Trisztán és a két Izolda

- széphistória, lovagi mese vagy amit akartok -

Engem mesemondónak jelölt meg a szerelem, mondok hát mesét, mondok szép históriát.
Én jól tudom, mi a szerelem, tudom én jól. De elmondani nem fogom senkinek: az elmondott szerelem megöli a szerelmet.
Szerelemgyilkos szavak, jaj szavak: mi szükség rátok?
De ha egyszer mesemondónak jelölt a szerelem?

Most verset mondok, verses szót:
Szél, szél, északra szállj,
hozzad el a jó mesét!
Meglátlak újra, északi táj:
szép ír leány, ne sírdogálj!
Zúdíts a szélből orkánt,
sóhajjal hajtsd vitorlám!
Zúgjon, zúgjon a szél,
sírjon, sírjon a lány,
meghallja tán
a szürke Óceán…

Most mesét mondok, meseszót:
Izolda, aranyhajú, szépséges ír királylány, csak sírt és zokogott és hullottak a könnyei egyre. Eleinte idegen-másokért, mert szánta a sok délceg, szép és nemes  lovagot, akiket nagybátyja, az óriás-csúf és erő-gonosz  Morholdt számolatlan küldött halálra, kényszerített  párviadalra. Ördögi, pokoli lényekkel olykor, de volt úgy is, hogy Morholdt maga gyilkolta az ifjakat.
Így, így volt.
Mostanában meg ismerősért,Trisztánért sírt a szépséges királylány. Trisztánért, ki Cornwallból érkezett, a fényes szép országból, hol Marke király uralkodott, és néki volt kedvelt unokaöccse a hős-nemesTrisztán. Mert hős volt Trisztán, nagy párvívó, ámde – valljuk meg - dalnok is volt Trisztán, és az Aranyhajú inkább dalnokságáért szerette meg az ifjút, mint hősiségéért.
Dalló Költő, éneklő Dalnok volt Trisztán, de csak volt! ó, jaj csak volt! Ezért sírt és zokogott oly sokat Aranyhajú Izolda, ír királynak gyönyörű lánya.

Úgy történt egy napon, hogy az arányos-szépség és az erő-jóság párviadalra állt az óriás-csúf és erő-gonosszal, és ebben a párviadalban Trisztán megölte Morholdtot – zúgjatok békeharangok! -, megölte, de maga is halálos sebet kapott: gonosz, mérgezett hegyű kardtól kapott sebet, és nem gyógyult, csak nem gyógyult az a seb – zúgjatok gyászharangok!
Mi mindent meg nem próbált Aranyhajú Izolda, ó mi mindent, hogy hős lovagját kigyógyítsa, de semmi fortély, tündér-vajákolás nem használt. A seb nem gyógyult, a hős láztól leverten készülődött az élet-tengeren túli partra.
Zord erőkhöz fordult hát Izolda kétségbeesésében: rozsdálló vashoz futott az arany, sötétséghez fordult a fény.

Most verset mondok, verses szót:
Vén boszorka téged hívlak!
Ha tündérszó nem segített,
bűzös szájból jön segélyszó,
hahogy illatajak néma lett.
Gyöngyöm, kincsem, lelkem,
jó Trisztánom, hallj meg engem!
Jöszte, jöszte életbe vissza!

Most mesét mondok, meseszót:
Strega, a vasbanya, a sötét hatalmak szolgálónője, fekete Földanya kísérője, bűvölt és bájolt: főzeteket főzött, malacvérköröket rajzolt, aztán egy hipp-hopp-mozdulattal kiemelteTrisztán sebéből Morholdt mérgezett kardjának szilánkját; és a hős, a daloló életandalgó, az énektudó láza alábbhagyott, homlokán nem gyöngyözött már a halál verítéke. Szép Trisztán meggyógyult.
Szép Trisztán meggyógyult, evett és ivott, aztán köszönetet mondott, és tette hozzá köszönetéhez, hogy indulnia kell, hisz bátyja, a jó Marke ott várja Cornwallban, ott az üres palota száztizenegy üres termeiben céltalanul bóklászva.
Hisz kigyúlt, hogyne gyúlt volna ki a szép szerelem lángja Trisztán verslelkében, mikor föleszmélve hosszú félhalálából, Aranyhajú Izoldát találta ágya mellett: hogyne izzott volna fel benne a szerelem, mely az Aranyhajút izzította már egy ideje.
Mégsem maradhatott a Költő, mert költőn túl lovag is volt ő, legnagyobb a lovagok közül, a legnagyobb: és a lovagok kötelességláng hordozói elsősorban. Mennie kellett hát Marke királyához, hisz a kötelesség-lánc - ez a magára vett -, Marke-hoz fűzte.

Izolda, aranyhajú, szépséges ír királylány, a tenger partján sétálgatott hajnalonta, nézte, nézte a háborgó vagy épp szunnyadó nagy vizet, mely majd rövidesen elválasztja őt szerelmesétől, és csak sírt és zokogott és hulltak a könnyei egyre. Megült a fövenyen, és sirályok röppentek szép alakja felé, fölugráló delfinek köszöntgették, hogy vidámítsák lelkét, de az ő lelke meg nem vidámodott. Galamb, galamb, hófehér szállott vállára, csőrével kirántotta egy aranyhajszálát, és a tenger tág terei felé elröppent.

Marke király, Cornwall nagy uralkodója az üres palota száztizenegy üres termeiben fázott, fázott mindig, mert hisz az egyedülvaló: ugyan hogyan is melegedhetnék meg? Tizenegy terem ablaka nyílott a tenger habzó hullámai és fehér tajtéksziklái felé.
Egy magányos éjt követő magányos reggelen galamb röppent a kilencedik terem harmadik ablakába, oda, ahol Mark állt, tengerre révedő tekintettel – unokaöccsét várva -, és az ablak párkányára ejtette a csőrében tartott aranyhajszálat, aztán elröppent a tenger felé. Marke király, az örökké egyedülvaló, szerelemre gyulladt az ismeretlen, sosem látott lány iránt, akinek ez az aranyhajszál nőtt szépséges fején. És azt mondta: „Ez a lány gyógyít meg engem, ez a lány megmelegít lelke-teste melegével; ez a lány legyen feleségem, senki más sem!”

A nap leszállt, a csillagok eljöttek, hold bútt fátyol mögé, amikor találkoztak Trisztán és Izolda a kertben. Már éjfél közelgett, a Mindcsillagok fénye átszőtte Izolda aranyhaját, szemének ezüstzöldjében a Farkhan fénye ragyogott: legalább így látta Trisztán, a dalnok. Félhátat fordított szerelmének, amikor megszólalt:
„Nap kél rövidesen, napra nap jő, és én indulok Aranyhajú!”
Hallgatott fejét lehajtva Aranyhajú Izolda.
 „Izolda, szerelmem, Izolda! Éktó! Nem látlak többé én, többé soha, de látni foglak örökké.”
„A Farkhan és a Mindcsillagok fénye kísérjen utadon, meg a Nap és a Hold! És én várni foglak Daltudó Trisztán. De most indulj, indulj sebesen, ne nyújtsad tovább kínomat!”
„Nem tehetem a lehetetlent lehetővé, a Mindcsillagok nem járhatnak visszafelé az égen.” – mondta az ifjú Trisztán, de Izolda-éktó - a Káprázat, a Felhőjáték - már nem  is volt  ott.

Most verset mondok, verses szót:
Mesélhetnék egy hajóról,
mely Cornwall kikötőjébe ér,
rajta egy félhalott vitéz,
kit szerelemláz kínoz,
s nincs más orvosa,
csak én, csak én, ki mesélem őt,
kinek gondjaira bízza árvult életét.
Mesélhetnék egy partról, zöld
tenger partjáról fehér sziklák
alatt, hol Izolda vár napra – nap.

Most mesét mondok, meseszót:
„Hűséges öcsém, barátom és legkiválóbb lovagom! – szólt borozgatás közben Marke Trisztánhoz.
„Ezt az aranyhajszálat hozta nekem érkezésed reggelén egy hófehér galamb, és attól fogva vágy emészt és epeszt a szomj: semmi bor, tiszta források vize nem enyhítheti e szomjamat. Szerelmes lettem abba a lányba, távollévő szerelemmel szeretem őt, és nem lehet nyugovásom, míg el nem hozod nekem, mert csak ez a lány melegítheti föl elhűlt testemet, jéglelkemet. Tudom, nagy kérést kérek tőled barátom és öcsém, de kitől kérhetnék ily föladatot? Lásd, ezüstszelencébe zárattam az aranyhajat, láncra fűzve viselem azóta. Most átadom neked, hogy megkeresd az aranyhaj tulajdonosát.”
Egyetlen pillantásra fölismerte Trisztán azt az aranyhajszálat - kinek lehet másnak ilyen haja -, a nemeslelkű hát így adta a választ:
„Királyom és bátyám: talán tudom is kié ez a hajszál, és ígérem, elhozom hozzád, hogy lelked-tested fölmelegítse végre a házasság boldogsága.”
És hosszan szállt újra Trisztánnak hajója olykor sima, máskor háborgó tengeren, szállt vissza ír királylány földjére, aztán fordult Cornwallba vissza a menyasszonnyal.
Strega, a vasbanya, a sötétség szolgálólánya bájitalt vitt magával a hajóra, mely bájitalnak az volt a célja, hogy Izolda és Marke a nászéjszakájukon megszomjazva igyák meg ketten, és gyúljanak örök, múlhatatlan szerelemre egymás iránt, de jaj!
Ó, jaj!
Egy tikkasztó úti napon Trisztán és Izolda megszomjazva leltek a kehely borra, a szerelmi bájborra, és ők együtt itták meg!
Így történt, hogy eddig sem csekély szerelmük immár emésztő tűzzel lángolt. Emésztő tűzzel lángolt, és nem teljesedhetett be: mindkettejüket maguk csomózta kötelék, adott szó, lovagi erény fűzte Marke-hoz.

Most verset mondok, verses szót:
A seb, mit Morholdt vágott,
meggyógyult az álnok,
de új, fájóbb seb támadott
helyén! Ó forduljon, visszatérjen,
pillantása többé ne érjen!
A seb, mit Trisztán ejtett,
a seb melyet Izolda vágott,
mélyebb, ó mélyebb: fájóbb.
A kard a földre hullott,
mikor egymásra néztek:
hogyan harcoljak szerelmével?

Most mesét mondok, meseszót:
Búgó harangok hangjainál meglett s elmúlt az esküvő, elmúlt a menyegzői lakoma, röppent a nászéj néhány órája, aztán Tintajel várára hétköznapok órái, napjai, havai szálltak.
Egy néhány hónapig Trisztán még Cornwallban maradt, de nem bírván a kínokat – mert kín volt az a javából, kín: naponta ebédelni meg vacsorázni a királyi párral, nézni Marke tőle elorzott boldogságát -, egy nap aztán Trisztán elköszönt Tintajel urától és úrnőjétől, és ment, ment, elment.

Történt pedig azokban az időkben, hogy szörnyűséges okádó és okádnivaló Sárkány pusztította Bretagne partmenti kastélyait, városait, szegény, jó Arudel király birodalmát.
Számtalan lovag harcban próbálta legyőzni a szörnyet, de az csak járt tovább pöffeszkedve, bősz üvöltözéssel, és várost-városra rontott.
Hős Trisztán, kinek éltét nem volt miért félteni, kinek Izolda nélkül súlyos teher volt csak az élet, bátran küzdött meg a sárkánnyal, hősi szívéhez nem fért semmi félsz, és legyőzte a démont, és lemetszette szörnyű fejét, és Arudel király szépséges lányának, Fehérkezű Izoldának trónja elé vetette.
„Ki vagy te, hős lovag? – kérdezte Fehérkezű, mikor a győztes hős elébük állt. „Miként élted éltedet eddig, miért nem a mi birodalmunkban lakol?”
 És verses szóval adta jó Trisztán a választ akkor:
„Nem ölt meg se kór, se szerelem,
mégsem eleven, inkább holt vagyok,
hisz látom egyre őt, akiért lángolok,
mert csak bánatot, s bajt okozott.
Fáj a szenvedés, de még jobban fáj
az irigy balság, mely nyomunkban jár:
így futnak el, így ifjú éveim,
tűrök miattam és érte minden kínt.”

„Elfeledtetem én hű lovag, elfeledtetem veled szerelmedet!” – szólt Fehérkezű Izolda –„Félre torz, balságos szerelem, jöjjön helyébe új: majd szeretlek én téged!”

Búgó harangok hangjainál meglett s elmúlt az esküvő, elmúlt a menyegzői lakoma, röppent a nászéj néhány órája, aztán Audel várára hétköznapok órái, napjai, havai szálltak.
Hiába volt ám, hiába Fehérkezű minden bája, minden szerelme, hiába Daltudó Trisztán minden kísérlete, hogy feledjen, ama felejtés nem sikerült. Miként sikerülhetett volna, ugyan miként? Lehet-e szép szerelmet feledni, lehet-e?
Engem mesemondónak jelölt meg a szerelem, én jól tudom, mi a szerelem, tudom én jól.
Néhány év telt és múlt és hullt az idők mélységes kútjába, amikor jó Trisztán újra vándorlásba és harcba menekült, és ismét mérgezett lándzsától kap seb lett a sorsa.

Most verset mondok, verses szót:
Azért, hogy minden mindegy már nekem,
s mint gyáva -- ki elfutni nem tudott,
hátranézni nem mer, s vad gyilkosok
üldözik egyre -- élem életem, várom halálom
s csak oly írt kaphatok, amely görcsbe ránt
beteget és gyógyítót egyaránt;
úgy vagyok, mint ki elvakulva vív,
s így erőt, virtust, mindent elveszít.

Most mesét mondok, meseszót:
Sietve jött a levélre, Trisztán hívására Aranyhajú Izolda, mert a másik nem tudta meggyógyítani Daltalan Trisztánt, a haldoklót.
Hiába sietett, hiába igyekezett, hiába hozott balzsamot és mellé balzsamos szerelmet, mire Aranyhajú Audelbe érkezett, kedvese már holt volt, feküdt merev-hidegen.
És holtteste mellett sorvadt váratlan halálba szép Aranyhajú Izolda is.
És a kegyes halál érte jött.

Kerekes ravatalra tették holttesteiket, virágok illatpárájába vonták holttesteiket, és vitték őket Cornwallba, hol a tengerparton kettős sírt ástak nékik.
Most ott nyugszanak, sírjukról egymásba fonódó illatos virágok nőttek az idők múltával, haladtával. A virágok ölelik egymást sírjuk fölött.
Így hallottam én.