Kritón

Szókratész halálának napján – a 94. olimpiász második éve thargélion havának tizenötödik napján  (mely a mi szép május havunk 12. napjának felel meg) – Kritón igen korán érkezett a börtönbe.
A bölcs kivégzését egy naptári szerencse folytán egy hónappal elhalasztották: egybeesett egy fontos ünneppel. Thézeusz hőstettét ünnepelték ilyen tájt az athéniak, annak emlékére, hogy az első király legyőzte a krétai Minotauruszt, hogy Athén megszabadult a gyászos kötelezettségtől, mely miatt minden esztendőben hét athéni ifjat és hét szűzlányt kellett feláldoznia a mitologikus szörnynek. Az évente visszatérő emlékezés során virágfüzérekkel ékes bárkát küldtek Déloszba, Apllón isten szigetére, és mindaddig nem hajtottak végre halálos ítéletet, míg az a hajó vissza nem érkezett Athénba.
Szókratésznak is csak azon a napon lehetett átnyújtani a bürök főzetével telt kelyhet, amely napon az állami gálya visszatért.
Barátai arra gondoltak, hogy megszöktetik a gálya megérkezése előtt.
Szókratész halálának napján reggel, még a nap felkelte előtt fölébredt, és máris ott találta Kritónt, aki még ébredése előtt, nagyon korán érkezett. Kritónt ismerték már a börtönőrök, és minden további ellenőrzés nélkül beengedték; ráadásul némi baráti megvesztegetéssel is kedveskedett a börtön igazgatójának.
Szókratész, amint fölébredt végigdörzsölgette testét, hogy vérkeringése felfrissüljön, aztán azt kérdezte: „Miért jöttél ilyen korán, Kritón? Vagy nincs nagyon korán?” 
”Dehogyisnem.”- felelte Kritón.
”Mégis, milyen tájt?”
”Dereng a hajnal.”
Szókratész kicsit eltöprengett, aztán meg azt kérdezte: „Imént érkeztél csak, vagy már régen?”
 „Meglehetősen régen.”
”Hát akkor miért nem ébresztettél fel rögtön, miért ültél mellettem csendben? Ahelyett, hogy fölébresztettél volna?” – kérdezte a bölcsesség kedvelője.
”Oly jól aludtál…Nem, Zeuszra, Szókratész, én magam nem akarnék ekkora szomorúságban álmatlanul virrasztani. Már rég csodálkozom rajtad, látva, milyen édesen alszol; és szándékosan nem ébresztettelek föl, hogy mennél kellemesebben töltsd el az idődet.” – Kritón elmélázva összeráncolta homlokát. – „Hiszen ezelőtt is, egész eddigi életünk folyamán sokszor boldognak tartottalak a jellemed miatt, de leginkább e most rád váró szerencsétlenség alkalmából, hogy ezt milyen könnyen és szelíden viseled.”
Szókratész elmosolyodott: „Hát hiszen, Kritón, hiba is volna, ha valaki ennyi idős létére bosszankodnék, ha életét végre már be kell fejeznie.”
”Mégis, Szókratész, más hasonló korúakat is ér ugyanilyen csapás, és a koruk nem óvja meg őket attól, hogy ne szenvedjenek, senyvedjenek a rájuk váró sors miatt.”
”Meglehet.” – vélte Szókratész. – „De hát miért jöttél ilyen korán? Van valami újság?”
Ekkor belépett a börtönőr, odament Szókratészhez, levette lábáról a láncokat, melyeket – az utasítás ellenére - csak éjszakára tett föl, napközben rendre megszegte a kapott parancsot. Szókratész dörzsölgette a láncok okozta horzsolásokat, a börtönőr bocsánatkérően nézett rá. A bölcs megismételte a kérdést neki is, amit az előbb Kritónnak tett fel: „Van valami újság? Van különleges utasításod, parancsod számomra?”
”Hát igen, Szókratész, kaptam parancsot, utasítást, nem éppen a feletteseimtől ugyan, de kaptam.” – felelte a börtönőr, és megpróbált alamuszi összeesküvő módján nézni. – „Azt a parancsot és utasítást kaptam, hogy ha és amennyiben te ma szökést kísérelnél meg, és útnak indulnál, hogy fölszállj arra a hajóra, mely a kikötőben vár, nézzek másfelé.”
”És mi van, ha nem akarok, nem próbálok szökni?” – kérdezte Szókratész.
”Akkor az a parancs, hogy mondjam meg neked: a hajó Peiraieuszban vár rád, és mindnyájan elfordítjuk tekintetünket, ha megpróbálsz szökni.”
”Derék fickó ez, Kritónom.” – szólt Szókratész, miután a börtönőr eltávozott. – „Észrevetted? Nem tud úgy rám nézni, hogy ne homályosodjon el a tekintete. Szegény ember. Nos, mi újságot tudsz nékem mondani?”
„Nehéz hírt hozok, Szókratész, nem számodra, ahogyan nekem tűnik, hanem számomra és minden barátod számára súlyos és szomorú hírt, melyet én, úgy érzem, a legnehezebben viselek el.”
Milyen hírt? Talán a bárka érkezett meg Déloszból, melynek érkeztével meg kell halnom?
Kritón felsóhajtott: „Nem, nem érkezett ugyan meg, de azt hiszem, még ma megérkezik, mint ahogy néhányan jelentik nekem, akik Szunionból jöttek, és otthagyták a hajót. Ebből a hírből világos, hogy ma érkezik, és ezért ma vagy legkésőbb holnap kell, Szókratész, befejezned az életedet.”
Aztán Kritón könyörgőre fogta: „Határozd el magad, Szókratész! Hallottad az őrt, hallottál engem: a dolgot ma kell véghezvinni, különben késő lesz.”
”Ebben az esetben” – mondta mosolyogva Szókratész -, „ha ez az istenek akarata, remélem a legjobbakat. Egyébként nem hiszem, hogy a hajó holnapnál előbb megérkezik. Álmodtam valamit.”
Igazából ez az álom Kritónnak semmit sem számított, a többlet egy nap neki nem jelentett különbséget, és ezt meg is mondta a bölcsesség kedvelőjének, és még hozzátette:
 „Ugye nem csak a kockázatra és a költségekre való tekintettel cselekszel így, melyet én és más barátaid készek vállalni, hogy megmenekülj?”
Hosszas és bonyolult beszélgetésbe fogtak ezután, pontosabban fogott bele a bölcsesség kedvelője, bár Kritón úgy vélte, hogy nem épp ennek van most ideje, de hát Szókratésznek mindig és mindenkor volt ideje hosszas beszélgetésre, még ezen a thargélion havi napon is, életének utolsó napján.
Ennek során Szókratész egyebek között azt mondta, hogy Kritón buzgalma sokra érdemes, ha valamilyen igazság is van benne; ha azonban nincs: mennél nagyobb, annál terhesebb.
Azt is mondta, hogy meg kell vizsgálniuk, vajon azt kell-e tenni, amit barátai és Kritón tanácsolnak vagy sem.
Nagyjából ezen a ponton kezdett Kritón hátgerince borzongani, szőrszálai égnek meredezni, és arra gondolt: épp az ilyen bölcs beszélgetéseknek következménye az athéni férfiak többségi döntése, ilyes beszélgetések miatt kell Szókratésznek kiüríteni a keserű kelyhet.
 „Minthogy én nemcsak most” –folytatta Szókratész rendíthetetlenül -, „hanem mindig olyan voltam, hogy semmi másra nem hallgattam, csak arra az érvre, amely, ha a dolgot megfontoltam, előttem legjobbnak tetszett. És azokat a beszédeket, amelyeket ezelőtt mondtam el, sehogyan sem tudom most elvetni azért, mert ez történik velem, ami történik, hanem csaknem ugyanolyanoknak látszanak előttem, és ugyanazokat tisztelem és becsülöm most is, mint azelőtt.”
E helyütt Kritón nem állta meg, közbevágott, egyszerűen nem bírta tovább cérnával: a Nap egyre feljebb kúszott az athéni égbolton, fogyott az idő.
”Fogadd el hamar tanácsomat Szókratészem, és vitatkozz majd velem később! Mert ha mégis te vagy az, aki téved, nem lesz több esélyed! Indulj mihamarabb a szabadság és az élet felé, hidd el, az emberek másutt is szeretni fognak, tán még jobban is, mint Athénben, hol, lám, bürökivásra ítéltek. Vannak barátaink például Thesszáliában, ha esetleg oda akarnál menni.”
”A dáridózó Thesszáliába?” – vetette közbe gúnyosan a bölcs. – „Hát oda való vagyok én?”
”Ott tisztelni fognak, oltalmazni fognak! Meg lesznek tisztelve, ha befogadhatnak és beszélgethetnek veled.”
Pillanatig sem töprengett el a lehetőségen Szókratész.
”És mit fogok tanítani nekik az erényről, a becsületről, a tisztességről, mikor szökevény leszek, megszököm Athénből, abból a poliszból, ahol világéletemben éltem, ahol gyermekeimet fölneveltem és tanítottam? Tán azt tanítsam, hogy meg kell szegni felnevelő városunk törvényeit, elmenekülni onnan, ha ellenem fordulnak a törvények? Vajon ezt a szerződést kötöttem én a várossal? Hogy mindaddig szentnek és sérthetetlennek tartom a törvényeit, amíg mások ellen élnek vissza velük, és megtagadom üstöllést, amikor ellenem élnek azokkal?”

Kritón hallgatott, nem volt több érve: és aztán meg kezdett a börtöncella megtelni. Jöttek a Tizenegyek, megmondani Szókratésznek, hogy ma még meg kell halnia. Ennek híre hamar elterjedt Athén városában, és akkor eljöttek sorban és együttesen Szókratész igaz barátai: jött Apollodórosz és Kritobulosz, amannak atyja. Ott volt Hermogenész, Epigenész, Aiszkhinész és Antisztehenész. Igen, és eljött a paianiai démoszból Ktészipposz, aztán Menexénosz és néhányan mások is velük.
Platón, ki a legtöbbet írt és mondott Szókratészről, s kinek egy írását egy alkalommal elolvasva a bölcs fölkuncogott: „Istenekre! Miket össze nem hord rólam ez a fiatalember!”, nem volt jelen. Saját bevallása szerint betegen feküdt odahaza: amikor hát utóbb megírta Szókratész halálát, közvetett elbeszélőt léptetett fel, hogy szemtanúként számoljon be a részletekről, melyeket maga Platón nem látott.
Eljött persze Szókratész felesége, Xanhippé is, kisebbik kisfiúkkal a karján, és erősen jajveszékelt, holott mesélték, hogy néha annyira fölbosszantotta őt Szókratész örökös kérdezősködésével, bábáskodó filozófiájával, hogy az éjjeliedény tartalmát ürítette a bölcs fejére.
Most sírt és jajveszékelt, hisztérikusan zokogott: Szókratész Kritónhoz fordult, és megkérte, vigye ki valaki az asszonyt, nagyon megnehezíti a bölcs eltávozást.
Xanthippét kivezették tehát.
Akkor Szókratész letelepedett az ágyra, és azt mondta: „Hadd halljam, Kritón, mit akarsz mondani? Látom, régóta szeretnél szólni.”
”Csak annyit, Szókratész, hogy a szolga, aki föl fogja szolgálni neked a mérget, megmondta nekem, és neked is üzeni, hogy nem szabad sokat beszélned. A beszéd, mondta, fokozza a test hevét, ez hajlamos módosítani a méreg hatását, és esetleg új- és újabb főzetet kell meginnod.” – mondta Kritón, hogy erre engedélyt kapott.
”No, akkor csak készüljön föl rá, hogy kétszer vagy akár háromszor is adnia kell a méregből! – adta a választ Szókratész, és a hátralévő időben új hitelveket kezdett fejtegetni barátainak, akik viszont afelől vártak iránymutatást inkább, hogy mi a végső kívánsága Szókratésznak, hogyan temessék el őt?
”Akárhogy” – felelte a bölcsesség kedvelője -, „ahogy nektek tetszik, feltéve, hogy meg tudtok fogni, és nem futok el tőletek.”
És kuncogott.
Közeledett már a naplemente órája, amikor Szókratész bement a kisebb helyiségbe, és megfürdött, amennyire a börtöni viszonyok engedték.
Kevéssel visszatérte után belépett az az ember, akinek át kellett adnia a mérget, melyet egy csészében már kisajtoltan magával hozott. Mikor Szókratész meglátta az embert, így szólt hozzá: "Hát derék barátom, - hiszen te értesz ehhez - mit kell tennem?"
"Semmi egyebet, - felelte az – csak idd ki és járkálj, míg a lábad el nem nehezedik, azután feküdj le; így majd magától is hat."
Ezzel átnyújtotta a csészét Szókratésznak; ő pedig átvette, egészen derülten, és sem nem remegett, sem nem látszott az arcszínén vagy arcvonásain semmi változás, hanem, mint szokta, erősen szeme közé nézve az embernek, így szólt: "Mit szólsz, áldozhat-e valaki ebből az italból, ha akar? Lehet, vagy nem?"
"Csak annyit sajtolunk belőle, Szókratész” - felelt az, - „amennyiről úgy gondoljuk, hogy megfelel a mértéknek."
"Értem” - szólt ő –, „de fohászkodni csak szabad az istenekhez és kell is, hogy a mi innen odaátra való elköltözésünk szerencsés legyen; ezért hát íme fohászkodom is, hogy az legyen."
És így szólván szájához emelte a kelyhet, és nagyon nyugodtan, könnyedén kiitta.

Mindeddig legtöbben a jelenlévők közül valahogyan csak vissza tudták tartani könnyeiket, de mikor látták, hogy issza és hogy már ki is itta, már nem tudták, és sírásban törtek ki a barátok.
Szókratész erre így szólt: "Mit míveltek, ti különös emberek? Hiszen leginkább azért küldtem el az asszonyokat, hogy ne haszontalankodjanak így; mert úgy hallottam, hogy csendben kell meghalni. Maradjatok hát nyugodtak, és erősítsétek meg magatokat!"
Ezt hallva elszégyellték magukat és visszatartották a sírást, ő pedig egy ideig járkált, majd miután megjegyezte, hogy a lába elnehezedik, hanyatt feküdt; így utasította ugyanis az az ember, aki a mérget adta, és aki meg is tapogatta a testét, időről időre, megvizsgálta lábát és lábszárát, azután erősen megnyomva lábát, megkérdezte, érzi-e még?
Szókratész azt felelte, hogy nem; azután lába szárát nyomta meg az ember, és így fölfelé haladva, megmutatta a jelenlévőknek, hogyan hűl és merevedik. Azután maga Szókratész is megtapogatta magát, s közölte, hogy ha szívéig ér a hűdés, elköltözik.
Már csaknem a köldökéig kihűlt, mikor kitakarva magát – mert idáig be volt takarva - így szólt, és ez volt végső szava:
 "Kritón! Aszklépiosznak kakassal tartozunk: adjátok meg neki és el ne feledjétek!"
"Meglesz - felelte Kirtón -,  „de gondold meg, van-e még más mondanivalód."
Ám erre a kérdésre Szókratész már nem válaszolt, hanem kis idő múlva megrázkódott, tekintete megtört, és meghalt.
Kritón ezt látva lezárta a bölcs szemét.

Nem én vagyok az egyetlen, aki nem igazán érti, mit is akart Szókratész utolsó mondatával mondani. A kijelentés óta eltelt  kettőezer-négyszáz-tizenegy év során sokan, sokféle magyarázattal próbálkoztak, a legnyálasabb szimbolikus értelmezéstől a viszonylag logikusnak tűnőig, nagyjából sikertelenül.
A legpragmatikusabban talán mégis a Tizenegyek jártak el, akik belátván, hogy Szókratész semmilyen körülmények között nem tartozhatott a gyógyítás istenének egy baromfival, körülnéztek Athénben, kire vonatkozhatott a bölcs utolsó megjegyzése, és találtak is egy Aszklépiosz nevű cserzővargát, aki – mint kiderült – ráadásul Szókratész perében a halálítélet ellen szavazott.
Ezt a cserzővargát aztán le is tartóztatták, a héliaia elé állították, és mint Szókratész bűntársát szintén halálra ítélték.*

*Ez az információm már nem Platóntól és nem is Diogenész Laertiosztól való, hanem Joseph Hellertől, akit szintén jeles életrajzírónak, gondolkodónak tartok…