Dúlt, hogyne dúlt volna, de hogy ádáz is volt? olyan orosz túlerővel szemben, ugyan mit tehetett volna a drága Bem apó, miféle „ádáz” ütközet lehetett volna?
Azért csak mondjuk meg: százhatvanhárom évvel ezelőtt Fejéregyháza és Segesvár között ádáz csata dúlt.
Maga Bem is alig tudott elmenekülni az őt üldöző kozákok elől, s ezek egyike azt állította, hogy lándzsaszúrással sebet ejtett rajta. A magyarok vesztesége számottevő volt: körülbelül 1200 főt veszítettünk és legalább 500 fő foglyul esett, míg az oroszok vesztesége 44 halottat és 106 sebesültet tett ki.
És abban a csatában, meghalt, rabláncra került, eltűnt – kinek-kinek tetszése, vérmérséklete szerint – Petőfi Sándor.
Értek annyit az irodalomhoz, hogy tudjam: halála napján is voltak Költők itt, a kárpáti tájakon, tán nagyobbak is Nála; lettek is még Költők vidékünkön, bizonyosan nagyobbak Nála; de hogy sem előtte, sem utána nem volt, nincs Költő mifelénk, kinek, ha neve elhangzik, minden magyarul tudó lelkében valami megindul, abban bizonyos vagyok…
Mondd csak ki: Petőfi Sándor.
No?
*** **** *****
Segesvár
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Fejéregyházára, odébb Segesvárra.
Fölösleges Napnak sütnie ily nagyon,
nem nyárörömnek, itt gyásznak helye vagyon.
Kukoricalevél, mint lándzsa, szúr és vág,
terített le Költőt itt rút pika is már.
Nagyszalontán ifjú felesége várta,
és öklömnyi gyermek: mindkettő hiába.
Érkezik jó pásztor, nyája mögött halad,
ballag, töpreng; aztán újra tovább ballag.
Megáll, előveszi kedves furulyáját,
kezdi rajta fújni legbúsabb nótáját.
Rekviem szóródik szerte a határban,
a Költő itt nyugszik valahol magányban,
magányban, igen, de több századmagával.
Magába mélyedve furulyál a juhász
gyászdalt, ahogy dukál: siratót, mi kijár.
Alacsonyan, fojtón lóg alá az égbolt,
földet ér valahol, hol egykor Költő volt.
Darabig összeér barna föld és kék ég,
majd válnak egymástól, mint ágtól a levél.
Így vált itt élettől el Költő örökre:
tenger virág nyílik tarkán körülötte.
*** **** *****
Szörnyű idő: az utolsó éjszaka
Zúgó, vad, nyári vihar dühöng odakint, éjszakának idején. Zúg és bömböl az ég, fehér villámok cikáznak alá.
Július hava végét járja; és egy nemzet szabadságharca is.
Különös vihar ez: förgeteg szél tépi a fák lombjait, bontja házak zsindelyét, de szárazan lobban az ég, egy csepp eső nem sok, annyi sem esik.
”Szörnyű idő, szörnyű idő!” – gondolja Petőfi Sándor a kicsiny, kutyakaparónyi vendégfogadó egyetlen szobájában, melyben megszállt ez éjszakára, útban Fejéregyháza, Segesvár felé. Gondolata után öklével a tajtékos, zajgó, villámló ég felé üt a levegőbe: „Hát tán esküt tettél, hogy a magyart kiirtsad az utolsó szálig?”
Magas, szép, okos homlokán felhőráncokkal – mely hasonló a kinti nyári vihar egéhez – töpreng tovább a Költő.
„Hisz minden tagunkból vérezünk. Hogy is ne? villog ellenünk a fél világnak kardja.”
Ennek a nevezetes, ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztendő február havának tizedike utáni négy napjában valami olyasmi költözött Petőfi hurrá-lelkébe, mit azelőttig nem ismert.
Kétely, aggodalom, szorongás…
Nem, ó nem a maga sorsa miatt, csakis nemzete forradalmának, szabadságháborújának kimenete miatt.
Önmaga sorsa fölött sosem aggodalmaskodott Petőfi Sándor.
Oka volt aggódni: Vízakna és Déva között négy februári napban fehér lett a világ, szép fehér hó hullotta be. Úgy omlott a piros vér a fehér hóra le. És ott elől a háború csak a kisebb baj; szomorúbb, mi hátul állt: a döghalál.
„Mikor, ugyan mikor romlottak el a dolgok?” – töpreng a Költő.
Aztán maga adja a választ: azonnal, már az elején.
Az a néhány ragyogó márciusi nap, mely az esős, borús, mégis fényes szerdai napot követte, hamar elmúlt.
Az áprilisban megalakult kormány: piha!
És gondolatban - de csak gondolatban - pök egyet Petőfi. Hisz nem volt benne tán abban a kormányban Eszterházy gróf, a „király személye körüli miniszter”? A kancellár? A király személye körül, hejh! Miféle király? Hogyhogy király? Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem!
A szabadság gesztenyéjét mi, pilvaxos ifjak kapartuk elő a parázs alól, aztán – mikor már nem kellett attól tartani, hogy megégetik becses ujjacskáikat - jöttek az „öreg” megfontoltak, a politikusok, és megint csak beszéltek, csak beszéltek, mást nem tettek. Egyezkedtek az udvarral, és ölbe tett karral nézték, amint Jellasics hadai a délvidékről, a Drávától Pákozdig özönlenek háborítatlan.
Piha! Köp ki újra Petőfi gondolatban, kurv’anyátok!
A dicső tábornokok, akik Bécsben, Schwechátban, egyebütt tanulták a katonamesterséget, és sehol a forradalmiságot. Piha!
Az a tábornok, az a forradalmi érzületűnek alig nevezhető, gyepes lelkű például, aki a nyakravalójáért teremtette le Petőfit. „Piha! Engemet gorombaságival elhalmozott, hogy két orcám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, pirúltam a magyar sereg miatt, hogy annak egy ily tábornokja van.”
És még hány ilyen, hány ilyen van a „népfölkelő” tábornokok között, akik nem annyira a csatatéren, hanem inkább a haditanács vitáiban jeleskedtek.
Görgey és a váci proklamációja!
A Költőnek minden haja szála égnek áll képzeletében, ha Görgeyre gondol és arra a gyalázatos, egyezkedni próbáló proklamációra.
Hát már hogyne halmoztak volna vereségre vereséget ezek a szűkkeblűek?
És Kossuth is: képtelen volt megregulázni őket; Vác után leváltotta ugyan Görgeyt, de aztán a tábornoki kar nyomására újra csak kinevezte.
”Igaz” – gondolja igazságosan Petőfi -, „igaz, hogy ott volt a branyiszkói áttörés, meg a nagy kápolnai vereség; bajos lett volna Kossuthnak mást kineveznie, mint Görgeyt. Bajos? És a csodálatos Bem Józsefet?”
Maga is tudja, hogy Bemet képtelen lett volna Kossuth kinevezni; tábornokai, azok a Bécsben, mihol végzett katonák. Ugyan engedtek volna maguk fölé fővezérnek egy lengyelt? Ugyan már!
Pedig milyen szép volt az a márciusi nap, az a tizenötödik március 1848-ban!
”Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz! Kora reggel az ifjak kávéházába siettem.” – emlékszik vissza Petőfi. - „A kávéházban nyolc órakor csak egy-két fiatalember lézengett. Tán összesen hat - igen nyomott hangulatban, nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát magammal vittem, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk".
Hazamentek Petőfiék kis, hónapos szobájába. "Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna. - Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? - Szerda - felelt egyik. - Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt, és én elmondtam a nemzeti dalt.”
Így kezdődött.
És bajokkal folytatódott: a képviselőválasztási kudarc szülőföldjén, az olasz forradalom ügyében történt szégyenteljes képviselőházi szavazás, a szerencsétlen schwecháti vereség, a Dunántúl, aztán Buda és Pest eleste. Meg a béke-pártiak gyarló egyezkedési kísérletei. Ó a gyáva, a törpe lelkek! Jókai is, igen Jókai is, a barát és fegyvertárs. Piha!
Mint ágyú hangja dörren meg a tajtékzó ég, és kis időre eltereli a Költő gondolatait. Anyja és apja váratlan és gyorsan egymásra követő halála jut eszébe; képzelete édes, szép, ifjú hitvese felé száll, a szalontai Arany-ház felé, ahol most Júlia és hét hónapos fiacskája, Zoltán rejtőzik.
Sokáig nem marad ott a gondolat, hamar visszaszáll Hazája és a Világszabadság sorsa felé.
”A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.” – próbálja lerázni magáról depressziós, szorongó gondolatait, és visszatérni szokott optimizmusához Petőfi. - „Idő, igen időt nekünk! Időt! A föld egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, s ha a kis szőlőszemnek egy nyár kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, amíg megérik? ez belékerűl évezredek vagy tán évmiljomokba…”
Továbbgondolja művének gondolatait: „A szőlő a napsugaraktul érik; mig édes lett, hány napsugár lehelte rája élte melegét?
A földet is sugárok érlelik, de ezek nem nap sugárai, hanem az embereknek lelkei.
Ezért kellettünk mi erre a földre, mi, pilvaxbéli ifjak, ezért kellettem magam is. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de csak a nagy lélek, s ez ritkán terem.”
Az új esztendő, az 1849. áprilisának első napjaiban a Költő reménye talpra és szárba szökkent: jöttek sorban a hírek Isaszeg, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló felől, jó és lelkesítő hírek.
És eljött április tizennegyedike a debreceni nagytemplomban.
Bizony, a tömegben ott szorongott a Költő is, noha nem volt templomos ember, és elhomályosuló, örömkönnyektől elhomályosuló szemmel hallgatta a lelkesítő Igét, melyhez hasonló tán sosem kígyózott áhitatos tömeg feje fölé abban a templomban.
” Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.…”
Az eufóriás mámor hamar elmúlt: a cár üzent a császárnak, és háromszázezer, pikával fölszerelt orosz katona érkezett Erdély felől a hazába.
”Egy szálig elveszünk-e mi?” – gondolta a Költő akkor. – „Vagy fog maradni valaki, leírni e
vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, el tudja e gyászdolgokat beszélni, mint valának?”
Közben Európa is elcsendesült újra, elzúgtak forradalmai. „Szégyen reá!” – gondolja Petőfi – „ lecsendesűlt és szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára a gyáva népek a magyart; lánc csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard. Még egy ideig…” – gondolja keserűen a Költő. - „Rövid ideig…” - sejti mellé gondolatainak.
Hajnalodik, és már ez is valami: a vihar és az éjszaka lassan végéhez közeledik, forró nyári nap ígérkezik, július harmincegyedike. 1849. év.
Az ordonánc – Petőfi Sándor -, akit Bem álparanccsal próbált eltávolítani a segesvári ütközet rémségéből, de aki makacsul Bem mellett akart lenni, összeszedelőzködik, kilép a kicsiny fogadó kapuján, ráfordul a Fejéregyháza - Segesvár felé vezető országútra, és indul: megy végzete felé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése