Rómában, a Sta Maria Maggiore bazilikában őriznek egy festményt a Szent Szűzről, Máriáról.
Mesélik arrafelé, hogy a hatodik században - Nagy Szent Gergely idejében - pestis pusztította Rómát, mely sehogyan sem akart múlni. Egy nap a szent pápának az az ötlete támadt, hogy körmenetben hordozza körbe a képet a csapással sújtott városban, és – csoda! - a vész elmúlt Róma fölül.
Aztán azt is mesélik, hogy Márton pápa - aki vitában állt Róma városának polgári vezetőivel -egy alkalommal a kép előtt misézett és áldoztatott. Nem sejthette, hogy az áldozók között van valaki, egy orvgyilkos, aki a ruhája alatt tőrt szorongat, azzal a szándékkal, hogy amikor hozzá lép a pápa, megölje őt. Abban a pillanatban azonban, amikor a pápa nyújtotta neki az Úr Testét, hirtelen megelevenedett a Mária-kép, ránézett a merénylőre, aki ettől a pillantástól megvakult, és így a pápa megmenekült.
Kérditek, mindez lehetséges?
És ha lehetséges, hogyan lehetséges?
Úgy, hogy ama képet Máriáról Lukács evangélista festette, ki nem csak orvosnak volt kiváló, hanem festőnek is.
Abból, hogy Lukácsot festőnek neveztem, kiderülhet, hogy a szent sem ortodox, sem fundamentalista zsidó nem volt, hisz minden zsidó számára ott a parancsolat:”Ne csinálj magadnak faragott képet és szobrot!”
Így aztán igazi júdeai legfeljebb szóképeket gondolt el magában, de fatáblára, pergamenre, vászonra festett képet soha.
És Lukács azért nem volt valódi zsidó, mert messzebb Júdea provinciától, az elgörögösödött szép Városban Antiochiában született és nevelkedett föl, Jerusalaim büntető karjaitól távolabb a Birodalomban.
Antiochia - vagy Antiokheia -, bizony mondom néktek, a nagy Sándornak köszönhette létezését, mert Ő alapította a hellén világ e jelentős városát az Orontész folyó partján, mely várost egyéb nevek között a Kelet Királynőjeként is ismert a Világ.
A haragos vizű Orontész a Sztaurin hegy buktatós sziklái között dühödt hullámokkal siet a völgybe, de ott aztán megbékél, megszelídül, és hatalmas ívben kerüli meg a Várost. Apróbb zuhogókat itt is átugrál, de egészében véve csöndes és békés a szép folyam Antiokheában.
Lukács itt, az Orontész partján, szép Antiochiában nőtt fel, és orvosként is ott működött, maga is nyugalmasan, mint a nagy folyam. Mindaddig, míg Barnabás és Pál tanítványaként meg nem ismerkedett az evangéliummal, majd a foglalkozásából, orvos mivoltából adódó pontosság- és hitelesség- igénytől hajtva, és a Szentlélektől vezérelve útra nem kelt, hogy utánajárjon mindannak, amit Krisztusról hallott.
Hosszasan utazott: eljutott Jerusalaimba, el Betlehembe; Názáretet is fölkereste, és ott még találkozhatott a Szűzanyával, továbbá az egykori tanítványokkal, gyógyult betegekkel, látó vakokkal: mondják, még a föltámasztott Lázárral is.
Visszatérte után Pálhoz szegődött társul, és mellette működve összeállította az Ő szép Örömhírét, evangéliumát.
Elkísérte mesterét, Pált egészen Rómáig, mellette vala a rabságban, és látta Pál kínhalálát az arénában; végül, minthogy Démász a világi életbe távozott, Krescenz Galáciába, Titusz meg Dalmátországba, utoljára Lukács maradt csupán Pál apostol mellett.
A mi Lukácsunk, már orvosként is különös részvéttel nézte a beteg embereket – és ugyan, ki nem beteg vajon, aki született, aki keletkezett? -, és mint evangélista észrevette, hogy a Megváltó maga is orvos volt.
„Mi több” – gondolta olykor Lukács -, „az Orvos maga volt Ő”, aki a beteg emberiségnek meghozta a gyógyulást a megváltás nem könnyű terhének magára vételével. Az Emberfia, a betegek gyógyítója, a bűnök megbocsátója volt, Irgalmas és Szelíd, aki árasztotta az emberek között Isten jótéteményeit, és hirdette az irgalmasság evangéliumát.
Mi úgy tudjuk, hogy Szent Pál vértanúsága után Acháiában, Dél-Görögországban működött püspökként, majd valószínűleg Patara városába ment: ott elterjedt gyorsan gyógyító és nevelő képessége, és a város római elöljárói hamar fölneszeltek, és irigyen figyelték Lukács működését.
Amikor pedig elterjedt a hír, hogy nem csak Lukács maga, hanem szépen megalkotott, nemes evangéliuma is gyógyít, fölhorgadtak ellene a hatalmasságok.
És elérkezett a mi Urunk születése utáni hetvenedik esztendő, a szörnyű, gonosz esztendő.
Gonosznak és szörnyűnek nevezem, igen is, mert ebben az évben, augusztusban Titus Flavius erős hadakkal körülvette Jeruzsálemet, a mindenkor szent Várost, és megkezdődött a bennrekedt zsidók (kik merészeltek föllázadni Róma elviselhetetlen uralma ellen) kiéheztetése: hétszer hét napon át sem élő, sem holt, sem bármely lelkes állat, ember a Városból ki nem mehetett.
Csakhogy maga Titus is fogoly lett Jeruzsálem alatt, minthogy szerelmesének, Berenikének, a szépséges zsidó hercegnőnek fogadalmat tett, hogy a jeruzsálemi Nagytemplomnak, ennek a valódi csodának, Salamon ősi Templomának nem esik bántódása. Ugyanott és ugyanakkor szembe kellett néznie atyja, a caesar, Vespasianus egyre türelmetlenebb sürgetésével is, melynek egy latin rövidítés volt a veleje: HEP! HEP! (Hyerosolima Est Perdita! – Jeruzsálemnek pusztulnia kell!)
Erős, nagy volt az a szerelem, amit Titus Bereniké iránt érzett, de tán még erősebb volt az ifjú hercegben a római vasfegyelem: a zsidó naptár szerinti áv hónap kilencedik napján a római sasok ráröppentek a Városra, föltörték kapuit, lemészárolták lakosainak jelentős részét, aztán – ki tudja szándékosan-é, vagy véletlenségből- fölgyújtották Salamon templomát.
És még mindehhez járult az, amit akkor még senki sem sejtett, sejthetett: azon a napon megszűnt a zsidók állama, a zsidók szétszórattak a Világban, országok szerin’ tova.
Jó okkal neveztem hát szörnyű, gonosz esztendőnek ama hetvenediket, de még jobb okkal most setétlelkűnek is nevezem.
Mert még két hónap sem telt el Jeruzsálem pusztulása után, még csak tétova hírek érkeztek a zsidók nagy, közös bánatáról Patarába, amikor október hó idusán a hatóságok lefogatták Lukács evangélistát vagy ötvened magával.
Szűk, mély, nyirkos verem fenekére taszították, míg meg nem hozták az ítéletet, melyben egyetlen vádpont sem szerepelt.
Nem volt vád, csak ítélet.
Október tizennyolcadik napján előhúzták azokat a jó embereket, és az arénában vadállatok elé lökték őket, amúgy fegyvertelenül, mezítelenül.
Patara népe jó szórakozást remélt: hasztalan.
Az ötvenegyek letérdeltek, tekintetüket az ég felé fordították, holmi érthetetlen himnuszt énekeltek fennhangon. És nem mozdultak, imádkoztak és énekeltek és mosolyogtak valahol fönt lakozó Istenükre akkor is, amikor a fenevadak rájuk vetették magukat.
Nem értette Patara népe, hogy mi történik, de azt megsejtették, hogy valami nagyszerű dolog történt ott az arénában; nagy csöndben hagyták el a gyilkos helyet, nagy csöndben mentek házaikba, és néhány napig csöndben is maradtak.
Töprengő csöndben.
Ennyi csak, amit Szent Lukácsról tudni lehet, vagy még ennyi sem; a történeti források hiányát fantáziámmal pótoltam, foltoztam meg. De hát a legenda minden időben körülvette a maga gyöngyszemeivel Lukács alakját, sőt egészen más szentírási helyekkel is összefüggésbe hozták Őt, így alakult ki az az elképzelés, hogy egyike volt a hetvenkét tanítványnak, jóllehet biztos, hogy földi életében nem látta az Urat.
Még azt tenném hozzá a fentiekhez: a Szűzanya sok dolgot megőrzött szívében és emlékezetében – mondják – csakis azért, hogy később a szent evangélistáknak elmondhassa. Lukács pedig felkereste Őt, és mint az Új Szövetség frigyládájának, sok kérdést tett fel az Üdvözítőről, és kérdéseire sorban választ kapott.
Még azt tenném hozzá, hogy Szent Lukács maradványait - kivel nem vadállat, hanem római kard végzett - aztán a mi Urunk születése utáni 357-ben Konstantinápolyba vitték Patarából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése