1083-ban ezen a napon avatták szentté a velencei Sagredo Ghirardo szerzetest, vagy ahogy mifelénk inkább ismerik, Gellértet, Magyarország első püspökét.
1856. július huszonhatodikán született George Bernard Shaw, Nobel díjas ír drámaíró-író, esszéista, kinek műveit Shakespeare után leggyakrabban játsszák az angol színházak. Számomra az itt következőek a legkedvesebb drámái: Caesar és Kleopatra; Pygmalion; Megtört szívek háza; Szent Johanna; Warrenné mestersége.
” Sohasem állok ellen a kísértésnek, mert rájöttem, hogy azok a dolgok, amelyek nem jók nekem, nem kísértenek.
Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg!
Amikor egy ember megöl egy tigrist, azt sportnak hívják, amikor viszont a tigris akarja elpusztítani az embert, azt kegyetlenségnek nevezik.
A pénz nem minden, de sok pénz, az már valami.
Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.
A Szabadság felelősség. Ez az oka, hogy a legtöbb ember retteg tőle.
Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek ez sem sikerül.”
1875-ben ezen a napon született Carl Gustav Jung. Számtalan zseniális megsejtése közül talán a kollektív tudattalanról szóló tanítása a legfontosabb. A kollektív tudattalan tartalmai olyan tartalmak, amelyek az emberekhez tartoznak örökletesen, tehát nem az egyéni élet eseményei töltik fel. Az archaikus elme úgy van preformálva, hogy bizonyos módon dolgozza fel az információkat. Az álmok, hallucinációk, téveszmék gyakran vallásos tartalmúak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz, amit a mítoszokban lehet találni (például: pokoljárás). Az emberi elmében vannak olyan strukturális jellemzők, amelyek meghatározzák, hogy a formák milyen alakot öltenek. Ezek az archetípusok. Ezek a közös archetípusok azért léteznek, mert az emberiségnek van egy közös tapasztalata: életről, halálról, istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról (ezek mind archetípusok példái). Ezeknek az ősképeknek a használatával tudunk megküzdeni, bizonyos élethelyzetekben bizonyos megoldási formába rendezni a dolgokat. Legfontosabb művei: Analitikus pszichológia; Pszichológiai típusok; Válasz Jób könyvére; Az aranyvirág titka.
1894. július huszonhatodikának szülötte Aldous Huxley volt, nagyszerű angol író, aki az Egyesült Államokban élte le élete nagyobbik részét, és ott is alkotott. Olyan művek fűződnek nevéhez, mint a Szép új világ vagy a Vak Sámson. Vagyis remekművek.
Hatvankilencedik születésnapját ünnepli ma Mick Jagger! Isten éltesse sokáig!
*** **** *****
Így volt: így
- 1461 napja hagyott el az Életöröm -
Július huszonhatodikán történt: július huszonhatodikán.
Alaposan kell e számot elemezni, megérteni, számmisztikailag kell megérteni, mert ez a nap a hetes szám jegyében telt, márpedig a hetes számról azt illik tudni, hogy a bezárkózás, az eltávozás és a visszatartás száma.
Hetes számú napokon megáll az a tény, hogy a mélyen érzelemgazdag emberek is – márpedig Lalagé ilyesfajta – gyakran érzik úgy, hogy menniük kell, hogy képtelenek harmonikus, szépcsillagú kapcsolatokat teremteni vagy folytatólagosnak gondolni: ezért a hetes szám sokszor a meg-nem-értés száma: számomra azonban nagyon is érthető volt e nap történése, hisz képzett számmisztológus vagyok: az ám!
Tudtam, tudom hát: ilyen számú napokon szokottnál nagyobb erővel támadhat föl a szabadság, a szabadulás, a függetlenedés nagy vágya, hát a csacsogók, a lalagék nem ritkán érezhetik súlyos bilincsnek az őket máshoz fűző kötelékeket.
Főképp ilyen hetes számú napokon, mint ez volt.
De azt, hogy a hetes szám az el-fölröppenés száma is, azt – bármilyen nagy numerológus vagyok egyébként – nem tudtam, csak valahogy - végtelen számú alsó tudataim egyikében - sejtettem én, hogy úgy fog történni, úgy kell történnie.
Július huszonhatodikán – ama hetes számú napon - déltájban érkezett hozzám szép Lalagé, és rávett, hogy menjünk el a KOGARTba, mert ott aznap volt utoljára látható Gulácsy Lajos begyűjtött képeinek tárlata, és ennek a festőnek mindketten bolond rabjai voltunk.
Meghökkentőnek tűnik most, így utólag, hogy Lalagé egészen úgy viselkedett a tárlaton, mintha bármiféle folytatásnak lehetsége lenne.
Régi szokás szerint faggatott a képekről, és szemmel láthatóan eltette buksijába a hallottakat.
Az egyik képen egy itáliai kávéház szerepelt, a kis kártyán alul ott volt a kávéház neve. Lalagé megjegyeztette velem a nevet, mondván, ha majd egyszer arra járunk, akkor meg tudjuk keresni Triesztben azt a kávéházat.
Meg is jegyeztem, halálomig tudni fogom, bár soha mi ketten Triesztbe menni nem fogunk.
Alapos nézelődés után kisétáltunk az Andrássy útra, és elindultunk a Városliget felé. Meleg, szépséges nyári délután volt, kacsák úsztak az Andrássy út megolvadt aszfaltjában; vagy a Ligeti Tóról jöttek, vagy az Állatkert vízimadár-tavából, ki tudja, és Lalagé – szokása szerint – nem járt, nem lépkedett, hanem úszott a kockaköves díszburkolat felett. Röpült és a kacsákkal együtt úszott.
Hazérkeztünk.
Akkoriban ezt már mind a ketten így fogalmaztuk meg. Otthon majd… Itthon… Haza… Pedig hát: Lalagé sosem költözött hozzám a szó hagyományos értelmében, bár talán több időt töltött abban a kis lakáskában, mint odahaza. Ráadásul nekem sem volt igazából otthonom ez a bútorozottan bérelt pici kis lakás: semmihez nem nyúlhattam, szőnyeget, bútort ki nem dobhattam, hiába, hogy nagyon nem szerettem azokat.
Szóval különös módon volt ez otthonunk: a legkülönösebb azonban az volt, hogy azóta éreztem otthonnak magam is ezt a lakhelyet, mióta Lalagé újra ott volt (tizenhárom évvel ezelőtt már laktunk együtt egy másik otthonban), mióta Lalagé olykor itt aludt, itt ébredt, itt ebédelt, vacsorázott, fürdött, fogat mosott.
Írtam már: hévséges nap volt azon a július huszonhatodikán, kánikulai meleg, de többször is hirtelen jött záporok mosták a város minden szennyesét, így inkább afféle trópusi időjárásra hasonlított a nyár, amely hamar megizzasztotta az embert, hozzátapasztotta nyirkos testéhez a ruhát. Ezért, amikor hazaérve megkérdeztem Lalagét, akar-e enni valamit, azt felelte, hogy előbb zuhanyozni szeretne, mert ragacsosnak érzi magát.
”Most fürödni fogok; nem jössz be?” – kérdezte.
”Jöhetek.” – mondtam én.
Ez a játék köztünk kétféle tőről fakadt: az egyik ágon természetesen a Micimackóból idéztünk egy párbeszédet, a másik ágnak hosszú sora volt.
Lalagé visszatérése után néhány héttel szokott vissza a régi otthonosságba, és – például – kezdett el újra teljes természetességgel megfürdeni, átöltözni nálam.
Néhányszor kérnem kellett, hogy bemehessek a fürdőszobába mikor zuhanyzott, aztán – miután beleegyezett -, máris rászokott, hogy ő hívjon, ha én elfeledtem volna, vagy valami más dologba kezdtem, míg ő zuhanyozott.
Persze mindig, mindent hamar elejtettem, és mentem nézni őt, mert nagyon szerettem nézni azt a gyönyörű, lányos testű nőt, amint ott guggolt a fürdőkádban, és zuhanyozta magát; amint fölállt, és a fürdőlepedőt kérte; amint beburkolta magát a fürdőlepedőbe, de azért sejtelmesen elő-elővillantott valamit szépségéből…
Ej, no! Szerettem elnézni őt, és úgy érezni: álmodom. Álmodom, hogy tizenhárom év után ismét őt látom a kádban, ragyogó szépségében, szemérmes-szemérmetlen mezítelenségben.
Szerettem nézni.
Most is szíves engedelmességgel utánamentem, és bámultam, bámultam, hogy szinte belefájdult a szemem.
Elkérte a fürdőlepedőt, szokott módján belébugyolázódott, aztán a fürdőszobaablakhoz lépett, és szélesre tárta, hogy a pára kiröppenjen a csepet fürdőszobából.
A fürdőszobán két nagy ablak nyílik ugyanis, és ad kilátást a Parkra, ahol tizenhárom év után várt egy padon, távolabb a budai hegyek nőidomai sejlenek, és az égbolt egy darabja; esténként akár a fényes-kényes Hold is látszik a fürdőszobából, augusztus huszadikán meg a tűzijáték égre röppenő és ott elrobbanó petárdái.
Lalagé az ablaknál állt, karcsún, nyúlánkan, lábujjhegyen, hogy többet lásson: szép testének vonalai épp csak átsejlettek a fürdőlepedőn, de sejleni is csak annak sejlettek, aki úgy ismerte testét, mint én.
Két karját kitárta, nagy levegőket vett, aztán hátrafordult felém, és szomorkás, kedves mosollyal azt mondta: „Vigyázz magadra!”
És lába elemelkedett, egyre följebb szállt, el-fölröppent a tárt ablakon át, és most röpült.
A Hármashatárhegyen túl már nem láttam, még kicsiny pontnak sem láttam őt.
Így volt: így.
Mostanában én alkonyatkor, midőn már egy más lakás másik ablakából, vagy a folyosóról hosszasan nézem az égre araszoló teliholdat, vagy hajnalonként a felkelő napot, jól tudom: az el-felröppent Lalagé gyújtja meg nekem a Napot is, a Holdat is meg a csillagokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése