A négy evangélista legendáriuma (4)

Szent János

Kérditek testvéreim, hogy én, kit Jézus urunk a „mennydörgés fiának” nevezett egykor, miként lettem ily csöndes, töprengős, nyugalmas?
Drága Testvéreim!
Hisz oly dolgokat láttak az én szemeim, olyanokat, hogy attól bízvást elnémult volna minden száj, és elcsöndesült volna minden elme.
Gondoljátok csak meg, én barátaim!
Szeretetem, odaadásom Krisztus urunk iránt hősies volt és hűséges, és ennek legszebb bizonyságát akkor szolgáltattam, amikor követtem Mesterem végig a kereszt útján, mind egészen a Golgotáig.
Látták szemeim az arcáról, testéről lecsorgó vért, mely a könyörtelen római korbácsok nyomán serkent.
Sárral és könnyel keveredett szép orcáján az a vér, és látták azt az én szemeim.
Ott álltam a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallottam is a szót:”Asszony, íme a te fiad!” „Íme, a te anyád!”
Láttam Őt elnémulni, láttam az eget besötétülni, láttam, amint este hatkor megnyíltak az ég kárpitjai, és hallottam Őt utolsót sikítani: „Uram, uram! Miért hagytál el engemet?”
És tudom, nem sikítás, hanem végső ima volt az, ősi, régi, végső ima: „Eli, Eli…”
Tudom: látták az én szemeim, hallották az én füleim.
És ha ez még elég nem lett volna az elcsöndesedésre, Pathmosz szigetén, egy viharos éjszakán, midőn a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előttem a Menny és a Föld titkait, és föltárta nekem az Egyház meg a Világ eljövendőjét.
Akkor ájultan rogytam a látomást mutató angyal lábához, és sokáig maradtam ama elragadtatásban; mikor magamhoz tértem, már fényes nappal volt, a vihar elmúlott, és mindaz, amit láttak az én szemeim, kővel fölkarcolva állt a sziklafalon.
Néztem, néztem és olvastam a kőbe vésett szörnyűségeket, míg csak végre egy jólelkű halász valami ételt nem gyötört belém; ő volt az is, aki aztán kérésemre írószerszámokat hozott és pergament, én pedig a falról a pergamentekercsre írtam látomásaim. Nem tudom azt sem, magam véstem-e a sziklafalba azokat a baljóslatú szavakat, vagy az angyal, ki a látomást elébem tárta: nem tudom.
Ma így látom a látomást: megjelent az égben trónoló Isten fensége, Ő, aki a Bárányra bízta a könyvet, amely az üldözők pusztulásának határozatát tartalmazta, és melyet hét pecséttel zárt el az Úr, a mi Istenünk.
Azon a viharlármás, tengerbőgős pathmoszi alkonyon én lélekben ott álltam az Úrnak napján, és akkor hallottam a hátam mögött nagy szót, mint egy trombitáét, és az a hang, mely minden tengerzuhogást túlkiáltott, így szólt: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, az Első és Utolsó! Amit látsz, mit ámélkodó szemed elé tárok, azt írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van: Efézusban, Szmürnában, Pergámumban, Thiatirában, Szárdiszban, Filadelfiában és Laodiceában.
Megfordultam hát, hogy lássam a szót szólót, aki velem beszélt; megfordulván pedig, láttam hét arany gyertyatartót. És a hét gyertyatartó között hasonlót az Ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve.
 Az ő feje és a haja fehér volt, mint a fehér gyapjú, mint a hó, és a szemei olyanok, mint a tűzláng. Mikor pedig láttam őt színről-színre, leestem az ő lábaihoz, mint egy holt. Ám ő reám tette az ő jobb kezét, mondván nékem: „Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő. Halott voltam, de íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.”
Ezek után láttam, hogy megnyílik valami ajtó a mennyben, és egy hang, egy szó, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallottam, ezt mondta: „Jöjj fel ide, és megmutatom néked, amiknek meg kell lenni ezután!”
És én elragadtattam lélekben: és egy királyi trónust láttam a mennybe helyezve, és ült valaki a királyi székben. És az, aki ott ült, tekintetére nézve hasonló volt a jáspis és szárdiusz kövekhez, és a királyi szék körül szivárvány feszült körben. És a királyi szék körül huszonnégy más trónus is volt, és azokon láttam ülni huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: fejükön arany koronák díszelegtek.
És a királyi szék előtt üvegtenger terült el, hasonló a kristályhoz, és a királyi trón közepette és a királyi trón körül négy lelkes állat volt, szemekkel teljesek elől és hátul. És azok a lelkes állatok dicsőséget, tisztességet és hálát adtak annak, aki a királyi trónon ült, annak, aki örökkön örökké él.
És láttam a Bárányt és nála a Könyvet, hét pecséttel titkosra zárt könyvet. És láttam, mikor a Bárány a pecsétekből egyet felnyitott, és hallottam, hogy a négy lelkes állat közül egy monda, mintegy mennydörgésnek szavával: „Jöjj és láss!”
És aztán a Bárányrendre fölnyitotta az összes pecsétet, egymás után mind a hetet. És mikor felnyitotta a hetedik pecsétet, lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig.
És láttam egy fenevadat feljönni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva volt, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. Azután láttam más fenevadat feljönni a földből, akinek két szarva volt, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szólt, mint a sárkány. És az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekedte, és azt is cselekedte, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat. És nagy jeleket tett, és elhitette a földnek lakosait a jelekkel, amelyek adatának néki. És adatott néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek. És akként intézte, hogy kicsinyek és nagyok, gazdagok és szegények, szabadok és szolgák az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek. Tette, hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma. ’odé hé szófia esztin. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám az: és annak száma hatszázhatvanhat.
 És látomásom folytatódott a pártus népek rohamával, amelyet háború, éhínség és ragály kísért, és az Isten hívei mentesültek ama büntetés alól, és várták, hogy örülhessenek az égben a győzelemnek. Isten pedig ott, elragadtatásomban megmutatta irgalmát a bűnösöknek. Nem pusztította el őket azonnal, hanem egy sor csapást mért rájuk, hogy megtérjenek, mint ahogy Egyiptommal és a fáraóval tette. Hej, a mi igaz, és jóságos Urunk!
Ám a hívek szíve kemény maradt, miként az lenni szokott a kegyelemben, ezért Isten hozzáfogott, és elpusztította a kegyetlen zúgszívűeket, akik megkísérelték, hogy a földet a sátán imádásával megrontsák. És erre következett az ellenség teljes megsemmisítése, a holtak feltámadása és megítélése, végül a mennyország végleges megalapítása, ahol a halál is megszűnt.
Így látták mindezt az én szemeim.
Csoda-é hát én testvéreim, ha elcsöndesültek szavaim, megcsorbult zajongása az én lelkemnek?
Azt mondom én, szerelmetes barátaim, hogy töprengő csöndességemre elegendő magyarázat lehet mindaz, mit eddig elbeszéltem néktek, de az igazság az, hogy már Pathmoszra is csöndmagányosan utaztam, a hallgatás már azon a szép szigeten is kísérő társam vala, még a viharban fogant látomás előtt.
Úgy történt, hogy a Szűzanya halála és mennybevitele után Efézusba költöztem, és igyekeztem jó atyja lenni ennek a nagy kikötővárosnak, ahol az idő tájt Pál apostol és tanítványa, Timóteus is tanított.
A város az én időmben ismert világ öt legnagyobb városa közé tartozott a maga kétszer száz ezer lakosával, és neve annyit tesz a mi nyelvünkön: „kívánatos”.
Igaz,  Ázsiának, e római provinciának fő városa Pergamon volt, azért Efézus szép fekvése, sokféle gazdagsága  miatt népszerűségben mégis túlszárnyalta azt.
Gyönyörű fekvése, minden évszakban kellemetes éghajlata, és rendkívül termékeny földje azzá tette, amit a neve is jelent: kívánatossá.
És ebben a jóravaló – vagy jobbra való - szép városban talált rám a Caesar minket üldöző, szörnyűséges gépezete. És éppenséggel rám talált az a gépezet, rám, aki soha tanítónak nem készültem, ki mégis rászánakozott, hogy a mi Urunk, Jézus, a Krisztus tanításait súgjam fülekbe, szívekbe.
Elfogtak a birodalom katonái, és az engem meg sem hallgató bírák ítélete nyomán Rómába vittek, és Domitianus császár ítélőszéke elé állítottak.
Amilyen szárazon, logikusan mérlegelő, de józan ítéletű volt Domitianus atyja, Vespasianus, amilyen jó és érzelmekkel teli uralkodó volt idősebbik fia, a jó Titus caesar, éppoly gonosz, indulatteli és őrült szellemű volt Domitianus, Vespasianus kisebbik fia.
Domitianus Róma és a római népesség nevében halálos ítéletet mondott ki rám, és a kivégzés módjául azt határozta, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell vetni és megölni testemet, lelkemet.

És történt az ítélkezés után, hogy a  Porta Latina mellett fölfűtöttek egy üstnyi olajat, és amikor az üst fölött kavargó bűzös füstköd jelezte, hogy az olaj fölforrt, abba vetették testemet.
Öt római kettősperc telt el, de lelkem és testem sértetlen maradt. Az Úr vala énvelem azon a délutánon, az Úr Jézus Krisztus.
Én, ki a tanítványok  közül egyedül szenvedtem végig Mesterem mellett a kereszthalál kínjait, sértetlenül léptem ki a gyilkos, tűzforró olajfürdőből.
Akkor a hóhérok úgy döntöttek, hogy méregkelyhet itatnak velem: csakhogy a méreg sem ártott nekem, mert Istennek gondja épp úgy velem volt, miként az üstben; erre aztán a caesari rendelkezés Pathmosz szigetére száműzött.
Mint már elmondtam, ott szállt reám egy vihargó, szörnyű hullámveréses éjjen a látomás.

Múltak a hosszú, sok évek, és nem sokára Domitianus caesar meghalt, és én – csöndben, nagy elmélyült csöndben - végre visszatérhettem Efézusba.
Amidőn oda megérkeztem, épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett, ezért sokan siratták. Drusiant sokszor mondogatta, hogy szeretné megérni az én visszatérésemet, lám mégis meghalt.
Én azonban megkértem a halottvivőket, állnának meg, tennék le a hordágyat és bontanák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsoltam az asszonynak, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.
Így történt testvéreim, de ki sejtette, hogy tettem nem csak hírnevet és dicsőséget arat a mi Urunknak, hanem bajnak gyászkoszorúját az én fejemre, mert csak az irigységet növelte tettem: zsidó rabbik és pogány papok féltékeny irigységét…

János tanítványa, Áminadáb feljegyzése
Minthogy jó mesterünk, János följegyzései itt megszakadnak, és mert János pap örökre elveszett szemünk elől, hű szavakkal jegyzem föl még az alábbiakat:
János testvérünk és mesterünk hosszú életet élt le aztán, és tanította Efézus közösségét, és sokakat térített meg a mi Urunk hitére.
Szeretném elbeszélni néktek, testvéreim, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan megelégelte a presbiter tanításait, föllázadt, otthagyta védnökét, és rablók, zsiványok közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, ám annak szomorúan meg kellett vallania, hogy a kincs elveszett.
János megdorgálta hanyagságáért, majd útnak indult a hegyek közé, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Eljutott a rablók és latrok erdejébe, akik elfogták, és a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána eredt, és kiáltozott hozzá: „Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is, fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt! Térj meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!” Ez szíven találta az elvadult embert, és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt később püspökké is szentelte.
Egyszer az öreg Jánosnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, és ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, közülünk való, kinevette az öregecske apostolt, és így szólt hozzánk, társaihoz: „Nézzétek csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!”
 János akkor odafordult hozzá, és megkérdezte: „Mit viszel a kezedben, fiam?”
„Egy íjat.”
„És mit művelsz avval az íjjal?” - hangzott az újabb kérdés.
„Madarakra és vadakra vadászom vele!” – válaszolt a tanítvány.
„Hogyan teszed azt?” - kérdezte János.
Akkor a tanítvány büszkén megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Amaz azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, és mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában.
Erre az apostol így tanította: „Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia olykor a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.”
Mikor Mesterünk már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: „Gyermekeim, szeressétek egymást!  Aki ezt teszi, megtette, amit tennie kellett.” – biztosított mindannyiunkat.
Halála közeledtét érezve az oltár mellett megásatta sírját, leszállt a sírgödörbe, imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, és mire visszanyertük látásunkat, a mi szentünk teste eltűnt szemünk elől.
Mondják: nem halt meg, hanem a mi Urunk elvitte Efézusból, messzi országba, túl az Indiákon, ismeretlen vidékre, túl a földi Paradicsomon, ahol véget ér a Világ, és azóta is ott, János papként, de mint jóságos, igaz uralkodó ül trónusán János evangélista, a mi apostolunk.