagyontárgyai elzálogosítására, és a várba sürgős segély juttatására.
Ám a parancs végrehajtását megkísértő Tót Mihály hajdúkapitány csapatait a törökök a Marosnál szétverték, kifosztották, így a várba semmi sem jutott el.
A tárgyalások, alkudozások elakadtak, az ostrom folytatódott, segítség sehonnan immár várható nem volt.

Július huszadikától fogva a törökök a város és a vár összeköttetését biztosító Vízitorony elfoglalására összpontosítottak. Ismét zúgtak az álgyúk, gondos tüzérségi előkészítés után a janicsárok huszonnegyedikén törtek be a belső várudvarba: aznap még sikerült meghátrálásra kényszeríteni őket, ám a következő napon megismételt roham a védőket egészen a várba szorította.
És ott ádáz kézitusa kezdődött: Losonczy, mint oroszlán harcolt, Barsa Tarcal, mint holmi tigris.
Félhold a füstködben is egyre csak a főkapitányt kereste, akár azért, hogy levágja, akár azért, hogy elfogja; őt csak a dicsőség hajtotta.
***A Víztorony aljában talált a várkapitányra; rémes üvöltéssel – ahogyan Kusadasiban tanulta – vetette rá magát, és vitéz hadakozásban súlyos sebet ejtett rajta.
Mikor Tarcal látta földre bukni apjaként imádott várurát, gurgulázó üvöltéssel – pedig ő nem is kapott kiképzést oszmán földjén - rávetette magát Félholdra, és karddal, foggal, körömmel tépték marták egymást.
Mindketten egyszerre hagytak kis rést mellkasukon a tépett, elrongyolódott ingujjas alatt, és mindkettejük kardja egyszerre találta meg azt a rést a másik testén.
Halálos sebet osztottak: előbb a Víztorony falánál porba rogyott Tarcal, aztán melléje zuhant arccal a véres porba Holdsarló is. Néki még annyi ereje maradt, hogy hátára guruljon: így halt meg aztán.
A cafattá kaszabolt, megtépett, véráztatta ujjasok alatt mindkét férfi mellén egy-egy félbetört aranydénáron csillant a nap utolsó sugara…

* Ezt a szép mondatot csaknem változtatás nélkül a drága Arany Jánostól kölcsönöztem.
** És ezt is.
*** Innen kezdve a történeti hűséget megváltoztattam kissé: valójában Losonczy 25-én újra tárgyalásokat kezdett Ahmeddel, és megállapodott vele abban, hogy az őrség fegyveresen – minden vagyonával –, szabadon elvonulhat, és a törökök nem rabolják ki a várost. A törökök természetesen nem tartották be a megállapodást, és megtámadták az elvonuló védőket: ekkor újra harcba vetette magát Losonczy, és ebben a küzdelemben sebesült meg. A törökök aztán magukkal hurcolták, és Sztambulban lefejezték.

Augusztus huszonkilencedike van

Nem tudom, fűzte-e valami számmisztikai hókuszpókusz a török hadvezetést, netán a legmagasabb, fényes Portát augusztus huszonkilencedikéhez, vagy épp Mohács után kötötték magukat e dátumhoz, de az tény, hogy a magyar-török viszonyban a következő események kötődnek e naphoz:
1521-ben augusztus huszonkilencedikén foglalták el a törökök Nándorfehérvárt, ahonnan 1456-ban oly csúfosan futottak el.
1526-ban ezen a napon lényegében másfél óra alatt szétverték a középkori magyar államot Mohácsnál.
1541-ben a Buda „felmentésére” érkezett törökök augusztus huszonkilencedikén fogságba vetették Török Bálintot és más főurakat, aztán „csellel”, minden esetre harc nélkül elfoglalták Budát, és evvel három részre szakították a már akkor is két részre szakadt országot.
Végül 1602-ben augusztus huszonkilencedikén foglalták vissza Fehérvárt a magyaroktól.
1686-ban aztán véget ért a törökök augusztus huszonkilencedikei sikerszériája: sikertelenül próbáltak meg kitörni a Szent Liga által ostromlott Buda várából. És szeptember másodikán az ostromlók elfoglalták a várat, véget ért a török 145 évig tartó uralma Buda felett.

”Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”

1520-ban meghalt Szelim török szultán, helyére zseniális, új szultán, I. Szulejmán került, aki 1521-ben  követeket küldött Magyarországra a béke érdekében, azonban a magyar főurak némi arroganciával börtönbe vetették a követeket. Válaszul a szultán hadjáratot indított a Magyar Királyság ellen, mi mást tehetett volna? Még abban az évben  elfoglalta Nándorfehérvárt és Szabácsot. 1524-ben pedig megfenyegette II.Lajos magyar királyt, hogy a folytonos békeszegés miatt elfoglalja majd Magyarországot. Ideje lett volna észbekapni, és a védelemre lépéseket tenni: e helyett a főurak egymás birtokainak rablásával, miegyebekkel foglalkoztak.
A magyar udvar 1526-ban idejekorán értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül, a hírek hallatán a király parancsot adott a bánoknak, hogy készüljenek fel a védelemre. Ám most sem történt semmi, mint öt évvel azelőtt. Nem volt pénz. A telet a visegrádi udvarnál töltő Tomori Pál kalocsai érsek hiába kért pénzt, hiába figyelmeztetett, senki sem hederített rá.
Látván, hogy semmi sem történik az ország védelmében, a végvidéki parancsnokok márciusban beadták lemondásukat, ám ahogy a védelem, úgy a lemondásuk sem érdekelt senkit.
A törökök pedig – ősi hadiszokásuk szerint Kászim napján – április huszonharmadikán megindultak. Elfoglalták Nándorfehérvárt, Péterváradot: idehaza még mindig nem történt semmi sem. Aztán, nagy nehezen, július másodikára Tolnára hívta a király a nemesi felkelők seregeit. Nem csipkedték magukat, mit mondjak?
II. Lajos augusztus tizenhatodikán nevezte ki a sereg vezéreiül Szapolyai György szepesi grófot és Tomori Pál kalocsai érseket, aki nagyon vonakodott a vezérséget elfogadni. Az urak nagy többsége – tudj’Isten, miért? -Mohácsot választotta a csata színhelyéül, bár még nem érkezett meg a király táborába minden várt csapat, és a helyszín nem volt túl alkalmas a védelemre.
Augusztus huszonkilencedikén végül is a magyar sereg 24 800 emberből állott, 85 ágyúval volt felszerelve, (ebből 53 került használatba), s még néhány horvát hadtest állt rendelkezésre. Akadt még két jelentősebb, mozgásban lévő haderő: a Szapolyai Jánosé akkor még valahol Szeged környékén mozgott Mohács felé, igen lassan, mert ellentmondó utasításokat kapott, hasonlóan Frangepán Kristófhoz, aki dél felől mozgott Mohács felé. Végül is a csatába egyikük sem érkezett meg.
Ezzel szemben a török sereg erőit hatvanezer reguláris szpáhira és janicsárra teszik, ez azonban a mai történelmi kutatások szerint túl sok, a teljes oszmán haderő reguláris állománya volt hatvan-hetvenezer, s ebben a csatában nem vett az részt. Valójában az elit egységek száma 30 ezer fő lehetett, amelyhez hozzájöttek az irreguláris csapatok az aszabok és az akindzsik meg a többi egység. Így ebből állt össze a hatvanezer fős török sereg. Viszont ez egy végtelenül fegyelmezett, erős, ütőképes sereg volt, ami a miénkről nem mondható el.
Aztán meg: nagyon rosszul választottuk meg a csata színhelyét. A töröknek engedtünk át egy magaslatot, akik onnan a teljes magyar hadrendet vidáman átláthatták; a jobb szárny erősen elmaradt a derékhadtól, a balszárnyat pedig nemes egyszerűséggel a Duna mocsárvidékére helyeztük. Velük nem is volt nagyobb bajuk a törököknek, megtették azt a szívességet, hogy belevesztek a mocsárba.
A csata elején volt egy majdnem sikeres lovasrohama a derékhadunknak, de hamar kifulladt, és ezzel lényegében az ütközet sorsa is eldőlt. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az időközben a helyszínre ért janicsárok sortüzekkel fogadták a magyarokat. Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori  is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni. A szultán megkerestette a holttestét, levágott fejét karóra tűzték sátra előtt.
További súlyos problémát jelentett, hogy Mohácsnál elesett II.Lajos király is.
A török ugyan eljutott Budára, rendesen ki is fosztotta azt, ám decemberre egyetlen török nem volt az országban.
EZT követően kaptunk tizenöt évnyi haladékot, amit viszont ismét nem a védelemre használtunk, hanem jött a kettős királyválasztás, és két király csetepatéiban majdnem több magyar halt meg, mint a törökellenes háborúk egészében.
Szulejmán végül megelégelte a dolgot, és 1541. augusztus huszonkilencedikén elfoglalta Budát, és rátenyerelt az ország középső részére.

Augusztus huszonkilencedike az Inka Birodalomnak sem volt ünnepnap 1533-ban. Akkor Pizarro spanyol konkvisztádor megölette az utolsó inka uralkodót Atahualpát, és elfoglalta a Birodalom fővárosát, Cuzcót.

1434-ben nagy valószínűséggel e napon született Csezmicei  - más források szerint  Kesinczei - János, azaz Janus Pannonius. Középkori költészetünkből csak szórványos darabokat őrzött meg a véletlen. A túl viharos évszázadokban elkallódott a korai évszázadok legtöbb magyar költeménye, és ha maradt is számunkra egynéhány szép vers, nem maradt fenn egyetlenegy költői arculat sem. Még az esetleg megőrzött nevekhez sem tudunk művészegyéniséget társítani. A XVI. századtól kezdve azután olyan gazdagsággal árad a magyar költészet, amiből fel kell tételezni, hogy nagy múltnak folytatása. E kettő — a névtelen középkor és a tündöklő magyar reneszánsz — között virágzott Mátyás korának pompás, de latin nyelvével csak a beavatott kevesekhez szóló hazai humanista költészete, és ennek az egészében is igen színvonalas, a maga korában korszerű és Európa szerte tudomásul is vett írásművészetnek a főalakja volt Janus Pannonius. Az ő csillogó egyénisége és világraszóló, költészete áll költőink névjegyzékének élén. Semmivel sem kisebb nagyságrendű, mint Balassi vagy Csokonai csak éppen egy sort sem írt magyarul, és ahogy a latin nyelv ismerete kikopott a közhasználatból, s korunkra már az értelmiség körében is fehér holló a deákul olvasó ember, úgy vált az első nagy magyar költő szinte kizárólag a jó képzettségű szakemberek zárt körének ügyévé. Mígnem 1972-ben, halálának félezer éves évfordulója hirtelen divatba nem hozta, hogy legalábbis fordításokban foglalja el megillető helyét költészetünk élén ez az ízig-vérig nagyszerű Költő.

1632. augusztus huszonkilencedikén született John Locke természettudós és filozófus, az angol felvilágosodás jelentős alakja.

1831-ben ezen a napon fedezte fel Michael Faraday angol tudós az elektromágneses indukciót.

1848. augusztus huszonkilencedikén a rákoscsabai templomban örök hűséget esküdött egymásnak Jókai Mór és Laborfalvi Róza. Március tizenötödikén, a Nemzeti Színházban ismerték meg egymást, a Bánk bán esti előadásán.

1915. augusztus huszonkilencedikén született Ingrid Bergman, svéd színésznő.

1938. augusztus huszonkilencedike szomorú, csúf nap volt. Meghalt Karinthy Frigyes. 1936-ban volt nevezetes agyműtétje Stockholmban. Ahogy mondani szokás: a műtét sikerült, ám  két év múlva Karinthy meghalt.
” De látod, én nem haltam meg, a roncs kidobott magából, és jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem a legkevesebbnek kivárása, amivel újra kezdhetem az életet. S úgy jártam a világban máris, ahogy Robinson szigetén illik járni a hajótöröttnek, ahová kidobta a közönyös hullám, amikor elsüllyedt alatta a Megértés, amit lelkes, Istentől küldött építők ácsoltak számára, valamikor, a múlt század közepén s még régebben, egy ember, akinek már az apja is ács volt. És ajándéknak vettem minden lomot és szemetet, amit a háborgó vizek tetején leltem, hulladékát a büszke hajóknak. S megszoktam mindenben meglátni az alamizsnaértéket s feledni azt, ami hiányzik - értékelni a minimumot a maximummal szemben - elfogadni adósomtól ezredrészét annak, amivel tartozott, lemondani a többiről - megelégedni vele, ha hitelezőm csak egy font húst kért a testemből, csak egy bőrt nyúzott le rólam, könnyelmű adósságom fejében.
Felháborodni sors igaztalanságán, ember igaztalanságán - ugyan, kis Nini! Nincs ennek helye Robinson szigetén! Elárult a barát, megcsalt a bajtárs, kifosztott a kalmár? Ugyanakkor, látod karjába ölelt az ismeretlen, megmentett az idegen, visszaadta legfőbb gúnyámat, a bőrömet, akire rábíztam! Elvitte álmomban ruhám és kalapom a Gangstervédő Üzem KFT., mert úgy tetszett neki? Ugyanakkor fejbe is vághatott volna, mégse tette, sőt tűrte, hogy vágják csontjaimat, nem azért, hogy enyvet főzzön belőle a Spódium gyár, hanem azért, hogy kicsalogassák alóla az önmagamra támadó, testemben lakozó ellenséget.
Odanézz... mi az ott a fövényen?... ó, földöntúli boldogság!... ó, tündérálom!... heuréka!... egy lyukas kanál, bizonyára az elsüllyedt hajóról való. Engedj el, hadd rohanok - ezzel a kanállal kikaparom, kiásom a sziklát, és kunyhót építek rá, hallod-e? mához egy évre palotám lesz ezen a lakatlan szigeten.”

1958-ban e nap szülötte Michael Jackson volt.

2005-ben ezen a napon érte el New Orleanst a Katrina-hurrikán, és szörnyű pusztítást végzett. Ma, napra pontosan a hetedik évfordulón, az Isaac veszélyezteti ismét a szép Várost.

Augusztus huszonnyolcadika,

Szent Ágoston ünnep- és emléknapja van, mert Aurelius Augustinus ezen a napon halt meg 354-ben. Ha már leghíresebb műve a Vallomások címet viseli, tartozom én is egy vallomással. Se szeri, se száma azoknak korakeresztény egyházatyáknak, filozófusoknak, akiket szívembe zárni tudtam, de az egyik legelőkelőbb hely ott Ágostoné, ebben bizonyos vagyok. Nyilván mindenki ismeri megtérésének szép történetét
Az egyház tanítása, mely Krisztustól származik, korán , édesanyja révén bevonult Ágoston lelkébe, értelmi nehézségeire is kielégítő feleletet kapott, most már "csak" cselekednie kellett volna. Ösztönözték őt a nagy megtérők példái, de a végső és döntő segítség csak ezután jött. Vívódásai közepette egy alkalommal kertjükben sétálgatott, amikor megtörtént: "Egyszer csak fiú- vagy leányhangot hallok a szomszéd házból. Énekelt s ezt ismételgette: Tolle, lege! Tolle, lege! Vedd és olvasd! Vedd és olvasd!
Visszanyomtam könnyeim áradatát s felugrottam, mert semmi mást, égi parancsot láttam e jelben, hogy nyissam ki a Szentírást s olvassam el a szemembe ötlő legelső fejezetet. (...)Fölkaptam (a Szentírást), kinyitottam s egyetlen hang nélkül olvastam azt, amire tekintetem legelőször esett: "Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, - hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint".
Nem akartam továbbolvasni. Nem is volt szükséges. Amint ugyanis a mondat végére értem, mintha a biztos megnyugvás fénye árasztotta volna el szívemet, a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőlem.”
 Aki ebben nem hallja az igaz történetet, Ágoston szíve dobbanását, az igazán botfülű!
Megtérése után lemondott rétori állásáról és visszatért szülőföldjére, Afrikába.
Mivel édesanyja az ostiai úton meghalt, Ágoston kerek egy évig Rómában maradt, majd visszatért Karthágóba, onnan pedig Taghastéba, szülővárosába. Ott, a szülői házban szervezett meg egy  aszketikus kis közösségét. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt. Ez a szakasz három évig tartott. Ekkor írta meg Reguláját. Jelet várt Istentől, hogy hogyan folytassa életét, olyan jelre azonban, amit kapott, nem számított. 391-ben Hippoban járt. A város öreg püspöke, Valerius, éppen arról beszélt a híveknek: válasszanak ki valakit, aki alkalmas arra, hogy mellette segédkezzen, főleg a prédikálásban. A hívek között egyre erősebb lett a közmegegyezés, hogy Ágoston legyen az a pap. Valerius hamarosan püspökké szentelte Ágostont, nehogy valaki "elvigye", és máshol szenteljék püspökké. Az öreg püspök meghalt, a hippoi egyház vezetését Ágoston vette át. Ekkor írta meg a Vallomásokat. A püspökké szentelés komoly fordulatot jelentett Ágoston életében. Elkezdett a Szentírással még behatóbban foglalkozni, és azt mind mélyebben megismerte. Amikor átvette a vezetést, papjaival, diakónusaival és klerikusaival szigorú közösségi életet élt, szabályzatot is összeállított számukra. Rendkívül sokat dolgozott, szinte elképzelhetetlen, hogyan tudott a kemény lelkipásztori munka és közösségi élet mellett annyit írni.Az akkori kereszténység egész problémavilágát áttekintette. Megtérése után Isten és az egyház fáradhatatlan harcosa volt haláláig. A vandálok Hippot ostromolták haldoklása közben. Földi maradványai Szardinia szigetére kerültek, ahonnan később Paviába vitették, 722-ben.
Fő művei voltak a Vallomásokon kívül A lélek halhatatlanságáról, a Katolikus egyház erkölcseiről és Az igazi vallásról című remekek.

1749-ben e napon született Johann Wolfgang Goethe. Miként egy lankát, völgyet, dombhátot lehet szeretni, de távoli hegycsúcsot nem, azt csak tisztelni lehet, akként vagyok én Goethével. Nem mondom, hogy nincs műve, melyet a szónak abban az értelmében szeretek, ahogy sok más írót és költőt és műveiket ténylegesen szeretek, de ezek a művek vagy korai, nem hegyóriási korából valók, vagy lírájából.
De hát tessék megmondani nekem: lehet-e hagyományos értelemben szeretni a Faustot? Azt hiszem nem, nem lehet! Álmélkodni mélységén és magasságán, bámulni gondolatai sodrását azt lehet, meg persze gyönyörködni megformáltságában, azt is lehet, nagyon lehet, de szeretni? Hát nem tudom!
Tény, hogy Goethe könyveinek véghetetlen sora mintha magát az egész világot akarná megfogalmazni versben, prózában, lírában, szépprózában, drámában, elmélkedésben, természettudományban. Volt jogász is (eredeti diplomája szerint a „doctor juris" címet viselte), de úgy értett fizikához és anatómiához, mint a szaktudósok. Volt pénzügyminiszter és volt színigazgató. Ha csak egyetlen versét, egyetlen regényét és egyetlen drámáját említjük, máris világos, hogy aki az Erlköniget, az Ifjú Werther szenvedéseit és a Faustot írta - a világirodalom leghíresebb és minden műfajban a legnagyobb irodalmi alkotóművészei közé tartozik. Erről nem lehet vitát nyitni!

65. születése napján Isten éltesse Gothár Pétert! Mit említsek remekművei közül? Elég ha a Megáll az időt nevezem meg, hogy mindenkinek világossá legyen, Kit ünneplünk ma? Vagy a Tiszta Amerikát? Vagy a Három nővért? Melyiket?

1963-ban ezen a napon mondta el Martin Luther King azt a híres beszédjét, mely így kezdődött: „Van egy álmom!”

Tündéri mese

- tündérmese -

Már-már bántóan, élesen tűzött a nap a Fiúk fejére még ezen a késődélutáni órán is. A Tó majd-majd fölforrt. A Fiúk azonban bírták, unatkozva ugyan, de bírták.
Mert hogy egyikük sem vallotta volna be a világ kincséért sem, de úgy két napja már,  unatkoztak. Főként napközben, mert este csak elmentek ide-oda, kicsit piálgattak, kicsit csajozgattak. De napközben: csak szétdőltek a parton, időnként lustán föltápászkodtak, megmártóztak a cseppet sem hűsítő tóban; aztán megint csak szétdőlni a parton.
És emiatt a nyomasztó unalom miatt kezdtek el fogadni, fogadni mindenre és mindenben. Avval is ment az idő.
Most csak lustavetin feküdtek a késődélutáni napzuhanásban, mígnem arra ugrált - hogy-hogy nem - a Béka. Gazragzo vette észre legelőbb, mert ő hason feküdt a napárral szemben, és a Béka épp elé ugrált az orrának. Gazragzo rávetette szemét, majd kezét, s ördögi vigyorral Amante hasára tette. A fiú úgy tett, mintha észre sem venné, bár hasfala megrándult, mikor a hideg békahús találkozott melegvérű húsával. Aztán lassú méltóságteljjel – abban bízva, hogy az enyhe hasrendülést társa nem vette észre – megfogta a Békát, és szeme elé emelte.
Gazragzo odavetette: „Béka.”
„No!” - így Amante.
A párbeszédre a harmadik, Terzo is fölnézett, majd fel is ült. Már mind a hárman ültek, középütt meg ott ült a Béka is. A napozógyékényen. Megint Gazragzo szólt: „Nem mered lesmárolni!”
Kis csönd, csöndke, aztán Amante: „Már miért ne?”
„Fogadjunk!” - adott váratlan fordulatot Terzo. „Mibe?” „Láda lötty!” „Áll!”
Amante felemelte a Békát, egyre feljebb emelte a Békát, szája elé emelte a Békát, és megcsókolta.
ócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsoda
A Béka azon percutumban szépséges-szép ifjú leánnyá változott, s elindultak kéz-a-kézben kettesben a láthatár alján aranyat öntő nap felé, hátuk mögött az ezüstöt olvasztgató holddal az égen.

és egész éjjel kéz-a-kézben láb-a-lábbal és majd szétrobbantódott ez a nyomorult lepusztult és sötétszürke világ mert beleáradt az öröm és a szerelem
és egész éjjel hajad terült a párnámra és csókod illett az orcámra és összeillett minden tagunk hajlékony boldogan és velünk szeretkeztek állócsillagok és menő bolygók és a szép fényes telihold is az égen
meg velünk szeretkeztek tóparti nádasok hápogó kacsái csakúgy mint az éj mély feketéjében nem látszó kormoránok és világító testű ezüsthattyúk
meg a felcsobbanó halak a mélyből meg a tejúton békésen haladó üstökösök maga a fénysötét univerzum szerette magát mibennünk
és most és mostantól folyvást mindörökké
a szemed csókolom és szemöldököd ívén futkos kisegér ujjam és mindörökké torkomból-szívemből árad a szó szeretlek
és most és mostantól folyvást mindörökké és reggelig a nap s a kenyér megkeltéig

Aztán a reggel, a lírátlan reggel, az akadó nyelvű, prózai reggel. A Békának nyoma sincs reggel. Amante futásnak ered, parton és vízen rohangál, utakon és útféleken rohangál, és félúton és egész úton keresi a Lányt, a nem találhatót, az egyetlent.
S kiáll és kiált: „Szerelmem, Békám! merre vagy, hogy nem vagy sehol?”
S kiáll a partra és kiált a partiakhoz: emberekhez, nádakhoz, kacsákhoz, hattyúkhoz, békákhoz és túlcsorduló halacskákhoz, de nem: nincs válasz, és a Lány sincs sehol.
Vagy a Seholban van?
Így, így megy napestig. Egyedülmagányban, társtalanságban.

Alkonyattájt találkozik egy ismerős Fiúval, aki csak ránéz, s szeméből-arcáról olvas:
„Mi van” – kérdi Amantét -, „téged is átvert az a kurva a békatrükkel?”

A szerelem mindig menekült tőlem…

„barackszínű ruhában alszik
a félig se felnőtt barackfa alatt,
amit én ültettem neki az este,
hogy élvezze, ha reggelig marad,
ezt a különös, új harmóniát,
amikor lenn, a fűben ébred…”
 (Őz Zsolt)

Párizs-éjben, padlásszoba rejtekében, kényelmes, nagy terpeszkedésben mezítelen pár hever: egy huszonhárom éves férfi és egy majd harminc éves nő. Ablakuk alatt az éj-mélyi Párizs tetőrengetege terülget.
Ott kint – Párizsban - már 1945. július harmadika van, keddi nap, mert éjfél után vagyunk.
Első szeretkezésükön túl vannak, és igazából most ismerkednek egymással.
Edith Ivót – vagy ahogy egyre gyakrabban francia nevén, Yves-ként szólítja a férfit – mesélteti.
”Pistoiától – e szép toscanai várostól – délnyugatra, fehér dolomit sziklák aljában alszik egy kis helység: Monsummano Alto.” – próbálja szemléletesen rajzolni szülőföldje képét a fiú.  –„Ott születtem, és Ivo Livinek kereszteltek. Tíz éves voltam, amikor szüleim Párizsba költöztek: szó szerint az éhhalál elől menekültünk. Értsd jól, kedves!
Meg hát, menekültünk Mussolini feketeingesei elől is.
Szegények voltunk, ezért tizenegy éves koromban dolgozni kezdtem, és abbahagytam az iskolát. Sokféle foglalkozást próbáltam, voltam én minden.
Gyűlöltem zuhantságomat, gondoltam egy merészet: Marseille-be utaztam, úgy döntöttem, hogy híres sanzonénekes leszek. Sikert, sikert, hírnevet hajszoltam, aztán megleltelek, és te magadhoz húztál… A fénybe.”
Most szembefordul kedvese heverő arcával, testével, úgy kérdi: „És te? És veled?”
”Apám mutatványos volt, kígyóember: tudod mi az? Párizs utcáit járta, kézen állva tekergőzött, és fogával szedte föl az eléje dobott pénzérméket. Egy méter negyvenöt centi magas volt, és súlyos alkoholista.
Anyám meg” – folytatja Edith – „Anita Maillard, nugátot árult, kávéházakban énekelt, de mert a csoki-árusításból nem lehet megélni, kocsmákban, kávéházakban énekelt, hogy éhen ne haljon.”
Ivo most oda- ráfordul a nőre: haját, mellét, combját simogatja, aztán – tudj’isten hányadszor ezen az éjjelen – beléhatol újra.
Lassúdad mód szeretkeznek, tengerhullám-mód, mint bevált, összeszokott, régi szeretők.
Aztán – az után – Yves tovább mesélteti Edithet.
”Csontsovány kislány voltam” – emlékezik a nő – „és hajnali öt órakor, nyílt utcán születtem. Itt, a közelben, a rue Tardieu-n. Tizennyolcban, kevéssel karácsony előtt .” – hazudja könnyű szívvel Edith, mert bármily szép is hófehér, apró teste az ágyon, csak zavarja az a hat év korkülönbség.
Hazugságával három évre mérsékli.
”Iskolába nem jártam” – meséli tovább -, „apámnak, a mutatványosnak segítettem: én szedtem össze az aprópénzt. Ha már elfáradtam a hajladozásban, hát énekelni kezdtem, de semmi más dalt nem ismertem, csak a Marseillaise-t és az Internacionálét. Hangomat viszont dicsérték, ha két dalomat nem is…
Tizenöt éves koromra eluntam ezt a disznó-életet, megléptem apámtól, és önállósítottam magam. Munka után, estefelé – utcai énekes voltam –, csak azt lestem, hogy melyik szép férfivel töltsem az éjszakát. Az ellentmondást nem tűrő, büszke katonákat bírtam legjobban, azokat, akik engedelmességre kényszerítettek, és vertek.
Tizenhét éves koromban megismerkedtem a velem majdnem egykorú Louis Dupont-nal, és belészerettem, amúgy igazán: nagyon. Szerelemgyerekünk is született, Marcelle, de ő két évre rá agyhártyagyulladásban meghalt: a szerelemnek vége szakadt, Louis elhagyott.”
”Fájt? Nagyon fájt? szenvedtél?” – szövi az elbeszélésbe kérdését Yves.
„Á, Louis csak egy párfé volt, egy könnyű vaníliafagylalt, nehéz ebéd után.” - mondja Edith, és hozzáteszi rezignáltan: - „Különben is: a szerelem mindig elmenekült tőlem…”

Fél év sem telt-múlt, hullt az idő mélységes-mély kútjába: Ivo Livi – vagyis hát immár Yves Montand – nevét szárnyára kapta a hírnév.
Egy - egész Frankföldre kiterjedő - dalkörút révén lett híressé, népszerűvé, melyre Edith vitte magával: azt követően Yves elhagyta őt.

***   ***   ***

Odakint - az éjmélybe vesző Párizsban - már 1946. július huszonhatodika, pénteki nap van: éjfél elmúlt.
Edith és Shahnour Vaghenag Aznavourian – Edith mostanában adta neki plakátokra a Charles Aznavour nevet – túl vannak első, viharos szeretkezésükön.
Most ismerkednek egymással, egymás múltjával, miközben Edith azon töpreng: miért van, hogy mindig ilyen különös nevű idegenekbe kell neki belészeretnie?
Féloldalára fordulva simogatja a férfi szőrös mellét, és mesélteti.
Shahnour – Charles – mesél.
”Gyönyörű májusban születtem, huszonnégy májusában.”
(Edith gyorsan számol: tehát kilenc évvel fiatalabb a férfi: ejha! Az sok.)
”Nem párizsi vagy, ugye? Nem francia?” – kérdi az asszony.
”Én? Hogy is mondjam csak, hogy megértsed? Párizsi vagyok, született párizsi, de nem vagyok francia. Úgy értsed, hogy örmény a származásom, de Párizsban születtem.”
”Vagyis?” – kérdi Edith.
Charles hanyatt fordul, kezét tarkója alatt összefonja, és mesélni kezd.
”Az apám, Michael Aznavourian, örmény festő, anyám meg Bagdasarian: ő török, pontosan törökországi örmény. Zeneművész. Akhaltsikében házasodtak, és ott is éltek egy darabig.”
”Az meg hol van?” – kérdi Edith.
”Grúziában, de a török határ közelében: abban a városban sosem lehetett pontosan tudni, hová is tartozik. Örmények, grúzok, törökök: aztán Szovjet-Oroszország. Mindenki igényt tartott arra a darabka városra, de csak örmény Város az, tudod?
A tízes-években a törökök irtottak minket örményeket, és a grúzok se szerettek nagyon; aztán jöttek a bolsevikok, és ott folytatták, ahol a törökök annak idején abbahagyták. Minket – örményket – mindig, mindenhol, minden időben irtottak.
Huszonháromban hát szüleim elmenekültek, Párizsba jöttek; én már itt születtem.
Kilenc éves voltam mikor mással, mint énekléssel már nem foglalkoztam: abbahagytam az iskolát is. Szüleim bemutattak a párizsi művészvilágban, ahol afféle csodagyerekként tartottak számon. És aztán jöttél te, és lódítottál karrieremen. Nagyjában ennyi az én történetem. Eddig. És te, és veled?”
És Edith mesél, megint mesél.
”…egy nap rám mosolygott a szerencse, egy férfi felfigyelt rám az utcán, miközben énekeltem:  Louis Leplée-nek hívták, ő volt a tulajdonosa a Champs Élysée-n található, divatos Gerny’s kabarénak. Behívott meghallgatásra, és azonnal szerződtetett; megtanított sok mindenre. Hogyan menjek – vonuljak föl, és tartsam meg magam a színpadon. Bő repertoárt állított össze számomra, és rövid, fekete föllépő ruhákat csináltatott. Nevet is ő adott nekem:  „kis veréb”, „verébke”; így lettem Piaf. Edith Piaf. Szóval: „megcsinált”.
Első fellépésemkor Maurice Chevalier felállt, és ujjongva tapsolt, Farouk király ezerfrankos bankjegyet dobott a színpadra.
Én pedig úgy éreztem magam, mintha most születtem volna csak.”
Edith elmereng, Charles vár. Alant Párizs tetőrengetege várja a folytatást.
”Harminchat áprilisában” – folytatja kis idő múltán Edith – „Louis-t meggyilkolták, a rendőrség engem is beidézett kihallgatásra. A nyomozás aztán kiderítette, hogy a gyilkosságot egy utcagyerek ismerősöm követte el.
Akkor minden megváltozott: a közönség kegyetlen, ezt jó, ha tudod. Rám ujjal mutogattak bárhol jártam, megrágalmaztak, hogy közöm volt a gyilkossághoz. Mindenkinek kiestem a kegyeiből, Párizs utcáin leköpdöstek, kővel dobáltak.
Az egykori utcai énekesnő megölte a jótevőjét - hirdette az egyik újság szalagcíme.
Senki szóba állni nem akart velem.”
Charles és a párizsi háztetők szenvtelen némaságban fülelnek és szemelnek.
”Elmenekültem Párizsból” – mondja tovább a mesét Edith -, „és vidéki mozikban énekeltem vetítés előtt.
Cagnes-sur- Mer-ben voltam a legboldogabb: ott mindig sok tengerész állomásozik, kikötőváros az. Velük ittam és éjszakáztam.
Nizzában meg  Momone-nal -  barátnőm volt és szeretőm - ivóversenyeket rendeztünk, és nem is mindig maradtunk el a tengerészektől, pedig a résztvevők számolatlanul döntötték magukba a whiskyt, a konyakot. Az volt a vesztes, aki először esett össze. Sorban, egymás után szeretkeztünk az összes tengerésszel, majd bezártuk őket a szobába, hogy el ne tűnjenek az előadás végére.
Így ünnepeltem huszonegyedik születésnapom.”
”Így?” – kérdi Charles.
”Így, így ám.” – töpreng, aztán folytatja létezését Edith. – „Aztán megismertem egy fiút, és ő megváltoztatta az életemet: Yves Montand volt, tudod? Bevettem a műsoromba, javítgattam kiejtését, sztárt faragtam belőle: és szerelmes voltam belé, mint más senkibe… És amikor a közönség tombolva ünnepelte Montand-t, én a színfalak mögött árválkodtam, és előre láttam a jövőt.”
” A jövőt?” – kérdi Charles kicsit szorongva, és maga is a jövőbe néz.
 "A jövőt, igen. Minden visszatapsolásod közelebb visz ahhoz, hogy megunj – mondtam akkortájt Yves Montand-nak. Ráadásul még más lányokkal is meglepett, lépkedett ám félre.”
”Gyűlölted?” – hangzik a kérdés.
 „Nem. Ez a sors. Én voltam az, akit elhagynak, és én voltam, aki faltam a férfiakat, akik aztán eldobtak, mint mosottat. Volt, hogy inkább magam álltam tovább, mert azt gondoltam: nem kell megvárni a szerelem végét. Bátorság kell ahhoz, hogy akkor menjünk el, amikor még tart a szerelem, különben meggyűlöljük egymást, vagy sajnálatból maradunk egymás mellett. És végül is: hát nem mindegy, ő hagyott-e magamra, vagy én hagytam el őt?„
”Fájt? nagyon fájt, mikor elhagyott?” – kérdi Charles.
 „Á: Yves csak egy gyümölcstorta volt, egy könnyű gyümölcstorta, nehéz ebéd után.” - mondja Edith, és hozzáteszi rezignáltan: - „Különben is: a szerelem mindig elmenekült tőlem…”

Év sem telt-múlt, hullt az idő mélységes-mély kútjába: Shahnour Vaghenag Aznavourian – vagyis hát immár a neves színész-dalnok Charles Aznavour – nevét szárnyára kapta a hírnév. Egy - egész Frankföldre kiterjedő - dalkörút révén lett híressé, népszerűvé, melyre Edith hívta magával: azt követően Charles elhagyta Edithet.

***   ***   ***

Magányosan fekszik az ágyon, párizsi éj magányában. Valaki – Pierre vagy Maurice tán? – mellette alszik ugyan – ott hever -, azért még Edith magányosan fekszik. Nem aludhat, ó, bár alhatna, és azt gondolja: „A szerelem mindig menekült tőlem. Valahányszor azt hittem, hogy rátaláltam, minden tönkrement,  és én újra egyedül maradtam.
Mindegy: azért sem, nem: nem bánok semmit sem….”

Akéla

Fecsegő, csacsogó
kicsi macska:
nyafogó, ragyogó
csevegő.
Ki hercegnőként
lépdegél a hóban,
és olykor  a gazdi
néki csak levegő.


Ha két tenyeremet úgy zártam össze, mint ki vizet mer holmi hegyi patakból vagy forrásból, Akéla éppen elfért meregető tenyeremben, mikor összeköltöztünk.
Az összeköltözésről nyilvánvalóan más véleményünk volt nekünk kettőnknek: én azt gondoltam, hogy végre valahára szereztem egy nagyon bájos kiscicát, akinek köszönni lehet, ha magányos bérleti szobámba estefelé megtérek, és simogatni, ha nagyon fáj a szegény, egyedülvaló lelkem; ő meg azt gondolta, hogy szerzett egy gazdit végre, aki majd ellátja minden földi jóval.
Manapság azt gondolom: neki lett igaza.
Habár: nekem se volt rossz vele élnem.

Akéla egy szeptember végi napon érkezett meg hozzám „lakótársnak”: valamivel reggel hét óra után jött, egyenest az iskolába, ahol tanítottam akkoriban.
Cipősdobozban hozta Livi, kiről egyszer majd még mesélnem kell, mint az egyik legbájosabb, legkedvesebb kis tanítványomról: nem önhatalmúlag szállította be a suliba Akélát Livi, megbeszéltük a kiscica érkezését.
Azért mégis csak meglepődtem, amikor halkan, nyafizva nyávogott a magyar-szertár beléptemkor.
Eltekintve attól, hogy várt-cica volt Ő, aznap – legalább is a lánytanulók körében – nem úgy működtek a magyar órák, mint más napokon, mikor szintén nem nagyon működtek.
A lányok képtelenek voltak a tanteremben nyugton ülni, vagy ha beültek is az óra elejére – udvarias gesztus volt ez pusztán, rám való tekintettel -, igen hamar el kellett sietniük a szertárba, nehogy – úgymond – a kiscicának valami baja essék.
Éhen haljon, vagy ilyesmi.
Megbetegedjék váratlanul.
Márpedig, ha a lányok mentek a szertárba cicát ápolni-gondozni, akkor előbb-utóbb a fiúk is kényszert éreztek cicaápolásra-nézésre.
Komolyan: én megpróbáltam tanítani – a tanár úr utált lógni -, de nem igazán lehetett.
Akéla fölbukkanása napján pukkadásig lakott tejjel, túró-rudival, meg mindenfélékkel, amit enni tudott: az ám, csak hogy Akéla már maroknyi korában is nagyon sokat és bármit tudott enni.
El lehet képzelni nyugodtan egy tejjel-mézzel folyó cica-kánaánt a szertár helyén.

Rejtély volt és marad számomra, hogy oly sok zaba után, mit életében Akéla elzabált, hogyan maradhatott annyira csinos, jó kiállású cica?
Mert azt el kell ismerni – valljuk csak be gyorsan! -, hogy rendkívül karcsú, és szépséges cica maradt Ő mindig.
Akéla egyszerűen gyönyörű volt.
Sem soványka nem volt Akéla soha, sem elhízott gimb-gömb-macska nem lett belőle.
Éppen megfelelően szép testalkatú volt.
És tökfekete színű, csak mellénykéje és papucskája készült fehérből.

Tisztáznom kell a nevének történetét, különös tekintettel Éva néni nevű egykori, imádott szomszédomra, aki szerint Akélának nem lehet egy cicát hívni, mert egy hangot sem ért belőle.
(Gyurikám! A cicáknak ciccegős nevet kell adni!”
Ebből következően Akéla Éva néni megszólalásaiban „ciccc-cicc-cirmi” néven vonult be kajálni.
Amúgy, nagyon okos cica volt Akéla: ha Niki vagy én hívtuk, mindig Akéla néven szólongattuk, és rohant is elő a harmadik szomszéd kertjéből. A mi esetünkben hallgatott az Akélára: ellenben, ha Éva néni akarta megkínálni valami reggeli-ebéd-uzsonna-vacsora-nasival, akkor egészen megfelelt számára a „cicc-cicc-cirmi” is. Futott az én cicám Éva-néni cirmijére, mint ki nyuszivá lett. Nem viccelek: még a fülei is nyusziként lebegtek mögötte valahol…)

Nevének története pedig a következő.
A mi családunk cicákkal történő kapcsolata egy pest-környéki, de minden lakott helytől elég távoli tóparton kezdődött. A legközelebbi lakott település is legalább másfél – két kilométerre volt a mi családi sátortáborunktól.
Éppen ezért volt valódi rejtély, hogy mi módon került a nyárfaligettel övezett sztyeppére az a kis cica, aki nagyon hozzánk szokott.
Eleinte messziről ismerkedett velünk, mit úgy kell érteni, hogy elnézegette tüzünk fényeit, szagolgatta főztünk illatait, de nem jött közelebb.
Legalább is napközben nem: éjszakánként viszont belógott a kettős sátorponyva közé, és ajándékokat hagyott nekünk.
Zsákmányait rejtegette a két sátorlap közé ez a nagy vadász.
Mert az a kis cica igazi vadász volt: apró cickányokat ejtett el, kisvadakat, miket a mezőn lelt. Sőt!
Ha nem a saját szememmel látom, el sem hittem volna: halászott is.
Megült a tóparton, meditatív állapotban nézte a tükörsima tó vizét, és olykor lecsapott kis mancsaival. És tízből legalább öt esetben egy-egy sneci, kisebb naphal maradt a karmain.
Néhány nap eltelt ilyen távoli barátkozásban, aztán közelebb csalogatódott, és kellemesen összemelegedtünk.
Az a cica egészen fekete volt, semmi fehér mellény, semmi fehér papucs: fekete volt, mint az éjszaka, vagy mint a korom.
Egyszerű, túl egyszerű lett volna kedvenc regényünk alapján Bagirának nevezni, na de nem a mi családunkban, ahol a legegyszerűbb dolgok váltották ki a legnagyobb ellenállást.
Így lett a cica neve – ugyanazon mű alapján – Balu.
Eltelt a három nyaralós hét, és Balut képtelenség lett volna ott hagyni a mezőn, hisz már annyira összenőtt velünk: hazakerült hát.

Amikor néhány év múlva szétszakadt a családunk, elváltunk, és én hozzákezdtem albérletből – albérletbe vándorlásomhoz, és a magányos életemhez, azt gondoltam: legalább egy cicám lenne, hogy legyen magyarázatom a sok magamban beszélgetésre.
Akéla így került képbe, és azért lett Akéla, mert a Dzsungel könyvéhez már ragaszkodtam akkor: Sir Kánnak nem akartam nevezni, Kának meg igazán nem lehetett azt a kedves kis jószágot.
Nem volt kígyószerű az én kiscicám, igazán nem.
Ezért Akéláról, a farkascsapat vezéréről neveztem el.

Ugye bízvást bízhatom abban, hogy nem kell bizonygatnom: nagyon szerettük egymást mi ketten Akélával.
Részemről ez egészen természetes volt: már hogyan is ne szeretne az ember egy szénfeketét, kinek hófehér mellénye és hasonszínű tappancsa van, és nagyon kedves, nyafis módon képes nyiffegni.
Szeretetem egészen önzetlen volt, és Akéla is szeretett engem, már amennyire egy cica – mérhetetlen egoizmusában, önzésében - szeretni képes valakit.
Mert az például elképzelhetetlen dolog, hogy amikor a gazdi fáradtan hazatér, letelepszik a karosszékbe, és nagyon vágyik arra, hogy cicája az ölébe telepedjen, odajöjjön Akéla.
Á! Nem, persze, hogy nem.
Hívhattam, csalogathattam, bármi szépen beszélhettem hozzá, be nem telepedett volna az ölembe.
Bezzeg ha éppen nem gondoltam rá, mert elmélyülten olvasgattam, na akkor! Úgy föl tudott telepedni Thomas Mannra egyetlen bravúros vetődéssel, hogy egy bötűt többet olvasni nem tudtam. Ami azt illeti, maga Mann se tudta volna többé megérteni azokból a roncsolt lapokból, hogy vajh’ miről is írt ő a Varázshegyben.
Akéla varázslata a könyveket illetően hegyekben állt.

Mindennek a cicatermészetnek ellenére: mi szerettük egymást Akélával: ám Nikire kénytelen voltam olykor féltékenynek lenni, mert azért a „nonplusultra”, az Niki volt.
Egyáltalán nem csoda: mikor Niki kiállt az udvari ajtóba, oly végtelenül lágy hangon tudta csalogatni (Cica! Cica! Akélaaaaa!” ), de olyan lágyan, olyan édesen, hogy közvetlen mellette állva is csak alig lehetett hallani.
Épp azon a kedves-szép hangján hívogatta, amivel engem is örökre magához láncolt.
E hang csalogatását  Akéla a harmadik kertből is meghallotta, és hazajött.
Fogalmam nincs hogyan hallhatta – tán volt Niki és Akéla közt valami láthatatlan, mágikus kapcsolat is -, de előbb-utóbb Akéla megérkezett.
És nem kifejezetten a kaja, hanem Nikoletta meleg ölelésének reményében jött haza.
Láttam, amit láttam, tudom, amit tudok: akkor sem borult ki, amikor kiderült, hogy Nikoletta egyáltalában nem vacsorára invitálta, csak kicsit szeretgetni akarja.
Így igaz, így: volt igaz.
Hát már hogyne lettem volna féltékeny?

Remélem már kiderült az eddigiekből: Akéla lány volt, leánycica.
(Tudom, tudom, nincs szükségem kekeckedő véleményekre, tudom, hogy a Dzsungel könyvében Akéla hímnemű: ha nagyon akarnék dicsekedni, még azt is megmondanám, hogy azt jelenti szanszkrit nyelven: FARKAS. A dolgok sokkal egyszerűbbek olykor, mint gondolnánk. Én pl. azt hittem sokáig, hogy a szintén Kipling-szereplő Háti neve abból ered, hogy az elefántoknak széles, több embert elhordozó hátuk van. Hát nem, nem, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem: majdnem fölnőtt fejjel kellett megtanulnom, hogy a hatah szanszkrit nyelven = elefánt, a hatih meg egyszerűen nőnemben van. Sokat megtud az ember, ha nyelveken kezd tanulni!)

Na mindegy, szóval Akéla lány volt, és sokáig nem veszítette el lányságát, mert gyáva egy kis cica volt mellesleg.
Vagy apáca-hajlamú.
Nem tudom.
Ha jöttek a macskajajos éjek, akkor Akéla is bepöccent, és ki is szökdösött az éjbe, de valószínűleg nem hagyta magát elcsábítani.
Mi több: egyszer Éva néni kifejezetten átcipizte egy olyan házhoz, ahol uszkve három kandúr is élt, de az én kis apácám – így mesélte Éva néni – bebújt egy asztal alá, és ki tudja, miféle álombéli macskahercegnek őrizte szüzességét.

Hogy aztán mégis milyen csavargótól esett teherbe? Ki tudja?
Megesik ilyesmi nem cicákkal is, igaz?
Tiltakoznak a királyfinál, aztán hármat szülnek a postásnak, ki pedig csak egyszer csengetett.
Tény, ami tény: áldott állapotba esett az én szépséges Akélám, és ennek mi Nikivel fölöttébb örültünk.
Amint láthatóvá váltak vemhessége jelei, azonnal csinos szülőszobát építettünk neki, kibéleltük puhán, és többször is megpróbáltuk Akélát beleszoktatni.
De azt, hogy beletunkoljuk egy pihe-puha dobozba, a mi kis független szellemű Akélánk nem tűrte, úgyhogy abban a szülődobozban nagyon röpke másodperceket töltött csak.
Természetesen nem is ott szült, hanem a kerevet alatt, és két furán csíkos kis gyermekét is ott tárolta.
Nekünk persze megmutatta őket, de csak rövid időkre, aztán vitte vissza a kanapé alá.

Akkor tájt foci vébé volt, nem tudom már hányadik, csak arra emlékszem, hogy a brazilok nyerték, elütve az olaszokat a döntőben.
Persze kedvenc olaszaim – szokásuk szerint – nagyon nyögvenyelősen kezdtek; ezek mindig kiszúrnak velem, szerintem egyszer a csoportselejtező során fogom szép életem bevégezni szívinfarktusban, amikor majd Alsó-Üzbegisztán válogatottja épp nulla-nullát játszik Itáliával.
Szóval valami nagyon fontos, és nagyon nyögős meccs volt, vagy vesztésre, vagy döntetlenre álltak az olaszok, néhány perccel a lefújás előtt.
Én a kanapén térdeltem, álltam, ugráltam, izgultam, Akéla az ágy alatt őrizte kicsinyeit.
Niki csak később volt várható: és akkor…
Akkor az olaszok nagy nehezen bekotortak egy gólt, épp csak, de bekotortak.
Üvöltöttem a gyönyörtől, „góóóóóóól”, és rácsaptam a heverőre örömömben.
Na, akkor előugrott az ágy alól egy harcos kistigris, párduc, cicába oltott jaguár, és alaposan a képembe mászott.
Akéla engem sosem hallott kiabálni, bármit tett is, legfeljebb emeltebb hangon beszéltem, de kiabálni én?
Áááá!
Így hát joggal gondolhatta, hogy idegen vadállat tört a szobába, és kicsinyeire pályázik, ő pedig megvédte azokat bátran.
Nagyjából ez volt az egyetlen konfliktusunk, de szakításra nem került sor.
Persze bocsánatot sem kért soha tőlem.
Naná!
Hisz neki volt igaza.

Augusztus huszonnegyedike,

Szent Bertalan apostol napja van. Az Újszövetség alig mond valamit róla, János evangéliuma Nátánelnek nevezi. Apokrif iratok és a Legenda aurea tudósítása szerint Bertalan előbb Indiában, majd Itáliában, végül Örményországban hirdette az evangéliumot. Az utóbbi helyen lett Krisztus vértanúja, mégpedig úgy, hogy megnyúzták, majd lefejezték,  nagyjából 60 körül. Bertalan apostol ereklyéi a VI. században kerültek Lipari szigetére, 938-ban III. Ottó német-római császár Beneventóból Rómába vitette az ereklyéket, ahol a Tiberis szigetén templomot épített az apostol tiszteletére.
Ábrázolásai közül kiemelkedik Michelangelo festménye a sixtusi kápolna oltárfalán, mely úgy ábrázolja Szent Bertalant az Utolsó ítélet című képen, hogy egyik kezében kést, a másikban a tulajdon bőrét tartja.

1933 évvel ezelőtt, 79. augusztus huszonnegyedikén a Vezúv kráterét évezredekig elzáró lávatömítés váratlanul, iszonyú erőtől hajtva dobódott fel Campania derült egére. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa. Az eget elsötétítette a vulkáni hamuból képződött sötét felhő, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött. Pompeiit, Herculaneumot más kisebb városkákat 7-8 m vastag hamuréteg fedte be, és a borsószemnyitől a mogyorónagyságig terjedő kövek szüntelenül hulló zápora temette el. Iróniája a sorsnak, hogy az antik Rómában e napon a Vulcanalia, Vulcanus ünnepe volt.
Lentebb egy elbeszélésem őrizze ennek emlékét!

1572-ben a huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjszakán Medici Katalin anyakirálynő utasítására a pápisták legyilkolták a Párizsba amúgy a békülési célzattal hívott hugenották (protestánsok) nagy részét. Az összehangolt csapásra a Saint-Germain-l’Auxerrois-templom harangja adott jelet, kissé korán, így néhány hugenotta el tudott menekülni. Az eseményeken felbuzdult, hagyományosan katolikus párizsi lakosság is bekapcsolódott az eredetileg politikai célú gyilkosságokba, így a közrendű hugenottáknak sem volt kegyelem.Ez volt a Szent Bertalan-éj. Szépet, jót és igazat erről Prosper Mérimée regényében olvashattok.

1842. augusztus huszonnegyedikén ünnepélyes körülmények között lerakták a Lánchíd alapkövét. A Széchenyi lánchíd  a Buda és Pest közötti állandó összeköttetést biztosító legrégibb, egyben legismertebb híd a Dunán. Építését gróf Széchenyi István kezdeményezte és báró Sina György finanszírozta. A Lánchíd volt az első állandó híd Pest és Buda között, egyben a teljes magyarországi Duna-szakaszon is. A munkálatok 1839-ben kezdődtek, a kész hidat 1849-ben avatták fel.
A híd pillérei a Duna medrében, teherbíró talajon állnak, 55 illetve 60 méter magasak. A pillérek felmenő falazatai faragott gránittal burkoltak, amiből a pillérek jégtörő élei és a szerkezeti talpkövek is készültek, utóbbiak a merevítőtartók és a láncnyergek saruit hordozzák. A kapuzatok az azokat övező és koronázó párkányokkal a klasszicista építészet jegyeit mutatják. A láncok a kapuzatok tetején lévő sarukra támaszkodnak, majd a hídfőknél kialakított föld alatti lehorgonyzó betonkamrákban végződnek. A láncok lemezkötegekből állnak; az egyes lánctagok hosszát a függesztőrudaknak az egész hídon egységes, egymás közötti távolsága határozza meg. A függesztőrudak felváltva csatlakoznak az egymás felett elhelyezett lánckötegeknek egyik majd másik egységébe.

1899-ben e napon születetett Jorge Luis Borges, argentin költő, elbeszélő, esszéíró, irodalomtörténész és filozófus, a 20. századi világirodalom egyik legjelentősebb alakja. Teljes neve: Jorge Francisco Isidoro Luis Borges Acevedo. Borgest megismerni, az annyi, mint Borgest olvasni, és Őt olvasni annyi, mint Őt megismerni. Főként irodalomról beszél, vagy a saját irodalmi életéről, és angol nyelven, szépen alkotott mondatokban olyan dolgokat tárgyal, amiket olvastunk vagy olvasni fogunk az esszéiben, novelláiban, legendáiban, szatirikus vénájú cikkeiben, melyek közül sok az ő irodalmi életéről szól, kedvenc XIX. század végi angol íróiról, akiket gyakran példaképeinek tekint, illetve a vakságról, ami rendszeresen meglátogatja családjának tagjait. Nem túlzok, ha azt mondom, mindannyian csak úgy ismerjük Őt, mint egy nyilvánvalóan éppen alkotó értelmet.

„Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.”

2006-ban e napon a Nemzetközi Csillagászati Unio 26. kongresszusa elfogadta a bolygó új definícióját: ennek értelmében a Plutót kizárták a bolygók köréből,és törpebolygóvá minősítették át.

***   ****    *****

Mesélj, mesélj egy éjen át!

- emlékére annak, hogy 1933 esztendővel ezelőtt e napon pusztult el Pompeii -

A via Aemilia déli irányból érkezett a városba, nyúlánk ciprusok és smaragdzöld fenyők sorával két oldalról szegélyezve. Nagyjából ott, ahol a város centrumába érkezett a szép út,  derékszögben találkozott a via Fulviával, és afféle kicsiny fórumot alkotva tágult ki mindkettő a Flaviusok terére.

A térről – mint a városból szinte mindenünnen – a Vesuvionak Vulcanus füstjét pipáló hegyét lehetett látni, mert Pompeii, Herculaneum és Stabiae – mi több, még a messzebbi Neapolis – városainak látképét egyaránt a füstölgő, ám rég lecsendesült tűzhányó uralta.
A Flavius tér kilenc gyönyörű, főúri villája közt kétségtelenül a legszebb, legbájosabb villa Quintus Gallenus centurio háza volt.
E tény főképp abban lelte magyarázatát, hogy Gallenus inkább volt művész, inkább volt filozófus, mint katona, hiába, hogy az ötödik légió egy teljes kohorszának parancsnokaként ismerték, tisztelték.

Minthogy Quintus Gallenus ősi patríciuscsaládba született – atyja neves hadvezér volt, nagyatyja még nevezetesebb -, hát bármilyen hajlamai lehettek az ifjú Gallenusnak, csak katonai rangokat kapott már húsz esztendős korában, még Lucius Domitius Ahenobarbus, vagyis Nero császár uralkodása alatt, és aztán már szabadulni - bárhogy kapálózott is - sosem tudott ettől.
Gallenus már 68-ban benyújtotta nyugdíjkérelmét, amikor Nerót megölték, aztán egy év múlva Vespasianus trónralépésekor is, de az isteni caesarok inkább tekintettek a Gallenus - család hagyományaira, mint Quintus vágyaira: maradt hát katona szegény.
Ám amikor Vespasianus – tán mégis megsajnálta – Pompeii és Herculaneum katonai parancsnokául jelölte őt, az akkor már harmincöt éves Gallenus beletörődött helyzetébe, mi több: megtetszett neki helyzete.
Megszerette ugyanis Neapolist, Herculaneumot, Pompeiit és Stabiaet, e szép városokat; megszerette Pompeii forumán álló villáját; aztán még boldogabbá tette, hogy megismert egy álomlelkű neapolisi patríciuslányt, a gyönyörű és álmodozón élő Vibiát, aki húsz esztendővel fiatalabb volt a fiatalos lelkű Gallenusnál; dacára a körkülönbségnek oly szépen szerették egymást, és éltek a perceknek, óráknak, napoknak, mint egykor Lesbia élt Catullus oldalán.

És többé nem kívánt már visszatérni Rómába a centurio: hadviseléssel itt nem kellett foglalkoznia, háborúk, ha dúltak is, messze valahol az északi vagy déli vagy keleti provinciákban dúltak: Neapolis környékén, a szép Calabriában béke és nyugalom volt.
Hetente hétszer érkezett Vibia Neapolisból Pompeiibe, többnyire egy szép délutánt, egy gyönyörű éjszakát töltöttek Gallenus villájában együtt: valamikor a felkelt nap harmadik kettősórájában Vibia visszatért Neapolisba, atyja házához, de csak azért, hogy már a hatodik kettősóra elején ismét Pompeiiben legyen.
Csak azért nem lett Gaia ott, ahol Gallenus Gaius volt – azaz nem lett a centurio felesége -, mert mindkettőjüket habozó-bizonytalanná tette a köztük tátongó húsz év korkülönbség.

Éppen két hónappal Vespasianus Flavius halála, és a jó Titus trónralépése után, augusztus huszonnegyedikén Gallenus Quintus centurio türelmetlenül várta Vibiát, mert elkészült az a gyűrű végre, amit a lánynak akart ajándékozni véghetetlen szerelme örök zálogaként.

Egyszerű, szép aranygyűrű volt: egyetlen karika, minden dísz nélkül, csupán a vésett felirat díszítette: „Memini tui; memento mei!”*

Így volt ez szép, mindkettejük ízlése szerint, mert sem Vibia, sem Gallenus nem kedvelte az újabban divatossá váló túldíszítettséget, az egyszerű formák, csekély díszek, a régi római egyszerűség hívei voltak mindketten.
És a lány eljött, pontosan abban az órában, amikor Gallenus türelmetlensége a végsőkig fokozódott, az elviselhetetlen, gyötrő várakozás végső stádiumában jött el.
Majdnem bőséges vacsora közben nyújtotta át a gyűrűt a centurio, és végtelenül boldoggá tette, hogy a lánynak oly nagyon tetszett az az egyszerű, szép, nemesmívű gyűrű.
Vacsora közben mindketten föl-fölkapták fejüket, és kissé nyugtalanul hallgatóztak Vulcanus föld alól érkező morajlásaira.

A Vesuvio már másfél napja morgolódott, fölötte a szokottnál is vastagabb, tömörebb, zöldessárga füstködök gomolyogtak.
De Pompeii, Stabiae, Herculaneum lakosai egyáltalán nem tűntek nyugtalannak: a Vesuvio olykor évtizedekre elnémult, magába záródott, aztán újra morgolódni kezdett haragjában. Haragvásával senki sem törődött, mert úgy tudták a művelt, históriát ismerőktől, hogy száz éve is már annak, hogy a vulkán kitört. Miért is aggódtak volna a tűzhányó tövében lakók?
Valójában Vibia és Gallenus sem nyugtalankodott komolyan, még akkor sem, amikor egyre hangosabb kitörések robaja remegtette meg a várost, még akkor sem, amikor a háztetőkön, meg az utcákon dobolni kezdtek a lapillik, ezek a mogyoró- és dió nagyságú vulkáni kövek: a Vesuvio kezdte kiokádni gyomrának minden haragját.
Ez időben bújtak ágyba ők ketten, és rövidesen Vibia gyönyörű testén egyéb sem maradt, mint ujján az új gyűrű.
Hol halkan, csendben, hol vad sikoltások, hörgő, érthetetlen szavak közepette szerették egymást sokáig és sokszor.
A ködbe burkolt hold már magasan a város fölött volt, amikor fáradtan elnyúltak egymás mellett, és Gallenus megszólalt. Megszólalt, ahogy majd minden éjjelen szokta:

„Beszélj, mesélj szépséges Vibiám! Beszélj egy hosszú éjjen át, beszélj, mint tavaszi szellő, és én hallgatlak!”

Jó ideje, majdnem kapcsolatuk elejétől fogva így volt ez kettejük között. Amikor a szerelmi csatározásban elfáradtak, és megelégültek, Gallenus elhevert a hátán, könyökhajlatába vette Vibia bűbájos fejecskéjét, másik karját feje alatt tartotta; a lányka pedig félig oldalvást, félig hanyatt fekve hajtotta hosszú hajú fejét a férfi könyökhajlatába, és mesélt, mesélt.

Gyermekkori élményeiről, aztán - rendszertelenül és logikátlanul egy-két nappal ezelőttre ugorva - mondta történeteit, hogy aztán visszakanyarodjék első szerelmének elmeséléséhez.

Gallenus pedig itta magába a lány mondanivalóját, mert tűrhetetlen volt számára a gondolat, hogy volt idő - mi több: vannak is idők - amikor nem volt, nincs kedvese mellett, és tudni akart mindent; tudni, úgy, miként magáról, saját múltjáról tudott.

Vibiában sok minden kedves, bájos, kellemetes volt, de leginkább tán mélyzengésű alt hangja, mely lágyan, halkan duruzsolt, mint kora tavaszi szellő a tengerparton. Kora tavaszi szellő, melybe kismadárkák dala csendül fel olykor, és a tenger hullámainak zúgása.

Miközben Vibia csacsogva mesélt, a ház tetején a lapillik dobogása megváltozott: immár nyilvánvalóan madártojás, tán annál is nagyobb kövek koppantak, és az utcáról is zaj szűrődött be: szekerek, kézikocsik kerekei nyikorogtak, kattogtak a kövezeten, és Gallenusnak többször is átfutott agyán, hogy ki kéne nézni, mi zajlik odakünn, de aztán gondolatban vállat rándított, és hallgatta a lány édes hangját.

Közben egyik tenyerét szelíden Vibia lélegző, eleven keblére tette, finoman, lassan simogatta, és egyre inkább újra megkívánta gyönyörű ölét, meleg ölelését.

Hát egy mondat kellős közepén ráfordult a lány ajkára ajkával, és csókkal hallgattatta el a mesét.

És már szerették is egymást újra, mintha sosem szeretkeztek volna még.

Egyszerre megdördült az ég és a föld, pontosabban a föld mélységes mélyéről támadt a robbanás: az égen nappali fény ömlött szét kis időre, aztán még sötétebb lett, még a ragyogó hold és a kék csillagok is eltűntek az égről: a vulkáni hamu, az immár hatalmas és folyton növekvő lapillik takarták el az eget, és Pompeii városára mérgező gázokat sodort a föltámadó szél.

Különösen a gáz elől nem volt menekülés, nem volt hová menekülni. Betört a pincékbe, betört az átriumokba, be a hálószobákba. Betört az a mérges gáz a legkisebb lyukakba is, elpusztítva növényeket, egérkéket, kutyaházakba zúdulva hűséges ebeket.
És elpusztította a város lakosait, akiket a mázsányi kődarabok még nem ütöttek agyon.

Vibia és Gallenus nem láttak és nem hallottak: csak ölelték egymást lángolóbb szerelemmel, mint ahogy Pompeii utcáin lángolt a láva…

Sok száz év után lelték meg összefonódott testüket: a régészek, más tudósok föltételezték, hogy előbb megfulladtak, aztán betemette ölelkező testüket a vulkáni hamu: a kitörést özönvízszerű eső követte, az rájuk tört, a hamut megduzzasztotta, és kemény gipszként öntötte formába a két testet. Egy húsz éves leány gyönyörű, és egy negyven éves férfi öregkor felé hajló testét.
Gondos régészek alaposan megtisztították a két testet, és a lány ujján meglelték a gyűrűt.
A gyűrűt, és rajta a vésett föliratot:

„Memini tui; memento mei!”*

*”Rád gondolok; gondolj rám!”