Gondosan, alaposan tisztálkodom, hideg vízzel mosdom: tudom, többé nem mosom magam, legfeljebb majd vénasszonyok fogják mosdatni tetememet, de az nem sokat számít már nekem.
Mit számítana?
Az ágyat, melyet húsz évvel ezelőtt beállíttattam a dolgozószobába már megbontottam, és rövidesen beléfekszem. Akkor, annak idején halálos ágyamnak állíttattam oda, ideje a mai napon érkezett el a befekvésnek.
Halálom előtt még előbb átnézek két verset, nem döccen-e sehol a dallam: nem szeretném ócskaként kiadni a kezemből. Később, ha még időm engedi, kibaktatok a méhesbe. Ott – végül is – majd ketten maradunk: Isten és a bor.
Az a tudás, melyet megszereznem sikerült, hogy életemnek csak akkor van értelme, ha feláldozom azt, sok éves, így érlelt nézlemény. Az én életem úgy sikerült, hogy feláldoztam. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten – vagy más? - rendelkezésére bocsátja.
Ma reggel arra gondolok, hogy érettnek lenni annyi, mint megkétszereződve fiatalnak lenni. Minden érett gyümölcs, minden megérett ember ezt bizonyítja.
Talán kimegyek a méhesbe mielőtt meghalok, bár ilyenkor, februárban semmi sem zöng odakünn. De elképzelem a nyarat, elképzelem az őszt, az érettség idejét.
Lásd az őszibarackot! Sárga húsa van, az egyik oldala vörheny, a másik narancs. Kihívó és kívánatos és érett. Megérni annyi, mint kétszereződve fiatalnak, érettnek lenni, és érettnek lenni a legnagyobb dolog az életben.
Semmi sem fiatalabb, mint a barack kacér, érett gömbölyűsége.
Mint Judit szép keblei, érett, gömbölyű, szép keblei.
Apámtól való menekülésként ugyan Zsuzsannát vettem feleségül, a tizennégy éves Zsuzsannát, de szerelmes Juditba voltam életen át, a gömbkeblűbe.
Meg kell néznem még azt a két verset, mielőtt elmegyek. Fontos a vers, a mű: az embernek önmagából kell művet alkotnia, hogy az örökben, abban, a műben éljen tovább. De a műnek nyitva is kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja. A mű lehet ház, lehet festmény, lehet ország, lehet vers éppen.
És a művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen és végleges alakja lenne annak, ami veszendő; a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető: a mutatványból csak az alkotó, csak Isten hiányzik.
Mű lesz az, ha lesz valami, ami az életnél több, és az életet kell érte odaadni. Én odaadtam egészen, és ma napja van a végső odaadásnak.
Nem azért, hogy fennmaradjon, hanem azért, hogy legyen, és az örökben legyen.
Húsz éves koromtól fogva írok verseket, de sokáig gondosan rejtettem azokat családom és barátaim elől: sosem hittem, hogy igazi versek lennének, sosem gondoltam magamra, mint költőre.
Igen, csakhogy egyszer elfeledtem rejtegetni egy versemet, és János, a lelkész, a barátom – barátom volt tényleg? - megtalálta az érleletlen versgyümölcsöt, és elküldte egy igaz, élő Költőnek, aki föllelkesedett érte, s írásra biztatott. Lélekmelengető levelére válaszoltam, aztán hosszú levelezés indult közöttünk. Levelek, versek jöttek és mentek.
Közben meg: magányos, melankóliára hajló ember lettem: a versírás magányos munkálkodás. És lettek családi bajaim is, magán- és közéleti – ahogy mondani szokás - problémáim is: ritkán hagytam el lakóhelyem, de még otthonomból is ritkán léptem ki. Legfőlebb, ha a méhesig jártam, vagy hervadó ligetünkig a közelítő tél idején.
Igen: és terméketlen időszakon mentem keresztül, egészségi állapotom se sok munkaidőt hagyott. Ebben a levert lelki állapotban ért a nemtelen támadás: ***Ferenc szigorú és igazságtalan bírálata, támadása.
Bizony mondom: dagályossággal vádolta verseim, és kicsinyellte szépségüket. Attól fogva már nem sok verset írtam, de célom lett, hogy ***-nek méltó választ adjak, írtam is egy ellenművet, de alaposabb tudományos felkészülés nélkül, és mert addig nem foglalkoztam az esztétika tanulmányozásával, nem arattam sikert avval sem.
Így éltem életem tovább: sikertelenül, és szerelmi gyötrelmek közepette. Volt dolgozószobám, de alig dolgoztam verseken; volt feleségem, de én nem belé, hanem testvérébe voltam szerelmes egész éltemen keresztül; volt birtokom, ligetem, méhesem, hazám. De ahogy ma, ezen a ködös februári napon, halálom napján nem döngicsél és zümmög a méhes, úgy nem volt birtokaimnak értelme, hazámban nem volt honom, elhervadt ligetem, díszei lehulltak.
És most befekszem az ágyba, ahol meghalok; az ágyba, amit húsz évvel ezelőtt állíttattam a dolgozószobába, és éltem életem a halálos ágy társaságában húsz zivatarvert éven át.
Biztosan csak két dolgot tudok: helyesen, jól javítottam ki azt a két verset, melynek javítása oly fontos volt számomra, most már szépen, akadálytalanul gördülnek az aszklépiádészi sorok.
S azt tudom még bizonyosan, hogy gyászbeszédemet *** Ferenc, tönkretévőm fogja megírni.
Ki más?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése