A Regina del Mare, a velencei kereskedelmi flotta legszebb hajója, mely valaha is a tenger hullámaiba zökkent az Arsenale dokkjairól, már második napja horgonyzott az alexandriai öbölben. Krisztus urunk születése utáni 828. év szeptember havának tizenkettedik napja volt: kedd.
A szép hajó kapitánya már minden árút a hajóra hordatott mi csak Alexandriában kívánatos volt, sőt beszerezte a kikötői hatóságok engedélyét is, mert tizenharmadikán hajnalban vitorlát akart bontani, evezőket vízbe csobbantatni, és elhajózni szép szülőhazájukba, Velence gyönyörű városába.
Az utolsó éjszakán a négy legmerészebb, önként jelentkezett matróz lelopakodott a fedélzetről, és fal mellett osonva Alexandria Bucoli városrésze felé igyekezett, ahol sziklába vájt sírban aludta álmát már vagy 710 éve a szent, akinek csontjait újra meg újra szentségtelenítették a muszlim hitű arabok: ott nyugodott Szent Márk, Jézus Krisztus életének ismerője és lejegyzője: a jó hír hordozója.
Nem is vitás: szívdobogtató, torokszorító kaland volt a sziklasír vastag tölgyfaajtajának áttörése, Márk hamvainak az alvó Alexandrián való átcsempészése, de mindez elmaradt a másnap hajnali kihajózás kalandjától, mert az arab vámosok alaposan, az utolsó szögig szokták a hajókat átvizsgálni.
Szerencsére ser Gianni Buffalmacco, a Tenger Királynőjének okos, ügyes kapitánya előre gondolkodott. Még Ciprus szigetén vásárolt négy félbebontott, megfüstölt disznót, és csak úgy, fejestül, farkastul letette az élelmiszerek közé.
Az elmés, nemes hajóskapitány úgy gondolkodott, hogy az igazhitű arab vámosok érinteni sem akarják a tisztátalan disznóhúst: mármost, ha ama négy félbevágott, fölfüstölt, fejes -farkas jószág alá temetik kis időre a Szent szentséges maradványait, kimenekíthetik a pogányok városából.
Így történt, éppen így: a vámosok visítva menekültek a tisztátalan állatok látványától (no, jó: kicsit tán túloztam), minden esetre nem voltak hajlandók hozzáérni.
Szent Márk hamvai tehát a szép Regina del Mare gyomrában, disznóhús közé rejtve, elhajóztak a Köztársaság felé.
Április huszonötödikén, vasárnap – az Úr 829. esztendejében - Torcello szigetétől a Nagy Térig zúgtak, bongtak Velence minden harangjai, jelezvén, hogy a Város püspöke, Gregorio Ghirardo, Domenico Flabanico dózse társaságában most teszi végső nyughelyére Szent Márk holttetemét, szenteli meg azt a helyet, és a kis templom fölé majdan emelendő szép Bazilika alapkövét is beágyazza Velence méhébe.
Zászlókat, szalagokat lengetett a jó tavaszi szél, bárkák, gondolák vesztegeltek a bacino olajzöld vízén, és zúgtak, búgtak a harangok.
Aztán csend lett a piazzán, mert a püspök megszólalt, és mesélt, és a szép Város lakosai minden időben áhítoztak a mesékre. Most a püspök Márkóról mesélt.
Ekként.
"Márk szinte még gyermek volt midőn apja meghalt, és özvegyen hagyta anyját: akkortájt történt mindez, mikor a János föllépett, és vízzel keresztelt sokakat, más egyebek között azt is, ki később a Szentlélek keresztvízében fürdetett mindannyiunkat.
Márk anyja igaz életű, csöndes, szelíd-szolíd asszony volt, ki tágas, szép házat örökölt elhalt férjétől, és ebben a házban fogyasztották el a tizenkettek a mi Urunk társaságában ama utolsó vacsoráját az Ember Fiának. Ekkor látta Márk először Jézust és az Apostolokat.
Aztán Jeruzsálemben az Úr Krisztus meghalt, és ugyanott, Jeruzsálemben az Emberfia föltámadt. Azokban a napokban a Simon, ki kősziklának, Péternek is neveztetik, csodálatosan kiszabadult Heródes börtönéből, és elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak. Pétert a háznép igen jól ismerhette, mert az ajtónálló szolgáló, Rodé a hangjáról ráismert és a házba beengedte, és az után Márk anyjának háza lett Péternek szállása. Nem kétséges, az ifjú Márk gyakran ült Péter lábainál, és hallgatta meséit.
És azt is tudjátok meg szerelmetes barátim, hogy az ifjú Márk az elsők között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek, és Péter ezért mondotta őt a fiának.
Aztán történt, hogy Péter és a többiek – miként pünkösdkor Jézus utasította őket – széjjelszóródtak a világban, és Márk magára maradt Jeruzsálemben.
Jézusnak, a Megváltónak születése utáni negyvennegyedik esztendőben Júdeában szörnyű éhínség pusztított, mert hosszú, forró szelek jöttek a Pusztáról, és nem hullott eső száznyolcvan hosszú napon át, és csak lángolt a nap: akkor az antiochiai egyház a jeruzsálemiek segítségére sietett. Pál és Barnabás hozta az adományt a Városnak, és ők ketten megint csak Márk anyjának házában szálltak meg, mert hisz Barnabás Márk nagybátyja volt, édesanyjának a testvére. Amikor visszaindultak Antiochiába, magukkal vitték Márkot, akit immár elég érettnek tartottak arra, hogy segítségükre legyen az apostoli munkában.
Aztán a sors forgandósága miatt egy évvel később Pál és Barnabás Ciprus szigetére indult, és oda is magukkal vitték Márkot.
Ekként esett, hogy Márk, a mi szentünk, megismerte az apostolok és pátriárkák tevékeny munkálkodását, és még többet tudott meg mindenről, mi Krisztus Urunk történetéhez tartozó volt.
És aztán sokfelé utazott, hol az apostolok egyikével, másikával, hol magában.
Járt Líbiában és Egyiptomban, és hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét. Azon a területen babonákba, varázslásokba és bálványimádásba merült nép lakott, például Pentapoliszban is, ahová érve Márk tanítani kezdett, gyógyított, leprásokat tisztított meg, és gonosz lelkeket űzött ki.
Mikor az emberek ezt látták, kidobálták a bálványaikat, és megkeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
És járt Rómában is persze, mert a legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte őt, annyira, hogy a római közösségben úgy beszéltek Márkról, mint Péter tolmácsáról. És a rómaiak látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette kedvükért, és Péter különböző prédikációiból alkotta egybe az ő evangéliumát, örömhírét.
Péter mellett Rómában Pállal volt még együtt, amint arról maga Pál emlékezik a kolosszabéliekhez és a Filemonnak írt leveleiben.
Szerelmetes Barátim!
A Szent, kinek ma hamvait végső nyugovóra tettük, látta Krisztus urunk vértanúhalálát! Látták az ő könnyező szemei, látták Péter és Pál apostolok vértanúhalálát, és ezernyi más névtelen keresztény halálát az arénában, midőn a vad Nero császár tombolta dühét a keresztényeken.
Hol hirdette még a hitet?
Járt szép Ciprus szigetén, és a Tenger sok egyéb fürdőző szigetén; járt ismételten Antiochiában, meg másféle keleti országokban is.
Aztán egy napon a Szentlélek avval a hírrel lepte meg Márkot, hogy Alexandriába kell mennie, ő hát búcsút vett a testvérektől, azok pedig „Az Úr tegye szerencséssé utadat!” kiáltással és számos öleléssel búcsúztak el tőle a kikötőben.
Harmadnap alkonyattájt érkezett Alexandriába, a gyönyörű Városba, mely a nagy Alexandrosz akaratából épült a tenger és a Mareotisz nevű parti tó között húzódó homokos partszegélyen az egykor legkiválóbbnak tartott Deinokratesz építész tervei szerint, és 110 sztadion volt kerülő járása.
A város előtt fekvő Pharosz szigetét egy hatalmas, hét sztadion hosszú gáttal, a heptasztadionnal a parthoz csatolták, így keletkezett a nyugati és a keleti nagy kikötő.
Minthogy a tenger folyton-folyvást kavicsot és törmeléket hordott és rakott a heptasztadion mellé, a csatornák - amelyek a két kikötőt összekapcsolták - rég eltömődtek, és a gát majd fél milum szélességűre növekedett.
Márk a Nyugati Nagy kikötőbe érkezett, hátára vette kevés motyóját, lesétált a fedélzetről, és elindult a zegzugos, kanyargós utakon a város belseje felé. Alig ért azonban a városba, elszakadt a saruja.
Ő ezt intő jelnek vette, arra gondolt, hogy vándorlása véget ért, de azért keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, éles késével megsebesítette a kezét: Márk hamar nyállal sarat csinált, rákente a sebre, és ekként meggyógyította azt az embert. A cipész persze mindjárt kérdezte, honnan van csodatévő ereje, amire Márk tanítani kezdte őt Krisztusról, és oly igen lelkesen beszélt, hogy a cipész egész háza népével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, kit Anianusnak hívtak.
A hívők száma attól fogva egyre nőtt, mert egyre többen hallgatták a Galileából jött embert. Ezért a pogány arabok féltékenyen üldözni kezdték, bíróság elé citálták, és minden egyéb módon is alkalmatlankodtak néki.
Márk akkor Anianust püspökké, Meliust, Sabinust és Kerdont pappá, hét férfit diakonussá szentelt, tizenegy más férfit egyéb szolgálatokkal bízott meg, maga pedig visszament Pentapoliszba.
Két év elmúltával tért vissza Alexandriába, és megérkezve örömmel látta, hogy az egyház él, sőt a várostól keletre, a sziklák között fekvő kis faluban, Bucoliban templomot is építettek. Ám ellenségeinek száma is megnőtt, végül a pogányok elhatározták, hogy megölik.
Elérkezett a húsvét napja, a mi naptárunk szerint április huszonötödike. Márk épp szertartást végzett a kis bucoli-templomban, mikor a liturgia közben, az oltárnál támadták meg, és fogták el. Kötelet kötöttek nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után, vére megfestette a sziklákat, és soha többé semmiféle eső, sem az idő onnan le nem mosta azt.
Mindazonáltal még nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele. Sötét, bűzös és nyirkos volt ama börtön, és megfélelemlett felettébb a Márk lelke. Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: ”Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.”
E látomás vigasztalásával szívében Márk égre tárt karokkal imádkozott reggelig, és megnyugodott vala.
Másnap reggel összegyűlt a város népe, kihozták Márkot a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, és közben gúnyolódva üvöltöztek: „Vezessétek a marhát Bucoliba, a vágóhídra!”
Márk - miközben a földön vonszolták -, úgy fohászkodott, miként Mesterétől tudta: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” És akkor kilehelte lelkét.
A pogányok nagy máglyát raktak, és el akarták égetni, ám hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. A rejtőzködő keresztények akkor jöttek elő innen-onnan búvhelyekről, és sziklasírjába eltemették a szentet."
Így végezte meséjét Gregorio Ghirardo, Velence püspöke; a nép keresztet vetett, és szétszéledt ki-ki házába. Április huszonötödike, vasárnap volt – az Úr 829. esztendejében.
Álomszép Itália gyönyörű városában, Velencében, az ismert Világ leggyönyörűbb terén, a Szent Márk téren, a Szent hamvaira emelt hihetetlen Bazilika előtt három zászlót lenget a langyosodó áprilisi szellő, mely a Bacino di San Marco olajzöld vize felől száll: egy zöld-fehér-vörös olasz lobogót, egy ciprusi zászlót, és egy szárnyas oroszlánost.
Az Szent Márk zászlaja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése