Százhatvanhárom évvel ezelőtt Fehéregyháza és Segesvár között, az Öreg patak és az Öregerdő táján ádáz csata dúlt. Véljük mi, százhatvanhárom év múltán.
Dúlt, hogyne dúlt volna, de hogy ádáz is volt? olyan orosz túlerővel szemben, ugyan mit tehetett volna a drága Bem apó, miféle „ádáz” ütközet lehetett volna?
Azért csak mondjuk meg: százhatvanhárom évvel ezelőtt Fejéregyháza és Segesvár között ádáz csata dúlt.
Maga Bem is alig tudott elmenekülni az őt üldöző kozákok elől, s ezek egyike azt állította, hogy lándzsaszúrással sebet ejtett rajta. A magyarok vesztesége számottevő volt: körülbelül 1200 főt veszítettünk és legalább 500 fő foglyul esett, míg az oroszok vesztesége 44 halottat és 106 sebesültet tett ki.
És abban a csatában, meghalt, rabláncra került, eltűnt – kinek-kinek tetszése, vérmérséklete szerint – Petőfi Sándor.
Értek annyit az irodalomhoz, hogy tudjam: halála napján is voltak Költők itt, a kárpáti tájakon, tán nagyobbak is Nála; lettek is még Költők vidékünkön, bizonyosan nagyobbak Nála; de hogy sem előtte, sem utána nem volt, nincs Költő mifelénk, kinek, ha neve elhangzik, minden magyarul tudó lelkében valami megindul, abban bizonyos vagyok…
Mondd csak ki: Petőfi Sándor.
No?
*** **** *****
Segesvár
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Fejéregyházára, odébb Segesvárra.
Fölösleges Napnak sütnie ily nagyon,
nem nyárörömnek, itt gyásznak helye vagyon.
Kukoricalevél, mint lándzsa, szúr és vág,
terített le Költőt itt rút pika is már.
Nagyszalontán ifjú felesége várta,
és öklömnyi gyermek: mindkettő hiába.
Érkezik jó pásztor, nyája mögött halad,
ballag, töpreng; aztán újra tovább ballag.
Megáll, előveszi kedves furulyáját,
kezdi rajta fújni legbúsabb nótáját.
Rekviem szóródik szerte a határban,
a Költő itt nyugszik valahol magányban,
magányban, igen, de több századmagával.
Magába mélyedve furulyál a juhász
gyászdalt, ahogy dukál: siratót, mi kijár.
Alacsonyan, fojtón lóg alá az égbolt,
földet ér valahol, hol egykor Költő volt.
Darabig összeér barna föld és kék ég,
majd válnak egymástól, mint ágtól a levél.
Így vált itt élettől el Költő örökre:
tenger virág nyílik tarkán körülötte.
*** **** *****
Szörnyű idő: az utolsó éjszaka
Zúgó, vad, nyári vihar dühöng odakint, éjszakának idején. Zúg és bömböl az ég, fehér villámok cikáznak alá.
Július hava végét járja; és egy nemzet szabadságharca is.
Különös vihar ez: förgeteg szél tépi a fák lombjait, bontja házak zsindelyét, de szárazan lobban az ég, egy csepp eső nem sok, annyi sem esik.
”Szörnyű idő, szörnyű idő!” – gondolja Petőfi Sándor a kicsiny, kutyakaparónyi vendégfogadó egyetlen szobájában, melyben megszállt ez éjszakára, útban Fejéregyháza, Segesvár felé. Gondolata után öklével a tajtékos, zajgó, villámló ég felé üt a levegőbe: „Hát tán esküt tettél, hogy a magyart kiirtsad az utolsó szálig?”
Magas, szép, okos homlokán felhőráncokkal – mely hasonló a kinti nyári vihar egéhez – töpreng tovább a Költő.
„Hisz minden tagunkból vérezünk. Hogy is ne? villog ellenünk a fél világnak kardja.”
Ennek a nevezetes, ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztendő február havának tizedike utáni négy napjában valami olyasmi költözött Petőfi hurrá-lelkébe, mit azelőttig nem ismert.
Kétely, aggodalom, szorongás…
Nem, ó nem a maga sorsa miatt, csakis nemzete forradalmának, szabadságháborújának kimenete miatt.
Önmaga sorsa fölött sosem aggodalmaskodott Petőfi Sándor.
Oka volt aggódni: Vízakna és Déva között négy februári napban fehér lett a világ, szép fehér hó hullotta be. Úgy omlott a piros vér a fehér hóra le. És ott elől a háború csak a kisebb baj; szomorúbb, mi hátul állt: a döghalál.
„Mikor, ugyan mikor romlottak el a dolgok?” – töpreng a Költő.
Aztán maga adja a választ: azonnal, már az elején.
Az a néhány ragyogó márciusi nap, mely az esős, borús, mégis fényes szerdai napot követte, hamar elmúlt.
Az áprilisban megalakult kormány: piha!
És gondolatban - de csak gondolatban - pök egyet Petőfi. Hisz nem volt benne tán abban a kormányban Eszterházy gróf, a „király személye körüli miniszter”? A kancellár? A király személye körül, hejh! Miféle király? Hogyhogy király? Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem!
A szabadság gesztenyéjét mi, pilvaxos ifjak kapartuk elő a parázs alól, aztán – mikor már nem kellett attól tartani, hogy megégetik becses ujjacskáikat - jöttek az „öreg” megfontoltak, a politikusok, és megint csak beszéltek, csak beszéltek, mást nem tettek. Egyezkedtek az udvarral, és ölbe tett karral nézték, amint Jellasics hadai a délvidékről, a Drávától Pákozdig özönlenek háborítatlan.
Piha! Köp ki újra Petőfi gondolatban, kurv’anyátok!
A dicső tábornokok, akik Bécsben, Schwechátban, egyebütt tanulták a katonamesterséget, és sehol a forradalmiságot. Piha!
Az a tábornok, az a forradalmi érzületűnek alig nevezhető, gyepes lelkű például, aki a nyakravalójáért teremtette le Petőfit. „Piha! Engemet gorombaságival elhalmozott, hogy két orcám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, pirúltam a magyar sereg miatt, hogy annak egy ily tábornokja van.”
És még hány ilyen, hány ilyen van a „népfölkelő” tábornokok között, akik nem annyira a csatatéren, hanem inkább a haditanács vitáiban jeleskedtek.
Görgey és a váci proklamációja!
A Költőnek minden haja szála égnek áll képzeletében, ha Görgeyre gondol és arra a gyalázatos, egyezkedni próbáló proklamációra.
Hát már hogyne halmoztak volna vereségre vereséget ezek a szűkkeblűek?
És Kossuth is: képtelen volt megregulázni őket; Vác után leváltotta ugyan Görgeyt, de aztán a tábornoki kar nyomására újra csak kinevezte.
”Igaz” – gondolja igazságosan Petőfi -, „igaz, hogy ott volt a branyiszkói áttörés, meg a nagy kápolnai vereség; bajos lett volna Kossuthnak mást kineveznie, mint Görgeyt. Bajos? És a csodálatos Bem Józsefet?”
Maga is tudja, hogy Bemet képtelen lett volna Kossuth kinevezni; tábornokai, azok a Bécsben, mihol végzett katonák. Ugyan engedtek volna maguk fölé fővezérnek egy lengyelt? Ugyan már!
Pedig milyen szép volt az a márciusi nap, az a tizenötödik március 1848-ban!
”Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz! Kora reggel az ifjak kávéházába siettem.” – emlékszik vissza Petőfi. - „A kávéházban nyolc órakor csak egy-két fiatalember lézengett. Tán összesen hat - igen nyomott hangulatban, nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát magammal vittem, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk".
Hazamentek Petőfiék kis, hónapos szobájába. "Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna. - Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? - Szerda - felelt egyik. - Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt, és én elmondtam a nemzeti dalt.”
Így kezdődött.
És bajokkal folytatódott: a képviselőválasztási kudarc szülőföldjén, az olasz forradalom ügyében történt szégyenteljes képviselőházi szavazás, a szerencsétlen schwecháti vereség, a Dunántúl, aztán Buda és Pest eleste. Meg a béke-pártiak gyarló egyezkedési kísérletei. Ó a gyáva, a törpe lelkek! Jókai is, igen Jókai is, a barát és fegyvertárs. Piha!
Mint ágyú hangja dörren meg a tajtékzó ég, és kis időre eltereli a Költő gondolatait. Anyja és apja váratlan és gyorsan egymásra követő halála jut eszébe; képzelete édes, szép, ifjú hitvese felé száll, a szalontai Arany-ház felé, ahol most Júlia és hét hónapos fiacskája, Zoltán rejtőzik.
Sokáig nem marad ott a gondolat, hamar visszaszáll Hazája és a Világszabadság sorsa felé.
”A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.” – próbálja lerázni magáról depressziós, szorongó gondolatait, és visszatérni szokott optimizmusához Petőfi. - „Idő, igen időt nekünk! Időt! A föld egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, s ha a kis szőlőszemnek egy nyár kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, amíg megérik? ez belékerűl évezredek vagy tán évmiljomokba…”
Továbbgondolja művének gondolatait: „A szőlő a napsugaraktul érik; mig édes lett, hány napsugár lehelte rája élte melegét?
A földet is sugárok érlelik, de ezek nem nap sugárai, hanem az embereknek lelkei.
Ezért kellettünk mi erre a földre, mi, pilvaxbéli ifjak, ezért kellettem magam is. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de csak a nagy lélek, s ez ritkán terem.”
Az új esztendő, az 1849. áprilisának első napjaiban a Költő reménye talpra és szárba szökkent: jöttek sorban a hírek Isaszeg, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló felől, jó és lelkesítő hírek.
És eljött április tizennegyedike a debreceni nagytemplomban.
Bizony, a tömegben ott szorongott a Költő is, noha nem volt templomos ember, és elhomályosuló, örömkönnyektől elhomályosuló szemmel hallgatta a lelkesítő Igét, melyhez hasonló tán sosem kígyózott áhitatos tömeg feje fölé abban a templomban.
” Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.…”
Az eufóriás mámor hamar elmúlt: a cár üzent a császárnak, és háromszázezer, pikával fölszerelt orosz katona érkezett Erdély felől a hazába.
”Egy szálig elveszünk-e mi?” – gondolta a Költő akkor. – „Vagy fog maradni valaki, leírni e
vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, el tudja e gyászdolgokat beszélni, mint valának?”
Közben Európa is elcsendesült újra, elzúgtak forradalmai. „Szégyen reá!” – gondolja Petőfi – „ lecsendesűlt és szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára a gyáva népek a magyart; lánc csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard. Még egy ideig…” – gondolja keserűen a Költő. - „Rövid ideig…” - sejti mellé gondolatainak.
Hajnalodik, és már ez is valami: a vihar és az éjszaka lassan végéhez közeledik, forró nyári nap ígérkezik, július harmincegyedike. 1849. év.
Az ordonánc – Petőfi Sándor -, akit Bem álparanccsal próbált eltávolítani a segesvári ütközet rémségéből, de aki makacsul Bem mellett akart lenni, összeszedelőzködik, kilép a kicsiny fogadó kapuján, ráfordul a Fejéregyháza - Segesvár felé vezető országútra, és indul: megy végzete felé…
Minthogy 1556-ban ezen a napon halt meg Loyolai Szent Ignác teológus, a Jezsuita Rend alapítója, ezért a mai nap az Ő emléknapja.
1784-ben e napon halt meg Denis Diderot.
1849-ben ezen a napon Segesvár közelében a legnagyobb valószínűséggel meghalt (eltűnt) Petőfi Sándor. Természetesen erről bővebben, jóval bővebben szólok még.
1913. július harmincegyedikén született Kosáry Domokos jeles történész, az MTA tagja.
1914-ben ezen a napon gyilkolták meg Jean Jaurés francia pacifista politikust, a háború elleni tiltakozók vezéralakját.
Nem csak Petőfi Sándor tűnt el ezen a napon, hanem 1944-ben Antoine de Saint-Exupéry, a Kis Herceg szülőatyja is eltűnt repülőgépével.
Jöjjetek, keljetek hajóútra velem az Idők Óceánján a Múltba, a csodálatos és misztikus tizennyolcadik századba, és még messzebb, a Fáraók, Hermész Triszmegisztosz, a Buddha, Nagy Alexandrosz meg Asaph Pendragon korába, és tekintsetek úgy Saint-Germain grófra, amiként én tekintek: a Fény volt Ő, aki megpróbált Világosságot hozni sötét világunkba, és az ősi tudás magvait elszórni. Minden cselekedete, szava, vagyona, drágakövei, festményei, tudása ezt a célt szolgálta. Gyógyítani próbálta az anyagba vakult emberiséget, felrázni kábultságából, és a Szellem felé terelni. Ha így tekintünk életére, észrevehetjük, hogy mindent egyetlen és emelkedett Cél érdekében cselekedett és mondott. És ha rossz akaratú emberek félremagyarázzák szavait és cselekedeteit, azért az Igazságot kicsorbítani nem lehet!
Az egyházi anyakönyvben úgy olvasom, hogy 1784. február 27-én halt meg Schleswig-Holsteinben, temetésére március másodikán került sor a Nicolai templom temetőkertjében. Úgy ám, de nem sokkal később – ki tudja, miért? - földi maradványait áthelyezték a schleswigi Friederiksberg temetőbe, ám ez a sír ma üres.
A hessen-casseli herceg meg - ki jó barátja volt -, váltig állította, hogy halála után is találkozott vele.
És mások is, igen.
1788-ban, a velencei nagykövetségéről visszatérő de Chalons gróf arról számol be, hogy elutazása előtt egy nappal beszélt vele Velencében.
D’Adhémar grófnő feljegyzéseiben nem kevesebbet állít, mint hogy többször is találkozott a misztikus, jeles férfiúval, még 1813. farkasokat megüvöltető januárjában is.
A Freimaurer Brüderschaft in Frankreich jegyzőkönyvének tanúságtétele szerint 1785-ben jelen volt a szabadkőművesek párizsi konferenciáján, Annie Besant teozófus meg az esküt is letette arra, hogy 1896-ban találkozott a gróffal, aki egy magasrangú egyházi vezető személyében öltött testet.
És bizony igaz:1972-ben a francia televízióban szerepelt egy bizonyos Richard Chanfray nevezetű párizsi lakos, aki azt állította magáról, hogy ő maga Saint-Germain gróf.
És hát nemrégiben, 2012. július másodikán, mikor nálam járt, hogy születésnapomon fölköszöntsön, magam is hosszasan elbeszélgethettem vele.
Ennyit a legendákról.
”Igaz-e” –faggatták egyszer kocsihajtóját -, „hogy urad már négyszáz éves is elmúlt?”
”Nem tudom” – így adta válaszát a jóeszű kocsis -, „jómagam még csak százharminc éve szolgálok mellette.”
Hosszasan álldogált egyszer a párizsi Louvre-ban El Greco Keresztrefeszítése előtt, és ekként szólt: „Adta zsidaja! Hiába mondtam ennek a fiatalembernek, hogy óvakodjék az iskarióti Júdástól, és aznap éjjel ne menjen a Getsemánéba!”
Királyok bizalmasa volt, gazdag, akár Kroiszosz, a társaság kedvence volt, és azt suttogták a háta mögött, hogy ő fedezte fel az örök ifjúság varázsitalát. Még Voltaire, a világosság lámpatartója is úgy jellemezte, mint „aki mindent tud, és aki soha nem hal meg”.
„El akarok tűnni nyomtalanul Európából. A Himálaja hegyeibe fogok vonulni, ott akarok pihenni…”- mondta „halála előtt” barátjának, Franz Graffer rózsakeresztes lovagnak.
Életének történetét átszövik a legendák, hiszen az emberek azt látták benne, akit látni akartak: a halhatatlan tudóst és világfit, királyok, uralkodók barátját, a bölcs alkimistát.
Már származása is mítoszloposz, álom-mesébe szőtt: nemesi származását senki sem vonhatta kétségbe, hisz egész egyénisége az előkelőség látható jegyeit viselte magán.
Egyesek állítják, hogy a korok, évszázadok utazója, Saint-Germaine grófi testébe, mint a spanyol királyné, Saint-Germain Marie de Neuberg fia született, 1665. június huszonhetedikén.
Mások, például közeli barátja, hessen-casseli Károly herceg pedig azt állította, hogy az idősödő Saint-Germain gróf felfedte előtte származásának titkát, mely szerint a gróf II. Rákóczi Ferenc fejedelem és Sarolta Amália kisebbik fia, valódi nevén Rákóczi Lipót Lajos György József Antal volt, aki Sárospatakon született 1696. május huszonnyolcadikán, de születése után a Habsburg-érdekek képviselőinek parancsára elrabolták, és halottnak nyilvánították. Aztán Párizsba vitték, hozzátartozóitól, jó rokonaitól örökre elválasztották. Gyermekkorában pedig az utolsó Medici, Gian Gastone pártfogása alá helyezték.
Jómagam azt hiszem, ez is igaz, az is igaz: hősömmel és ama tizennyolcadik századdal kapcsolatban minden igaz és hamis egyszerre lehet.
Utazásai évek hosszú sorát töltötték ki, és számtalan országon keresztül vezettek, Perzsiától Franciaországig, Kalkuttától Rómáig ismerték és tisztelték. Bejáratossá vált több európai királyi udvarba, XV. Lajosnak barátja és tanácsadója, a királyi családnak meghitt ismerőse volt. Míg Frankföldön élt, Chambord királyi kastélyában biztosított szállást neki a jó Lajos király, és a gróf gyakori esti vendége volt a királyi családnak, tán szeretője Marie_Antoinette-nek. Öt jó évet töltött a perzsa sah udvarában, és élt Oroszországban is III. Péter uralkodása alatt, egészen annak trónfosztásáig, Katalin cárnő trónra lépéséig.
Bizonyosan jelentős szerepet játszott – Alekszej és Grigorij Orlovval együtt - a III. Péter elleni államcsínyben, és Nagy Katalin cárnővé való beiktatásában.
Saint-Germain gróf külső megjelenéséről annyit mondhatok, hogy középmagas, arányos termetű, szabályos és kellemes arcú férfiú volt. Arcbőre kissé barna, haja fekete, bár a kor divatja szerint gyakran rizsporos. Egyszerűen, rendszerint feketébe öltözött, de kitűnő szabású és nagyon finom szövetű ruhákat hordott. Szemének, tekintetének lenyűgöző ereje volt, és aki belenézett, nem menekülhetett varázsa alól. Mosolya látni engedte egészséges fogait, állán bájos gödröcske mélyült.
Nyelvtudása szinte természetfeletti volt. Olyan folyékonyan beszélt németül, angolul, olaszul, portugálul, spanyolul, piemonti kiejtéssel franciául, görögül, latinul, szanszkrit és tibeti nyelven, arabul és kínaiul, hogy minden országban, amelyet meglátogatott, mint bennszülöttet fogadták.
A gróf mindkét kezét egyforma ügyességgel használta olyannyira, hogy ugyanazt a szöveget egy időben, mindkét kézzel le tudta írni. Egyszeri olvasás után képes volt hibátlanul elismételni a leghosszabb szöveget is. És miközben egyik kezével szerelmes levelet írt, a másikkal misztikus verset annak bizonyítására, hogy különös agyának féltekéi egymástól függetlenül is képesek működni.
Saint-Germain kiváló költő volt, bízvást nevezhetnénk kora legnagyobbjának, ha versei fönnmaradtak volna: ráadásul remekül énekelt és hegedült, és európai körökben csodákat meséltek olajfestményeiről is.
Sokat utazott álnéven, hisz mint a bujdosó Rákóczi fejedelem fia tartott a bécsi titkosrendőrségtől: ezt aztán sok csaló is megpróbálta kihasználni, nem kevesen igyekeztek jól csengő neve alatt bejutni az előkelő körökbe, és ez rengeteg álhírhez vezet olyan embereket, kik személyesen nem ismerhették: de nem engemet.
Ez a kivételes ember valami telepátiához hasonló képességgel megérezte, ha jelenlétére valamelyik távoli városban vagy országban lett szükség. Franz Graeffer a vasút és a gőzhajó feltalálásának előmozdítója lejegyezte emlékiratába a gróf egy kijelentését: „Elmegyek, ne keressetek! Egyszer majd újra látni fogtok. Holnap éjszaka már messze járok, rám most nagy szükség van Konstantinápolyban, azután Angliában, hogy előkészítsek két új felfedezést, amelynek gyümölcseit a következő században fogják élvezni: a vonatot és a gőzhajót.”
Jártas volt a titkos és titokzatos tanokban, ismerte a gyógyfüvek és a gyógykövek fortélyait, birtokában volt a Bölcsek Kövének és az Életelixírnek. Életmódja mindenkor visszafogott, sőt spártai volt, mesés gazdagsága ellenére: a legnagyobb lakoma közben sem nyúlt az ételhez, legfeljebb pár szem gyümölcsöt vett magához. Általában, míg a vendégsereg falatozott, ő történeteket mesélt zabálás helyett.
Saint-Germain gróf a Rózsakeresztes Rend Nagymestere, talán éppenséggel első Nagymestere volt. Egy írása, melyet nem óhajtott tucatemberek tudomására hozni, s amely mégis ősi tudásban silányuló korunkra az okkult tudományok minden tanulójának a legfontosabb alapműve lett, a La Trés Sainte Trinosophie, a gróf beavatását tárja fel, tizenkét állomáson kísérve végig őt asztrológiai, alkímiai és kabbalista szimbólumok mögé rejtett beavatásának nehéz útján.
Saint-Germain éppen olyan hirtelen és megfejthetetlen módon tűnt el a miszticizmusra hajlamos század színpadáról, mint ahogyan ott megjelent Eltűnése után általában semmit sem tudnak róla.
Nem úgy, ahogy én.
*** *** ***
Van a Himálaya szívében, a szent, az árja Sumeru hegy gyomrában egy barlang, abban egy remetelak; hátsó falából nyílik egy lejárat a Földnek Méhébe: régebben is, máskor is szívesen vonult vissza ide a világ elől a gróf. Amikor aztán 1784-ben megérezte az idők hívószavát, megrendezte halálát, áltemetését, majd lóra ült, és a Sumeruig jószerivel meg sem állt.
Ott aztán, a Hó Honában (hima-alaya) lévő barlangnak nyílásán leereszkedett a mélybe, a Világ Királyának birodalmába, Agartthába, a Föllelhetetlen Országba.
E mitikus helyre csak a spirituálisan felemelkedett mesterek és a megvilágosodottak léphetnek be, akik tisztaságukkal nyerték el belépési jogukat. Ötezer pandit, bölcs él Agartthában, ők uralkodnak a Föld Alatti város és a Föld feletti Világ biztonságán. Ők odalent őrzik a földi tudás összes titkát, míg az emberiség idefent egy békétlen és agresszív létformát folytat.
Agartthát egy központi kupolából áradó fény világítja mindig, a hajnal fényére emlékeztető világossággal, és millió tükör juttatja el a birodalom minden szegletébe e fényt: örökös tavasz és örökös hajnal fénye járja át Agarttha minden zeg-zugát.
Agarttha bölcsei valamennyi szent nyelvet tanulmányozták, ismerik és beszélik, de igazi törekvésük, hogy ezeken át eljussanak az egyetemes nyelvhez, a vattanhoz, a teremtő Ige, a Logosz nyelvéhez.
A panditok valahányszor, ha igazi mély bölcsességet érintenek tudatukkal, elrugaszkodnak a talajtól, és fölemelkedve lebegnek szent mámorukban.
Ők ügyelnek az Emberiségre, ők idézik elő az esőt, ők irányítják a tellurikus és fluidumos áramlatokat, meg az interferenciális derivációkat a Föld különböző hosszúsági és szélességi zónáiban.
Ők ellenőrzik a természetes kiválasztódás folyamatát: apró, de rendkívüli pszichés képességű élőlényeket hoztak létre, és tartanak készenlétben: teknőcszerű, csontpáncélos, sárga keresztmintás hátú, elöl és hátul egyaránt szájjal rendelkező, soklábú, mozgékony állatokat.
Idejük elérkeztére várakoztatják ezeket az állatokat: addig pedig kapuőrként használják azokat.
Úgy tartják, hogy Agarttha nem mindig a föld alatt működött és ez nem is fog így maradni az idők végeztéig. Agharttha népei egyszer feljönnek barlangjaikból, hogy megmutatkozzanak a föld színén. Így szól az ősi jóslat.
A bölcsek jó hatezer évvel ezelőtt vonultak a Föld alá, vagyis a kalijuga, a Sötétség Korának kezdetén.
A panditok az egykor szétszóródott templomosok új- meg újabb reinkarnációi: Salamon templomának megépítése után szóródtak szét. Előbb templomos lovagok lettek, aztán azok szétkergetése után rózsakeresztesek és szabadkőműves-páholyok alapítói. Végül aztán Agartthában találkoztak újra, és azóta őrfeladatot látnak el az emberiség fejlődésében. Mert bár úgy tűnhet, hogy emennek történelme véres, értelmetlen és érthetetlen rejtély, ám létezik egy Terv, és e terv beteljesedésén munkálkodnak a panditok Agarttha rejtett mélyén.
Ők az Isteni Szándék ideiglenes megtestesítői a Világban: rejtőznek és tudásukat is rejtik, míg a fejlődés a Terv szerint halad, aztán olykor megjelennek a földi világ valódi helyszínein, városaiban, uralkodók, politikusok képében vagy azok jó ismerősei, barátai, tanácsadóiként.
A Földön minden korban megjelenik néhány személy, akiknek szavai és cselekedetei tisztán bizonyítják, hogy ők más rendből valók, mint mi többiek. Az emberiséget válságos időszakokban, a civilizáció felfedezéseiben rejtélyes erők vezetik, és mi emberek nem láthatjuk tisztán e vezető erőket megszemélyesülni. Máskor pedig megláthatjuk őket színről-színre, és nem tükör által, homályosan.
Közülük való Saint-Germain gróf is: de munkája értelmének titokban kell maradnia mindaddig, míg mi, hétköznap emberei nem ismerjük fel mindennapi életünkben is az erők működését, vagyis az Új Kor hajnaláig, az új Aranykor kezdetéig.
Utunk a nyárból kifele vezet immár: remélem, csak csillagászatilag, meteorológiai értelemben még nem. Tudom, mindenkinek sok, sőt sokk volt a hőség, a kánikula: töredelmes, megtört szívvel bevallom, nekem nem.
A hónap első napján tizennégy óra ötvenhat, közepén tizennégy óra tizenhat, a végén már csak tizenhárom óra huszonnégy perc lesz a nappal időtartama.
Holdtölte kétszer is lesz e hónapban, bármilyen furcsán hangzik is ez: másodikán 05:00-kor a Vízöntőben, és szintén a Vízöntőben, a hónap utolsó napján 16:00 órakor.
Holdújulás viszont csak egyszer, tizenhetedikén 18:00 órakor lesz, az Oroszlánban.
Mondják, hogy augusztus a csillaghullás hava; kevésbé líraian, csillagászatilag az tény, hogy tizenkettedikén, és harmincegyedikén érdemes lesz az éjszakai eget lesni, mert a Perseidák és az Alfa Aurigidák meteorrajoknak valóban e napokon lesz a sűrűségi maximuma, könnyen akadhatunk „hullócsillagra”.
Magam részéről még huszonegyedikén éjjel fogom nagyon nézni az eget (meg persze mindig), mert akkor a Hold, a Mars, a Szaturnusz és a Spica szép együttállásban sorakoznak majd.
A holdújulásból következik, hogy az 5772. zsinagógai év elul hava (mely a zsidó év utolsó hónapja), tizenkilencedikén kezdődik.
Emlékező napjaim lesznek e hónapban
Másodikán a cigány holokauszt, a samudaripe világ-emléknapja lesz.
Harmadikán, születésnapján szeretném majd köszönteni Másik Jánost.
Augusztus negyedikén 220. születésnapjára emlékezem majd Percy Bysshe Shelleynek.
Hatodika és hetedike: szomorú emlékezetű két nap. Hatodika Hiroshima emléknapja, hetedikén pedig négy éve már Cseh Tamás eltávoztára kell emlékeznem sajnos.
Tizenharmadikán arra a sötétségre gondolok majd, mely Világosnál terpeszkedett el hazánkon.
Tizenötödike nálunk is keresztény ünnep, de imádott Itáliámban egyike a legnagyobbaknak: ferragosto, Nagyboldogasszony napja ez.
Én meg még – ráadásul - Woodstockra is emlékezem, mert augusztus tizenötödikén kezdődött meg az is, 1969-ben.
Augusztus huszadikán, ha már megemlékeztem államalapító Szent Királyunkról, emlékezetbe idézem Salvatore Quasimodo, szeretett Költőm, 111. születésnapját is.
Huszonnegyedikén két csúf mészárlásra emlékezem majd: az egyiket emberek követték el más embertársaikon Szent Bertalan éjszakáján, a másikat a természet követte el a Vesuvio képében Pompeii, Herculaneum városain, lakosain.
Mindegy, ki szereti, ki kevésbé, óriás születésére emlékezem majd huszonnyolcadikán. Az óriás neve: Johann Wolfgang Goethe.
És persze a majdnem rendszeresen vezetett napi krónikámban, más dolgokat is följegyzek majd.
azaz a zsinagógai áv hónap kilencedik napja.
Miért így akarom írni a mai dátumot? Mert kétszeresen gyásznap ez a zsidó kalendáriumban, talán egyike a leggyászosabbaknak.
Tisa b’áv (= áv kilencedike) e böjt- és gyásznap neve, melyen egyszerre emlékezünk az Első Jeruzsálemi Templom Kr.e. 586. július 23-án (3174. áv 9.) történt lerombolására és a Második Templom megsemmisülésére, amely szerencsétlen történelmi egybeeséssel 70-ben ugyanezen a napon (augusztus negyedikén) történt. (3830. áv 9.)
Az Első Templomot II. Nabú-kudurri-uszur (Nebukadneccár, Nabukodonozor, sőt: Verdinél Nabucco) babilóniai uralkodó seregei fosztották ki és égették porig, a Másodikat Titus Flavius római légiói. A Templomnak, a nép vallási központjának lerombolása nemcsak a vallásra mért súlyos csapást, hanem az első - később a második - zsidó állam megszűnését is jelentette, és a zsidók kiűzetését saját országukból.
Hetventől aztán egészen 1948-ig nem is volt zsidó állam, Izrael.
(A gyásznap igazából idén egy nappal eltolódik, mert kilencedike szombatra esik, és szombatnapon tilos gyászolni, valamint böjtölni. Ezért a gyásznap ma naplementétől holnap naplementéig tart.)
A böjt előestéjén a vallásos zsidó férfiak nem vesznek bőrcipőt, hanem vászonpapucsban ülnek a zsinagógában, alacsony padokon, és a gyászra emlékezve mondják el, ősi, szomorú dallammal a bibliai Jeremiás Siralmait, másnap reggel pedig a középkori kinot műfajához tartozó gyászénekeket, köztük a középkor legnagyobb héber költőjének, Juda Halévinek híres Cionidáit.
” Jaj! de árván ül a nagy népű város! Olyanná lőn, mint az özvegyasszony! Nagy volt a nemzetek között, a tartományok közt fejedelemasszony: robotossá lőn!
Sírván sír éjjelente, s könny borítja az orczáját! Senki sincs, ki vígasztalná, azok közül, kik szerették; mind megcsalták barátai, ellenségeivé lőnek.
Számkivetésbe méne Júda a nyomorúság és a szolgálat sokasága miatt! Ott ül ő a pogányok közt; nem talál nyugodalmat; valamennyi üldözője utólérte a szorultságában.
Sionnak útai gyászolnak; nincsen, a ki ünnepnapra járjon; kapuja mind elpusztult; papjai sóhajtoznak, szűzei nyögnek, csak keserűsége van néki.
Elnyomói főkké lettek; ellenségei boldogok! Bizony az Úr verte meg őt az ő sok bűne miatt; gyermekei rabságra mentek az elnyomó előtt.”
”Ción, oh gondolsz-e rab gyermekeidre?
A maradékra, mely nem feled?
Köze-távolról sóhajukat hozza
elébed Észak, Dél, Nyugat, Kelet.”
Egyébként
Egyébként más okokból is gyászos emlékezetű nap ez a mai. A világzene szempontjából gyászos, mert:
271 évvel ezelőtt, 1741. július huszonnyolcadikán halt meg Antonio Vivaldi,
1750-ben pedig egy másik óriás ment az égbe ezen a napon: Johann Sebastian Bach.
Szép nap 1439-ben sem volt ez a nap Moszkvában, ahol szörnyű tűzvész pusztított akkor.
1794-ben ezen a napon végezték ki Robespierre-t, evvel lényegében a jakobinus diktatúra véget ért: Maximilien szempontjából természetesen ez is gyászos nap volt, de a franciák szempontjából? Tudj’Isten!
1945. július huszonnyolcadikán egy B-25-ös bombázórepülő becsapódott az Empire State Building épületébe: tizennégy ember halt meg. Jó hírnek, napnak ez sem nevezhető!
Hihetetlen talán, de ma 83 esztendős az egykori first lady, JFK utóbb Onassis felesége, Jacqueline Kennedy (Onassis).
Ma kezdődik a harmincadik újkori olimpiász első éve.
Nagy-Britannia-szerte megszólalnak a harangok és csengők ma reggel, helyi idő szerint 8 óra 12 perckor, ezzel jelezve az olimpia első napját. Az All the Bells névre keresztelt akció a London 2012 Fesztivál legnagyobb közösségi programja lesz. Ezzel világrekordot is szeretnének dönteni, a legtöbb, egyszerre megszólaló harang és csengő kategóriájában.
A dolog szépsége, hogy bárki részt vehet mindebben, hiszen nem kell haranggal felszerelt templomtornyot birtokolni hozzá, elég, ha kapucsengőt, vagy biciklicsengőt használnak.
Egyebekben
1768. július huszonhetedikén született Charlotte Corday, francia nemeskisasszony, aki 1793. július tizenharmadikán megölte a jakobinus Marat-t.
1775-ben e napon született Brunswick-Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvodák (kisdedóvók) alapítója.
188 évvel ezelőtt – 1824. július huszonhetedikén - született a „kisebbik” Alexandre Dumas, az ifj. Kisebbiknek írói kvalitásai alapján mertem nevezni, de nem azt írtam, hogy rosszabbik, ugye? Nevét elsősorban a Kaméliás hölgy című regénye-drámája őrzi, és így persze a Traviata is. Mert a csodálatos Verdi opera szövegkönyve Dumas műve alapján készült.
1841-ben szomorú volt e napnak hajnala, és szomorú lett az egész nap: meghalt Mihail Jurjevics Lermontov. Amikor Puskin a gyalázatosan rákényszerített párbajban meghalt, Lermontov dühödt hangú költeményben – A költő halála - bizonygatta, hogy Puskint lényegében meggyilkolták a cár utasítására, és persze elítélte általában is a párbajt e versében. Sors szörnyű iróniája, hogy Lermontovval is párbajpisztoly golyója végzett.
1848-ban ezen a napon született Eötvös Lóránd fizikus, geofizikus, vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1908-ban mérésekkel igazolta, hogy a gravitációs erő milyen pontossággal független a tömeg anyagi minőségétől. Ezzel az addigi mérési pontosságot majdnem három nagyságrenddel megnövelte.A tehetetlen és a súlyos tömeg arányosságának ez az igazolása az általános relativitáselmélet kísérleti alapköve, és mindmáig a magyar kísérleti fizika csúcsteljesítménye volt. A méréseket egyébként legjelesebb találmánya, a torziós inga segítségével végezte el.
1877. július huszonhetedikén született Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.
1955-ben ezen a napon hagyták el a Vörös Hadsereg katonái Ausztria területét, véget ért az ország megszállása. Nálunk még megültek egy ideig.
Platóntól Sartre-ig filozófusok hada töprengett arról, mi a BOLDOGSÁG, mi módon lehetne definiálni?
Ha Nekik nem sikerült, természetesen én sem tudnám definiálni, nem is vállalkozom rá, de meg tudom mutatni a maga teljes valóságában a BOLDOGSÁGOT.
Nevük is van: Kamilla, Janka, Vilma: KIS UNOKÁIM
* * * * * * * * *
Én Kamillát – négy esztendős, legnagyobbik Unokámat - köztudottan és elfogultság nélkül igen nagyra tartom, de azt őszintén szólva nehezen tudtam Róla elképzelni, hogy egy órán át képes összpontosított, fegyelmezett, szófogadó lenni.
Márpedig az úszásoktatáson ILYEN!
Mindenek előtt arról mondok egy emlékező mondatot, hogy ma van 1461. napfordulója annak, hogy egyedül élem földlétem. Négy évvel ezelőtt ezen a napon egy csodálatos Gulácsy kiállítás megtekintése után Életöröm-Lalagé elköszönt tőlem, és többé nem jött.
1083-ban ezen a napon avatták szentté a velencei Sagredo Ghirardo szerzetest, vagy ahogy mifelénk inkább ismerik, Gellértet, Magyarország első püspökét.
1856. július huszonhatodikán született George Bernard Shaw, Nobel díjas ír drámaíró-író, esszéista, kinek műveit Shakespeare után leggyakrabban játsszák az angol színházak. Számomra az itt következőek a legkedvesebb drámái: Caesar és Kleopatra; Pygmalion; Megtört szívek háza; Szent Johanna; Warrenné mestersége.
” Sohasem állok ellen a kísértésnek, mert rájöttem, hogy azok a dolgok, amelyek nem jók nekem, nem kísértenek.
Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg!
Amikor egy ember megöl egy tigrist, azt sportnak hívják, amikor viszont a tigris akarja elpusztítani az embert, azt kegyetlenségnek nevezik.
A pénz nem minden, de sok pénz, az már valami.
Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.
A Szabadság felelősség. Ez az oka, hogy a legtöbb ember retteg tőle.
Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek ez sem sikerül.”
1875-ben ezen a napon született Carl Gustav Jung. Számtalan zseniális megsejtése közül talán a kollektív tudattalanról szóló tanítása a legfontosabb. A kollektív tudattalan tartalmai olyan tartalmak, amelyek az emberekhez tartoznak örökletesen, tehát nem az egyéni élet eseményei töltik fel. Az archaikus elme úgy van preformálva, hogy bizonyos módon dolgozza fel az információkat. Az álmok, hallucinációk, téveszmék gyakran vallásos tartalmúak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz, amit a mítoszokban lehet találni (például: pokoljárás). Az emberi elmében vannak olyan strukturális jellemzők, amelyek meghatározzák, hogy a formák milyen alakot öltenek. Ezek az archetípusok. Ezek a közös archetípusok azért léteznek, mert az emberiségnek van egy közös tapasztalata: életről, halálról, istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról (ezek mind archetípusok példái). Ezeknek az ősképeknek a használatával tudunk megküzdeni, bizonyos élethelyzetekben bizonyos megoldási formába rendezni a dolgokat. Legfontosabb művei: Analitikus pszichológia; Pszichológiai típusok; Válasz Jób könyvére; Az aranyvirág titka.
1894. július huszonhatodikának szülötte Aldous Huxley volt, nagyszerű angol író, aki az Egyesült Államokban élte le élete nagyobbik részét, és ott is alkotott. Olyan művek fűződnek nevéhez, mint a Szép új világ vagy a Vak Sámson. Vagyis remekművek.
Hatvankilencedik születésnapját ünnepli ma Mick Jagger! Isten éltesse sokáig!
*** **** *****
Így volt: így
- 1461 napja hagyott el az Életöröm -
Július huszonhatodikán történt: július huszonhatodikán.
Alaposan kell e számot elemezni, megérteni, számmisztikailag kell megérteni, mert ez a nap a hetes szám jegyében telt, márpedig a hetes számról azt illik tudni, hogy a bezárkózás, az eltávozás és a visszatartás száma.
Hetes számú napokon megáll az a tény, hogy a mélyen érzelemgazdag emberek is – márpedig Lalagé ilyesfajta – gyakran érzik úgy, hogy menniük kell, hogy képtelenek harmonikus, szépcsillagú kapcsolatokat teremteni vagy folytatólagosnak gondolni: ezért a hetes szám sokszor a meg-nem-értés száma: számomra azonban nagyon is érthető volt e nap történése, hisz képzett számmisztológus vagyok: az ám!
Tudtam, tudom hát: ilyen számú napokon szokottnál nagyobb erővel támadhat föl a szabadság, a szabadulás, a függetlenedés nagy vágya, hát a csacsogók, a lalagék nem ritkán érezhetik súlyos bilincsnek az őket máshoz fűző kötelékeket.
Főképp ilyen hetes számú napokon, mint ez volt.
De azt, hogy a hetes szám az el-fölröppenés száma is, azt – bármilyen nagy numerológus vagyok egyébként – nem tudtam, csak valahogy - végtelen számú alsó tudataim egyikében - sejtettem én, hogy úgy fog történni, úgy kell történnie.
Július huszonhatodikán – ama hetes számú napon - déltájban érkezett hozzám szép Lalagé, és rávett, hogy menjünk el a KOGARTba, mert ott aznap volt utoljára látható Gulácsy Lajos begyűjtött képeinek tárlata, és ennek a festőnek mindketten bolond rabjai voltunk.
Meghökkentőnek tűnik most, így utólag, hogy Lalagé egészen úgy viselkedett a tárlaton, mintha bármiféle folytatásnak lehetsége lenne.
Régi szokás szerint faggatott a képekről, és szemmel láthatóan eltette buksijába a hallottakat.
Az egyik képen egy itáliai kávéház szerepelt, a kis kártyán alul ott volt a kávéház neve. Lalagé megjegyeztette velem a nevet, mondván, ha majd egyszer arra járunk, akkor meg tudjuk keresni Triesztben azt a kávéházat.
Meg is jegyeztem, halálomig tudni fogom, bár soha mi ketten Triesztbe menni nem fogunk.
Alapos nézelődés után kisétáltunk az Andrássy útra, és elindultunk a Városliget felé. Meleg, szépséges nyári délután volt, kacsák úsztak az Andrássy út megolvadt aszfaltjában; vagy a Ligeti Tóról jöttek, vagy az Állatkert vízimadár-tavából, ki tudja, és Lalagé – szokása szerint – nem járt, nem lépkedett, hanem úszott a kockaköves díszburkolat felett. Röpült és a kacsákkal együtt úszott.
Hazérkeztünk.
Akkoriban ezt már mind a ketten így fogalmaztuk meg. Otthon majd… Itthon… Haza… Pedig hát: Lalagé sosem költözött hozzám a szó hagyományos értelmében, bár talán több időt töltött abban a kis lakáskában, mint odahaza. Ráadásul nekem sem volt igazából otthonom ez a bútorozottan bérelt pici kis lakás: semmihez nem nyúlhattam, szőnyeget, bútort ki nem dobhattam, hiába, hogy nagyon nem szerettem azokat.
Szóval különös módon volt ez otthonunk: a legkülönösebb azonban az volt, hogy azóta éreztem otthonnak magam is ezt a lakhelyet, mióta Lalagé újra ott volt (tizenhárom évvel ezelőtt már laktunk együtt egy másik otthonban), mióta Lalagé olykor itt aludt, itt ébredt, itt ebédelt, vacsorázott, fürdött, fogat mosott.
Írtam már: hévséges nap volt azon a július huszonhatodikán, kánikulai meleg, de többször is hirtelen jött záporok mosták a város minden szennyesét, így inkább afféle trópusi időjárásra hasonlított a nyár, amely hamar megizzasztotta az embert, hozzátapasztotta nyirkos testéhez a ruhát. Ezért, amikor hazaérve megkérdeztem Lalagét, akar-e enni valamit, azt felelte, hogy előbb zuhanyozni szeretne, mert ragacsosnak érzi magát.
”Most fürödni fogok; nem jössz be?” – kérdezte.
”Jöhetek.” – mondtam én.
Ez a játék köztünk kétféle tőről fakadt: az egyik ágon természetesen a Micimackóból idéztünk egy párbeszédet, a másik ágnak hosszú sora volt.
Lalagé visszatérése után néhány héttel szokott vissza a régi otthonosságba, és – például – kezdett el újra teljes természetességgel megfürdeni, átöltözni nálam.
Néhányszor kérnem kellett, hogy bemehessek a fürdőszobába mikor zuhanyzott, aztán – miután beleegyezett -, máris rászokott, hogy ő hívjon, ha én elfeledtem volna, vagy valami más dologba kezdtem, míg ő zuhanyozott.
Persze mindig, mindent hamar elejtettem, és mentem nézni őt, mert nagyon szerettem nézni azt a gyönyörű, lányos testű nőt, amint ott guggolt a fürdőkádban, és zuhanyozta magát; amint fölállt, és a fürdőlepedőt kérte; amint beburkolta magát a fürdőlepedőbe, de azért sejtelmesen elő-elővillantott valamit szépségéből…
Ej, no! Szerettem elnézni őt, és úgy érezni: álmodom. Álmodom, hogy tizenhárom év után ismét őt látom a kádban, ragyogó szépségében, szemérmes-szemérmetlen mezítelenségben.
Szerettem nézni.
Most is szíves engedelmességgel utánamentem, és bámultam, bámultam, hogy szinte belefájdult a szemem.
Elkérte a fürdőlepedőt, szokott módján belébugyolázódott, aztán a fürdőszobaablakhoz lépett, és szélesre tárta, hogy a pára kiröppenjen a csepet fürdőszobából.
A fürdőszobán két nagy ablak nyílik ugyanis, és ad kilátást a Parkra, ahol tizenhárom év után várt egy padon, távolabb a budai hegyek nőidomai sejlenek, és az égbolt egy darabja; esténként akár a fényes-kényes Hold is látszik a fürdőszobából, augusztus huszadikán meg a tűzijáték égre röppenő és ott elrobbanó petárdái.
Lalagé az ablaknál állt, karcsún, nyúlánkan, lábujjhegyen, hogy többet lásson: szép testének vonalai épp csak átsejlettek a fürdőlepedőn, de sejleni is csak annak sejlettek, aki úgy ismerte testét, mint én.
Két karját kitárta, nagy levegőket vett, aztán hátrafordult felém, és szomorkás, kedves mosollyal azt mondta: „Vigyázz magadra!”
És lába elemelkedett, egyre följebb szállt, el-fölröppent a tárt ablakon át, és most röpült.
A Hármashatárhegyen túl már nem láttam, még kicsiny pontnak sem láttam őt.
Így volt: így.
Mostanában én alkonyatkor, midőn már egy más lakás másik ablakából, vagy a folyosóról hosszasan nézem az égre araszoló teliholdat, vagy hajnalonként a felkelő napot, jól tudom: az el-felröppent Lalagé gyújtja meg nekem a Napot is, a Holdat is meg a csillagokat.
Tonio Discobolo beállt a dobókörbe, éspedig úgy, hogy ha óra számlapjának képzeljük a dobókört, akkor 12 óránál nyílt a védőketrec öt méterre lévő szája, és Tonio háromnegyed tizenkettőnél állt alaphelyzetbe.
Ez a beállás, ez az alaphelyzet természetes, hiszen egy egész és háromnegyed fordulat után kell – szabály szerint - elhajítani a diszkoszt, és annak szállnia, röpülnie kell a dobóketrec nyílásán túli szép világba, el, ki a ketrecből, a ragyogó kék ég, a mennyország felé.
A beállás is, az elinduló forgás is tökéletesen gépies, mechanikus, begyakorolt mozdulatokból, izomfeszítésekből és lazításokból áll össze. Oly annyira mechanikus az egész sor, az egy és háromnegyedes forduló, az előrelendülő jobb kéz, hogy a kétkilós diszkosz akkor is elszállna, ha Tonio végül szándékosan nem dobna. Legalább is gyakran így érezte Tonio.
Ezen egyébként sokat töprengett is a diszkoszvető: arról álmodozott gyakran, hogy a mozdulatsor végén nem engedi el a diszkoszt, hanem továbbra is belékapaszkodva azzal együtt száll, röppen az égbe, a menny felé, a diadalmas győzelem felé.
Pontosan tudta, hogy egy darabig ő irányítja a diszkosz elhajítását, ám elérkezik egy pillanat, ahonnan már neki nincs hatalma az események fölött: a sporteszköz túljutván egy holtponton elröppen, mintegy önnön akarata vagy a fizika törvényei szerint.
Tonio lassan indított, megcsinálta a teljes kört, aztán belekezdett a háromnegyedbe, és egyszerre szembekerült a védőrács nyitott torkával, és a diszkosz indult már szálló útjára. Ám Tonio Discobolo ezúttal nem engedte el, tovább kapaszkodott, és úgy történt, ahogyan mindig is képzelte, azaz a diszkosz fölröppentette őt.
És most szálltak az ég felé.
A diszkosz az eredetileg nyert perdület, vagy impulzusmomentum (ahogy fizika órán tanulta Tonio) következtében halkan, lágymagányosan forgott középpontja körül, és mert a szivárvány színei voltak koncentrikus körökben rálakkozva, a hulló napfény sugarainak zúgásában a szivárvány színeit kezdte fölkörözgetni az égre.
Amúgy az égbolt innen nézvést olyan kék volt, amilyennek sosem látta még Tonio, csak lent, egészen lent, a földi látóhatár közelében lebegett rajta néhány könnyű kis tejszínhab-felhő.
Eleinte a diszkosz alkotta szivárvány fényei, sávjai szertehúzódtak a mélykék égbolton, aztán lassan kezdtek összehúzódni, előbb úgy tűntek föl, mint holmi égen nyíló kapu béllete, utóbb még összébb záródtak, és immár egy alagút bejáratának látszottak, mely alagút felé forgott, pörgött, úszott immár a diszkosz, és a diszkoszhoz kötött Tonio Discobolo.
És egyszerre hopp: mindketten beúsztak abba az alagútba, melynek fala nyolc színt rétegzett szép harmóniává.
Tonio pontosan tudta, hogy az ősi írek azt mesélték, hogy a szivárvány mélyén egy aranyfazék fekszik, és abból áradnak a színek, míg az indiaiak úgy hitték, hogy ez a híd az élet és a halál között. „A Teremtés Könyve szerint meg” – tette hozzá gondolatban Tonio, miközben mélyére hatolt a szivárványalagútnak – „a szövetség jele a szivárvány az Isten és az emberi élet között a Földön.”
Beljebb forogtak az alagútba, mely fokozatosan szűkült, és egyszerre csak már épp Tonio testének keresztmetszetéhez idomult. Immár inkább tűnt föl holmi szülőcsatornának, mely épp úgy tágul, épp úgy szűkül, ahogyan az újszülött, a rajta áthatoló csecsemő testének különböző részei igénylik.
Annyi volt csak a különbség, hogy egyáltalán nem fájt az alagúton áthatoló Tonionak, nem úgy, mint a szüléskor a babának, hisz „csecsemő is szenvedi, ha szül a nő”; de Tonio nem szenvedett.
Simán, könnyedén, fájdalommentesen suhant előre.
Előre a Fény felé.
Mert az alagút végében homogén, ragyogó fény ragyogott: nem volt fényforrása, betöltötte az alagút túlsó végén látható kört egészen, teljesen, és a színe sem volt könnyen határolható.
Világoskék? Kék? Világos?
Mindegy is az: Fény volt, tiszta, homogén, ragyogó Fény.
E fény láttán Toniót nagy, nagy békesség fogta el, békesség és fájdalommentesség: semmi, de semmi sem testének, sem lelkének nem fájt, és már úgy érezte, hogy a Fényforrás közelében van, már-már maga is Fény volt.
És mintha fölébe került volna életének, mintha csak fölülről látta volna egyben egész életét: látta, amint az imént forgott a dobókörben, látta, amint elhajítja a diszkoszt, de ugyanekkor látta rég elhalt apját.
És látta, ugyanekkor látta anyját: apja dühöngött a félévi bizonyítványa miatt, anyja aggódott fia jövőjéért.
De látta, ugyanekkor látta a gyönyörű Nicolettát, a lányt, akivel lelke örökre viselős maradt.
És valahogyan – furcsa valahogyan – az alagút vége és a fénykör kezdete táján (ha volt is ilyen kezdet és vég egyáltalán), látta minden halott rokonát, testvérét, barátját, nagyszüleit, apját és anyját: hívták, igen: hívták! Hívták a csönd, a nyugalom, a béke fényébe!
És ítéletek keltek Tonio lelkében: ő jó volt, ő rossz! Ő gondos, ő gondtalan. Ő igaz, ő igaztalan. És ítélte Tonio önmagát is.
És aztán az egyre lassabban forgó diszkosz berepítette Toniót a Fénybe.
*** *** ****
Amint összeesett a dobókörben, azonnal megkezdték az újraélesztést, és folytatták a sportorvosok, utóbb a kiérkező mentők több, mint húsz percig: hiába.
A diszkosz elhajításának pillanatában végleg leállt Tonio Discobolo szíve.
Szókratész halálának napján – a 94. olimpiász második éve thargélion havának tizenötödik napján (mely a mi szép május havunk 12. napjának felel meg) – Kritón igen korán érkezett a börtönbe.
A bölcs kivégzését egy naptári szerencse folytán egy hónappal elhalasztották: egybeesett egy fontos ünneppel. Thézeusz hőstettét ünnepelték ilyen tájt az athéniak, annak emlékére, hogy az első király legyőzte a krétai Minotauruszt, hogy Athén megszabadult a gyászos kötelezettségtől, mely miatt minden esztendőben hét athéni ifjat és hét szűzlányt kellett feláldoznia a mitologikus szörnynek. Az évente visszatérő emlékezés során virágfüzérekkel ékes bárkát küldtek Déloszba, Apllón isten szigetére, és mindaddig nem hajtottak végre halálos ítéletet, míg az a hajó vissza nem érkezett Athénba.
Szókratésznak is csak azon a napon lehetett átnyújtani a bürök főzetével telt kelyhet, amely napon az állami gálya visszatért.
Barátai arra gondoltak, hogy megszöktetik a gálya megérkezése előtt.
Szókratész halálának napján reggel, még a nap felkelte előtt fölébredt, és máris ott találta Kritónt, aki még ébredése előtt, nagyon korán érkezett. Kritónt ismerték már a börtönőrök, és minden további ellenőrzés nélkül beengedték; ráadásul némi baráti megvesztegetéssel is kedveskedett a börtön igazgatójának.
Szókratész, amint fölébredt végigdörzsölgette testét, hogy vérkeringése felfrissüljön, aztán azt kérdezte: „Miért jöttél ilyen korán, Kritón? Vagy nincs nagyon korán?”
”Dehogyisnem.”- felelte Kritón.
”Mégis, milyen tájt?”
”Dereng a hajnal.”
Szókratész kicsit eltöprengett, aztán meg azt kérdezte: „Imént érkeztél csak, vagy már régen?”
„Meglehetősen régen.”
”Hát akkor miért nem ébresztettél fel rögtön, miért ültél mellettem csendben? Ahelyett, hogy fölébresztettél volna?” – kérdezte a bölcsesség kedvelője.
”Oly jól aludtál…Nem, Zeuszra, Szókratész, én magam nem akarnék ekkora szomorúságban álmatlanul virrasztani. Már rég csodálkozom rajtad, látva, milyen édesen alszol; és szándékosan nem ébresztettelek föl, hogy mennél kellemesebben töltsd el az idődet.” – Kritón elmélázva összeráncolta homlokát. – „Hiszen ezelőtt is, egész eddigi életünk folyamán sokszor boldognak tartottalak a jellemed miatt, de leginkább e most rád váró szerencsétlenség alkalmából, hogy ezt milyen könnyen és szelíden viseled.”
Szókratész elmosolyodott: „Hát hiszen, Kritón, hiba is volna, ha valaki ennyi idős létére bosszankodnék, ha életét végre már be kell fejeznie.”
”Mégis, Szókratész, más hasonló korúakat is ér ugyanilyen csapás, és a koruk nem óvja meg őket attól, hogy ne szenvedjenek, senyvedjenek a rájuk váró sors miatt.”
”Meglehet.” – vélte Szókratész. – „De hát miért jöttél ilyen korán? Van valami újság?”
Ekkor belépett a börtönőr, odament Szókratészhez, levette lábáról a láncokat, melyeket – az utasítás ellenére - csak éjszakára tett föl, napközben rendre megszegte a kapott parancsot. Szókratész dörzsölgette a láncok okozta horzsolásokat, a börtönőr bocsánatkérően nézett rá. A bölcs megismételte a kérdést neki is, amit az előbb Kritónnak tett fel: „Van valami újság? Van különleges utasításod, parancsod számomra?”
”Hát igen, Szókratész, kaptam parancsot, utasítást, nem éppen a feletteseimtől ugyan, de kaptam.” – felelte a börtönőr, és megpróbált alamuszi összeesküvő módján nézni. – „Azt a parancsot és utasítást kaptam, hogy ha és amennyiben te ma szökést kísérelnél meg, és útnak indulnál, hogy fölszállj arra a hajóra, mely a kikötőben vár, nézzek másfelé.”
”És mi van, ha nem akarok, nem próbálok szökni?” – kérdezte Szókratész.
”Akkor az a parancs, hogy mondjam meg neked: a hajó Peiraieuszban vár rád, és mindnyájan elfordítjuk tekintetünket, ha megpróbálsz szökni.”
”Derék fickó ez, Kritónom.” – szólt Szókratész, miután a börtönőr eltávozott. – „Észrevetted? Nem tud úgy rám nézni, hogy ne homályosodjon el a tekintete. Szegény ember. Nos, mi újságot tudsz nékem mondani?”
„Nehéz hírt hozok, Szókratész, nem számodra, ahogyan nekem tűnik, hanem számomra és minden barátod számára súlyos és szomorú hírt, melyet én, úgy érzem, a legnehezebben viselek el.”
Milyen hírt? Talán a bárka érkezett meg Déloszból, melynek érkeztével meg kell halnom?
Kritón felsóhajtott: „Nem, nem érkezett ugyan meg, de azt hiszem, még ma megérkezik, mint ahogy néhányan jelentik nekem, akik Szunionból jöttek, és otthagyták a hajót. Ebből a hírből világos, hogy ma érkezik, és ezért ma vagy legkésőbb holnap kell, Szókratész, befejezned az életedet.”
Aztán Kritón könyörgőre fogta: „Határozd el magad, Szókratész! Hallottad az őrt, hallottál engem: a dolgot ma kell véghezvinni, különben késő lesz.”
”Ebben az esetben” – mondta mosolyogva Szókratész -, „ha ez az istenek akarata, remélem a legjobbakat. Egyébként nem hiszem, hogy a hajó holnapnál előbb megérkezik. Álmodtam valamit.”
Igazából ez az álom Kritónnak semmit sem számított, a többlet egy nap neki nem jelentett különbséget, és ezt meg is mondta a bölcsesség kedvelőjének, és még hozzátette:
„Ugye nem csak a kockázatra és a költségekre való tekintettel cselekszel így, melyet én és más barátaid készek vállalni, hogy megmenekülj?”
Hosszas és bonyolult beszélgetésbe fogtak ezután, pontosabban fogott bele a bölcsesség kedvelője, bár Kritón úgy vélte, hogy nem épp ennek van most ideje, de hát Szókratésznek mindig és mindenkor volt ideje hosszas beszélgetésre, még ezen a thargélion havi napon is, életének utolsó napján.
Ennek során Szókratész egyebek között azt mondta, hogy Kritón buzgalma sokra érdemes, ha valamilyen igazság is van benne; ha azonban nincs: mennél nagyobb, annál terhesebb.
Azt is mondta, hogy meg kell vizsgálniuk, vajon azt kell-e tenni, amit barátai és Kritón tanácsolnak vagy sem.
Nagyjából ezen a ponton kezdett Kritón hátgerince borzongani, szőrszálai égnek meredezni, és arra gondolt: épp az ilyen bölcs beszélgetéseknek következménye az athéni férfiak többségi döntése, ilyes beszélgetések miatt kell Szókratésznek kiüríteni a keserű kelyhet.
„Minthogy én nemcsak most” –folytatta Szókratész rendíthetetlenül -, „hanem mindig olyan voltam, hogy semmi másra nem hallgattam, csak arra az érvre, amely, ha a dolgot megfontoltam, előttem legjobbnak tetszett. És azokat a beszédeket, amelyeket ezelőtt mondtam el, sehogyan sem tudom most elvetni azért, mert ez történik velem, ami történik, hanem csaknem ugyanolyanoknak látszanak előttem, és ugyanazokat tisztelem és becsülöm most is, mint azelőtt.”
E helyütt Kritón nem állta meg, közbevágott, egyszerűen nem bírta tovább cérnával: a Nap egyre feljebb kúszott az athéni égbolton, fogyott az idő.
”Fogadd el hamar tanácsomat Szókratészem, és vitatkozz majd velem később! Mert ha mégis te vagy az, aki téved, nem lesz több esélyed! Indulj mihamarabb a szabadság és az élet felé, hidd el, az emberek másutt is szeretni fognak, tán még jobban is, mint Athénben, hol, lám, bürökivásra ítéltek. Vannak barátaink például Thesszáliában, ha esetleg oda akarnál menni.”
”A dáridózó Thesszáliába?” – vetette közbe gúnyosan a bölcs. – „Hát oda való vagyok én?”
”Ott tisztelni fognak, oltalmazni fognak! Meg lesznek tisztelve, ha befogadhatnak és beszélgethetnek veled.”
Pillanatig sem töprengett el a lehetőségen Szókratész.
”És mit fogok tanítani nekik az erényről, a becsületről, a tisztességről, mikor szökevény leszek, megszököm Athénből, abból a poliszból, ahol világéletemben éltem, ahol gyermekeimet fölneveltem és tanítottam? Tán azt tanítsam, hogy meg kell szegni felnevelő városunk törvényeit, elmenekülni onnan, ha ellenem fordulnak a törvények? Vajon ezt a szerződést kötöttem én a várossal? Hogy mindaddig szentnek és sérthetetlennek tartom a törvényeit, amíg mások ellen élnek vissza velük, és megtagadom üstöllést, amikor ellenem élnek azokkal?”
Kritón hallgatott, nem volt több érve: és aztán meg kezdett a börtöncella megtelni. Jöttek a Tizenegyek, megmondani Szókratésznek, hogy ma még meg kell halnia. Ennek híre hamar elterjedt Athén városában, és akkor eljöttek sorban és együttesen Szókratész igaz barátai: jött Apollodórosz és Kritobulosz, amannak atyja. Ott volt Hermogenész, Epigenész, Aiszkhinész és Antisztehenész. Igen, és eljött a paianiai démoszból Ktészipposz, aztán Menexénosz és néhányan mások is velük.
Platón, ki a legtöbbet írt és mondott Szókratészről, s kinek egy írását egy alkalommal elolvasva a bölcs fölkuncogott: „Istenekre! Miket össze nem hord rólam ez a fiatalember!”, nem volt jelen. Saját bevallása szerint betegen feküdt odahaza: amikor hát utóbb megírta Szókratész halálát, közvetett elbeszélőt léptetett fel, hogy szemtanúként számoljon be a részletekről, melyeket maga Platón nem látott.
Eljött persze Szókratész felesége, Xanhippé is, kisebbik kisfiúkkal a karján, és erősen jajveszékelt, holott mesélték, hogy néha annyira fölbosszantotta őt Szókratész örökös kérdezősködésével, bábáskodó filozófiájával, hogy az éjjeliedény tartalmát ürítette a bölcs fejére.
Most sírt és jajveszékelt, hisztérikusan zokogott: Szókratész Kritónhoz fordult, és megkérte, vigye ki valaki az asszonyt, nagyon megnehezíti a bölcs eltávozást.
Xanthippét kivezették tehát.
Akkor Szókratész letelepedett az ágyra, és azt mondta: „Hadd halljam, Kritón, mit akarsz mondani? Látom, régóta szeretnél szólni.”
”Csak annyit, Szókratész, hogy a szolga, aki föl fogja szolgálni neked a mérget, megmondta nekem, és neked is üzeni, hogy nem szabad sokat beszélned. A beszéd, mondta, fokozza a test hevét, ez hajlamos módosítani a méreg hatását, és esetleg új- és újabb főzetet kell meginnod.” – mondta Kritón, hogy erre engedélyt kapott.
”No, akkor csak készüljön föl rá, hogy kétszer vagy akár háromszor is adnia kell a méregből! – adta a választ Szókratész, és a hátralévő időben új hitelveket kezdett fejtegetni barátainak, akik viszont afelől vártak iránymutatást inkább, hogy mi a végső kívánsága Szókratésznak, hogyan temessék el őt?
”Akárhogy” – felelte a bölcsesség kedvelője -, „ahogy nektek tetszik, feltéve, hogy meg tudtok fogni, és nem futok el tőletek.”
És kuncogott.
Közeledett már a naplemente órája, amikor Szókratész bement a kisebb helyiségbe, és megfürdött, amennyire a börtöni viszonyok engedték.
Kevéssel visszatérte után belépett az az ember, akinek át kellett adnia a mérget, melyet egy csészében már kisajtoltan magával hozott. Mikor Szókratész meglátta az embert, így szólt hozzá: "Hát derék barátom, - hiszen te értesz ehhez - mit kell tennem?"
"Semmi egyebet, - felelte az – csak idd ki és járkálj, míg a lábad el nem nehezedik, azután feküdj le; így majd magától is hat."
Ezzel átnyújtotta a csészét Szókratésznak; ő pedig átvette, egészen derülten, és sem nem remegett, sem nem látszott az arcszínén vagy arcvonásain semmi változás, hanem, mint szokta, erősen szeme közé nézve az embernek, így szólt: "Mit szólsz, áldozhat-e valaki ebből az italból, ha akar? Lehet, vagy nem?"
"Csak annyit sajtolunk belőle, Szókratész” - felelt az, - „amennyiről úgy gondoljuk, hogy megfelel a mértéknek."
"Értem” - szólt ő –, „de fohászkodni csak szabad az istenekhez és kell is, hogy a mi innen odaátra való elköltözésünk szerencsés legyen; ezért hát íme fohászkodom is, hogy az legyen."
És így szólván szájához emelte a kelyhet, és nagyon nyugodtan, könnyedén kiitta.
Mindeddig legtöbben a jelenlévők közül valahogyan csak vissza tudták tartani könnyeiket, de mikor látták, hogy issza és hogy már ki is itta, már nem tudták, és sírásban törtek ki a barátok.
Szókratész erre így szólt: "Mit míveltek, ti különös emberek? Hiszen leginkább azért küldtem el az asszonyokat, hogy ne haszontalankodjanak így; mert úgy hallottam, hogy csendben kell meghalni. Maradjatok hát nyugodtak, és erősítsétek meg magatokat!"
Ezt hallva elszégyellték magukat és visszatartották a sírást, ő pedig egy ideig járkált, majd miután megjegyezte, hogy a lába elnehezedik, hanyatt feküdt; így utasította ugyanis az az ember, aki a mérget adta, és aki meg is tapogatta a testét, időről időre, megvizsgálta lábát és lábszárát, azután erősen megnyomva lábát, megkérdezte, érzi-e még?
Szókratész azt felelte, hogy nem; azután lába szárát nyomta meg az ember, és így fölfelé haladva, megmutatta a jelenlévőknek, hogyan hűl és merevedik. Azután maga Szókratész is megtapogatta magát, s közölte, hogy ha szívéig ér a hűdés, elköltözik.
Már csaknem a köldökéig kihűlt, mikor kitakarva magát – mert idáig be volt takarva - így szólt, és ez volt végső szava:
"Kritón! Aszklépiosznak kakassal tartozunk: adjátok meg neki és el ne feledjétek!"
"Meglesz - felelte Kirtón -, „de gondold meg, van-e még más mondanivalód."
Ám erre a kérdésre Szókratész már nem válaszolt, hanem kis idő múlva megrázkódott, tekintete megtört, és meghalt.
Kritón ezt látva lezárta a bölcs szemét.
Nem én vagyok az egyetlen, aki nem igazán érti, mit is akart Szókratész utolsó mondatával mondani. A kijelentés óta eltelt kettőezer-négyszáz-tizenegy év során sokan, sokféle magyarázattal próbálkoztak, a legnyálasabb szimbolikus értelmezéstől a viszonylag logikusnak tűnőig, nagyjából sikertelenül.
A legpragmatikusabban talán mégis a Tizenegyek jártak el, akik belátván, hogy Szókratész semmilyen körülmények között nem tartozhatott a gyógyítás istenének egy baromfival, körülnéztek Athénben, kire vonatkozhatott a bölcs utolsó megjegyzése, és találtak is egy Aszklépiosz nevű cserzővargát, aki – mint kiderült – ráadásul Szókratész perében a halálítélet ellen szavazott.
Ezt a cserzővargát aztán le is tartóztatták, a héliaia elé állították, és mint Szókratész bűntársát szintén halálra ítélték.*
*Ez az információm már nem Platóntól és nem is Diogenész Laertiosztól való, hanem Joseph Hellertől, akit szintén jeles életrajzírónak, gondolkodónak tartok…
Ha valaki úgy szeret gyönyörködni az égbolt látványos trükkjeiben, mint például jómagam, annak kívánom, hogy ne legyen borult ma az ég, és annak ajánlom, hogy 22 óra körül nézzen fel: szép, látványos együttállásban lesz ma a Hold, a Mars, a Szaturnusz és a Spica (a Szűz legfénylőbb csillaga).
1783. július huszonnegyedikén szabadsághős született Caracasban, Venezuelában: a nagyszerű, és máig nagyon népszerű Simon Bolivar. Egy sor dél-amerikai ország hálával tartozik Neki, mint Fölszabadítójának; Venezuelában születésnapja valóban nemzeti ünnep. (Utolsó hónapjainak gyönyörű történetét olvashatjátok Márquez A tábornok útvesztője című remekében. Jó, hogy eszembe jutott! Elég rég olvastam, már majdnem egy éve…)
1864-ben e napon született Frank Robert Wedekind, német drámaíró, kit Strindberggel együtt az expresszionista dráma előfutárának tekintünk, bár sok-sok szecessziós és naturalista vonást is tartalmaznak művei. Pandóra szelencéje című jeles drámájából írta Alban Berg a Lulu című operát.
1897-ben ezen a napon – figyelem! – a világon elsőként gyulladt ki közvilágítás Tatán.
1802-ben e napon született id. Alexandre Dumas. Tudom, tudom! Bizonyára nem Ő a korszak legnagyobb írója, én azért mégis nagyon-nagyon szeretem, és azt hiszem, nem vagyok egyedül. Remélem sokaknak okozott és fog okozni még örömteli órákat, napokat a Monte Cristo grófja, A három testőr, a Korzikai testvérek. Csak úgy, minden fontos irodalomtörténeti, irodalomesztétikai megfontolások nélkül, pusztán érzékeink kedvére!
1860. július huszonnegyedike zseniális képzőművészt adott a világnak, szerintem legalább is. Neve: Alfons Mucha. Cseh származású, de igazán spanyol művészként számon tartható nagysága Ő a szecesszió korának, művészetének, nézzük akár plakátművész grafikusként, akár illusztrátorként, akár festőként. Mert bizony csodákat teremtett mind e területeken.
Szerencsére nem is olyan régen a Szépművészeti Múzeumban álmélkodhattunk szépségein, jelenleg pedig – egészen augusztus végéig – Pécsett, a Széchenyi téri kiállítóteremben látogatható tárlata.
1969-ben e napon sikeres holdutazása után épségben landolt az Apollo-11.
Katica szunnyad
rózsám tövében. Őrzöm,
míg föl nem ébred.
Csikorgó a szó
a fülnek, ám a szívnek
jó tanácsadó.
Jázmin bólogat
a park bokrai között.
Tudja, amit tud.
Égbe nyúló ujj:
minő jelet írsz te fa,
föl a magasba?
A nyárfa bolyha,
mint a nyár első hava,
mindent beborít.
*** **** *****
Ma 18 órától a T-Rádióban folytatjuk múltkor megkezdett beszélgetésünket Hamza Judittal, holmi ezoterikus tárgyakról: legutóbb a buddha dharma volt terítéken, ma a jóga-darsana lesz beszélgetésünk tárgya, Judit EZOPIAC című műsorában.
Meghallgathatja, kinek kedve tartja itt:
http://www.tradio.hu/index.php?page=mainpage
(Jobb oldalt, az Ezopiac-ra kattintva)
a nándorfehérvári győzelem emléknapja.
Előző nap, huszonegyedikén, a várkapitány Szilágyi Mihállyal egyesült Hunyadi János sikeresen visszavetette a török támadását, kik már a belső várat szorongatták, majd ezen a napon, 1456. július huszonkettedikén, kedden kitört a várból és a Gianni Capistrano(Kapisztrán János) vezetése alatt álló keresztes sereg segítségével vereséget mért a török hadseregre. Az eseményt a magyar hadtörténelem – tekintettel kivívásának körülményeire, hosszú távú következményeire, illetve nemzetközi jelentőségére – az egyik legjelentősebb magyar győzelemként tartja számon.
A győzelem következtében az Oszmán-Török Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant. Ez idő alatt az európai hadszervezés átesett válságán, ugyanekkor kiütköztek a török hadszervezet hiányosságai is. Így mikor a törökök végül 1521-ben végül elfoglalták Nándorfehérvárt, Európa számára ennek már nem volt olyan súlyos következménye, mintha ez 1456-ban következett volna be.
Hunyadi a győzelem után nem üldözte a török sereget, de a rá jellemző lendülettel azonnal egy újabb törökellenes hadjárat tervezésébe kezdett. Tévesen úgy ítélte meg a helyzetet, hogy eljött az idő Bizánc felszabadítására, és a török Európából való kiszorítására. A hadjárat megindítására nem maradt ideje, ugyanis a várban kitört pestisjárvány következtében augusztus tizenegyedikén elhunyt, mi több, október huszonharmadikán Kapisztrán János is meghalt a járványban. A siker két ösztönzőjének halála elhamvasztotta a reményeket, az 1456 őszén Magyarországra érkezett keresztes sereg már nem vonult a török ellen. A nándorfehérvári győzelem így kihasználatlan maradt, ennek ellenére minden előzetes várakozást felülmúló haditettnek, a feudális Magyarország egyik legnagyobb katonai sikerének bizonyult.
A győzelem híre sok európai városba röviddel a déli harangozást elrendelő pápai Bulla kihirdetése után érkezett, noha valójában III. Kallixtusz pápa azt június huszonkilencedikén jegyezte. Az is előfordult, hogy már a győzelem hírére kongatták a harangokat, holott a bullát még ki sem hirdették. A déli harangszót tehát sokan már kezdettől fogva a nándorfehérvári diadallal kapcsolták össze, holott a pápai bulla előbb keletkezett. Maga a pápa is érezte az összefüggést, módosított a kiadott bullán, melynek új szövege szerint, mivel Isten győzelemre segítette a keresztényeket, a déli harangozás alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái is legyenek. Így változott át az eredetileg könyörgésre felszólító déli harangszó a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás harangszavává.
*** **** *****
Hétfőn – július huszonharmadikán – 18 órától a T-Rádióban folytatjuk múltkor megkezdett beszélgetésünket Hamza Judittal, holmi ezoterikus tárgyakról: legutóbb a buddha dharma volt terítéken, hétfőn a jóga-darsana lesz beszélgetésünk tárgya, Judit EZOPIAC című műsorában.
Meghallgathatja, kinek kedve tartja itt:
http://www.tradio.hu/index.php?page=mainpage
(Jobb oldalt, az Ezopiac-ra kattintva)
*** **** *****
Tota via, cheminum et viaria*
Bolond, beteg bánatosan
járom a Város minden szegletét.
Őrültként sikkantozva
kiáltozom a neved én,
és szénfekete éjjeleken
ide is, oda is felírom még.
Házfalakra, térpadokra, fákra,
neved egyensúlyozom
mérleghintákra.
Tota via, cheminum et viaria
végigkutattam már érted.
Kutogattam általutak rejtekét.
De túl nagy ez a Város,
túl sokfelé lehetsz.
Átok minden útelágazásra:
az ördög alkotta mindet,
vasvillájának csúf mására!
Villahegyén, jaj, hol lellek Téged én?
Bolond, beteg bánatosan
járom a Város sok szegletét…
* minden utcát, teret és ösvényt: középkori, franciás latin
A Dániel név (mint minden olyan, melyben az -él utótag szerepel) héber eredetű, és azt jelenti: Isten (él) az én Bírám; Isten (él) ítél.
E szép névnek ma van ünnepe; boldogságos névnapot kívánok minden Dánielnek, első helyen „kicsi” Fiamnak.
Dániel az Ószövetségben:
”És mondá a király” (Nabukadnecár) „Aspenáznak, az udvarmesterek fejedelmének, hogy hozzon az Izráel fiai közül és királyi magból való s előkelő származású ifjakat, akikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem a kik ábrázatra nézve szépek, minden bölcseségre eszesek, és ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz, és a kik alkalmatosak legyenek arra, hogy álljanak a király palotájában; és tanítsák meg azokat a Káldeusok írására és nyelvére.
És rendele nékik a király mindennapi szükségletül a királyi ételből és a borból, melyből ő iszik vala, hogy így nevelje őket három esztendeig, és azután álljanak a király előtt.
Valának pedig ezek között a Júda fiai közül: Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás.
És az udvarmesterek fejedelme neveket ada nékik; tudniillik elnevezé Dánielt Baltazárnak, Ananiást Sidráknak, Misáelt Misáknak, Azariást Abednegónak.
De Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, a melyből az iszik vala, és kéré az udvarmesterek fejedelmét, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie.”
Dániel próféta könyve (1. 2-8.)
1456-ban a török által szorongatott Nándorfehérvár ostromában elkezdődött a fordulat: a következő nap már Hunyadi János világraszóló diadalát hozta. Huszonegyedike történései voltak: a várvédőkkel – kik Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt harcoltak – egyesült Hunyadi János és Gianni Capistrano seregek visszaverték a török támadást,kik pedig már a belső várban voltak, sőt egyesek a vár bástyáira is feljutottak. Ekkor egy Titusz nevű magyar vitéz „mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe leugorva, magával rántotta.”
(Antonio Bonfini)
Azaz: Dugovics Titusz hőstette is e napra esett.
1940-ben a Szovjetunió avval az ürüggyel, hogy védelmezni akarja, szerelmetes, halálos szorítással ölelte magához Észtországot, Lettországot és Litvániát. Kevésbé költőien szólva: annektálta a balti államokat.
Erősen irodalmi e nap, hiszen
1899. július 21-én Ernest Miller Hemingway,
1905. július huszonegyedikén pedig Jean-Paul Sartre született.
Igaz viszont, hogy 1796-ban ezen a napon zseni ment el: Robert Burns.
És hogy folytassam még a veszteségeket,
2005-ben Hernádi Gyula,
2008-ban El Kazovszkij távozott közülünk e napon.
*** **** *****
Egy, a Fehér babák ébresztője ciklusból
”Fiú létedre babázol?”
Helytelenítette gyakran nagyanyám,
s még a szomszédokkal is megbeszélte.
Apám készített fakardot, puskát -
ügyeskezű volt Apám – ,Ő
így próbálkozott velem,
de én egyiket sem szerettem,
csak babáztam rendületlen.
A babák mosolyogtak, rám nevettek,
puska és kard meg durva volt.
Fiú létemre babáztam hát,
valahányszor fölnőttek nem látták.
Aztán meg - kicsit később -,
”orvosost” játszottam a szomszéd
Katival. Kocsis Kati! Hol lehetsz?
Élsz-e még, te régi lány,
vagy alszol már, alszol?
Rég aluszol már
kamramélyi első kedvesem?
Mindenek előtt és fölött Francesco Petrarcát akarom ma ünnepelni, aki 1304-ben ezen a napon született Arezzoban.
Ki is volt Ő?
Egy középkor végi, újkor eleji Költő, akinek jó hét évszázada érezhető, kimutatható a hatása mindenütt, ahová csak az európai kultúra elhatolt.
Ez a Francesco Petrarca nevű, firenzei származású költő-tudós-államférfi Franciaországban volt kisgyermek, hétköznapjaiban franciául beszélt, a hosszú ideig látogatott egyetemeken latinul vitatkozott, és tanárai és diáktársai őt tartották a legjobb latinistának. Ha szerelmes volt, vallomásait és kesergéseit az otthoni toscanai tájszólású olasz nyelven varázsolta költészetté. Ez a firenzei, úgynevezett toszkán tájszólás volt a XIV. század három olasz klasszikusának a nyelve, ebből alakult az olasz irodalmi nyelv, ezt tanítják "olasz" néven minden ország iskoláiban és egyetemein. Azt mondják Itáliában ma is: la lingua romana nella bocca toscana é piú bella. (Legszebben hangzik a római nyelv toszkán ajkon.)
Azt is lehet mondani, hogy Vele (velük: Dante, Petrarca, Boccaccio) fejeződik be a középkori kultúra, de talán még érvényesebb az a megállapítás, hogy velük kezdődik a reneszánsz.
Számomra kedves, szépséges Lelke előtt ma egy elbeszélésemmel tisztelgek lentebb.)
Továbbá
Minthogy tegnap reggel hat órakor a Hold megújult az Ikrek csillagképben, ma kezdődik az 5772. zsinagógai év áv, és az 1433. muszlim esztendő ramadan hava.
Kr. e. 356-ban ezen a napon született III. Alexandrosz, akit persze Nagy Sándor néven ismerünk.
1402-ben ezen a napon zajlott le az ankarai ütközet, melynek során I. Bajazid oszmán-török szultán Timur Lenk mongol kán fogságába esett.
1514-ben ezen a napon végezték ki Székely Dózsa Györgyöt és még néhány vezérét a parasztháborúnak.
1810-ben Simon Bolivar ezen a napon jelentette be Kolumbia függetlenségét, spanyol gyarmati státuszának megszűnését. Bővebbet és nagyon szépet minderről Márquez A tábornok útvesztője című remekművében olvashattok. Olvassátok el újra, magam is ezt teszem!
1895. juliús huszadikán született Moholy-Nagy László, fotográfus, konstruktivista festőművész, ipari formatervező, a Bahaus-iskola kiemelkedő tanára, a kísérleti filmek magyar úttörője, egyszóval a Mindenes Művész.
Születésének 65. évfordulóján Isten éltesse Carlos Santanát!
1969. július huszadikán egy ember kis lépést tett meg a Holdon, mely hatalmas lépés volt az emberiségnek. Tudom, hogy mindenki értette előző mondatomat, azért csak hozzáteszem: e napon Neil Armstrong parancsnok és Edwin Aldrin, az Apollo-11 űrhajósa UTC (egyezményes, koordinált világidő) 20:17:40-kor sima leszállást teljesítettek a Nyugalom Tengerén, a Hold innenső oldalának egyik lávasíkságán. Később 2 óra 31 perc 40 másodperces időtartamú holdsétát tettek. Az expedíció harmadik tagja Michael Collins volt, aki Hold körüli pályán keringett az űrhajóval, míg két társa a Sas névre hallgató holdkomppal leszállt a felszínre.
*** **** *****
Midőn a Pó folyón
A Pó, gyorsfutású című szonett keletkezésének elképzelt,
minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző leírása
- emlékére a Költőnek, aki 708 éve született -
A gyorsfutású, lágyhullámú és lagúnazöld Pó folyam napnyugatról napkelet felé zubogva hömpölyög, és öt fő ága van: keleten, ahol megébred az Alpokban, Po di Maestra a neve, ám Torino környékétől Po della Pilának tessék nevezni! Piacenza városánál ismét nevet változtat, és meg sem szólíthatjuk más néven, mint Po delle Tolle.
Cremona mellett újra keresztelkedik, és onnan fogva Po di Gnocca a szép neve, hogy Ferraránál aztán már sok-sok ágra szakadva áradjon a kék Adria felé, és Po di Goro nevet kapja.
Az Úr 1334. évének július huszadikáján - pénteki nap volt - egy szépen földíszített bárka úszott a Pó folyó vízén.
Valójában népi bárka volt, valószínűleg egyéb esetekben egyszerű zöldség-, gyümölcs- netán borvivő szolgálatot teljesített a folyón, most azonban színes szalagokkal, virágfüzérekkel földíszítve kiöltözött eredeti szerepéből, és méltóságteljesen úszott a szép folyamon, egy fiatalembert hordva födélzetén.
Mindenesetre a bárka ilyetén fölcicomázása több szempontból is helytálló volt: először is az utazó épp e napon töltötte be harmincadik életévét – születése napját ünnepelte a bárka fedélzetén tehát -; aztán bármilyen ifjú volt is az utazó, máris neve volt néki, mint jeles poétának.
Végezetül: nem alsóbb néposztályból származó volt az az utazó: apja egykor Firenzének, a Virágvárosnak volt jegyzője, jelenleg a fehér guelfek híveként töltötte száműzetésben éveit Avignon mellett és Avignonban, a városban is, mely 1305-től már a pápa székhelye volt.
Francesco Petrarca – a születésnapozó utazó – kényelmesen, majdnem ernyedten hanyagul hevert egy karszékben, mely a bárka fedélzetére volt erősítve, és nézegette a parti fák lomkoronáján átszökő nyáralkonyati fényeket, az aranyló lombokat. Ölében pergamen, kezében penna, és bizonyosan versen is töprengett, de két fő gondolat - a parti fák aranyló lombjaiba hessenő gondolat - nyűgözte le.
Mindkettőnek jól körülírható neve volt: vágy és mardosó féltékenység. Főbűnök közül való mindkettő.
Közben azért Petrarca nem feledkezett meg az elébe halmozott fusinai sajtkockákról, a különböző nyári gyümölcsökről és a jó venetoi vörösborról sem, de gondolatai kalandoztak.
Visszafelé szálltak e gondolatok, épp ellentétesen a bárka sodródásával: az kelet felé vitte a Költő halandó testét, lelkének érzelmei pedig nyugatra sodródtak. A torinói Universitas előadóterme és az avignoni Santa Chiara templom felé.
A Költő Avignonból indult Firenze felé néhány nappal ezelőtt, a bárkát pedig Torinóban bérelte ki.
Avignonban Laura maradt, Torinóban meg gond - gondolatai.
Úgy esett, hogy amikor a torinói egyetem doktorai hírül vették érkezését a Nagyhírűnek, fölkérték egy előadásra: a Nagy Első, Dante költészetéről kellett beszélnie ékes, szárnyaló szavakkal.
És ő szárnyalt is persze, de volt néhány mondata, amire a hallgatóság soraiban kellemetlen mozgolódás támadt.
Ezeken a mondatokon töprengett most Francesco Petrarca a bárka fedélzetén, meg hát Laura vágyálomképén, újra meg újra.
Vágy! Egyszerű és világos vágy, szerelmi kórság – gondolta utóbbiról a Költő.
És eszébe jutott egy általa nagyrabecsült szerző, Arnoldus Villanovus tollából származó részlet, mely szerint a szerelmi betegség sem több, sem kevesebb, mint a humorok és a pneuma túltengése a szervezetben. Vagyis olyankor keletkezik a szerelem, a vágy, amikor az emberi szervezetben fölhalmozódik a nedv és a hő, ugyanis a magot termelő vér bősége magbőséggel „complexio venereá”-val, valamint a férfi és nő egyesülésének heves vágyával jár együtt. „Az encephalus középső ventriculusának dorzális részében” – állította a szerző, bármit jelentsenek is e szavak – „különleges felfogóképesség fészkel, melynek az a dolga, hogy az érzékelt tárgyakban rejlő érzékelhetetlent appercipiálja.”
Mármost ha egy érzékelt tárgy iránti vágy túlságosan erőssé válik, akkor a különleges fölfogóképesség megzavarodik, és a szeretett személy puszta fantomjával kezd táplálkozni. Ennek okán gyulladásba jön a lélek és a test egyaránt, miközben a szomorúság örömmel váltakozik, mert a hő a kétségbeesés pillanataiban lehúzódik a test mélyebb részeibe, ám az örömteli pillanatokban a felszínre tör, és lobot vet az arcon.
„Úgy, úgy: úgy van…” – bólogat belső gondolataira a Költő, és darabka fusinai sajtot emel szájához, korty veresbort iszik, aztán még azt is fölidézi magában, hogy a bölcs Arnoldus miféle kúrát javall az ilyen helyzetekre.
Szerinte az ember ne bízzék és ne reménykedjék tovább, hogy valaha is még együtt lehet a Kedvessel, ily módon verje ki a fejéből!
Erre már kevésbé bólogat Petrarca magában: mert hisz a lehetetlent hogyan lehetne letetni?
Ismételt borkortyintás után meg a nagy Avicenna gondolatai is gondolatai közé férkőznek. A nagy arab bölcselő úgy határozta meg a szerelmi kórt, mint valamely mélabús természetű, konok gondolatot, mely egy ellenkező nemű személy arcvonásainak, mozdulatainak, szokásainak, termetének, kellemének folyton-folyvást való fölelevenítgetéséből születik, és amely eleinte ugyan még nem betegség, de betegséggé lesz, ha kielégülés híján nyomasztóan telepszik rá az emberre. Orvosságul Avicenna – sajnálatos módon – azt javasolja, hogy a két szerelmes tüstént házasodjék össze.
„Hát ez nem járható út” – gondolja a Költő -, „mert Laura férjnél van.”
Szerencsére Avicenna gondolt ilyen esetekre is, foglalkozott olyan szeretőkkel, akik nem lehetnek egymáséi, és gyökeres gyógymód gyanánt – forrófürdőt ajánlott.
De vannak más gyógymódok is: például segítségért lehet folyamodni idős és tapasztalt asszonyokhoz (Petrarca megborzongott erre gondolván), hogy mondják el mindennek, hordják le a sárga földig a szeretett lényt; ez ügyben az öregasszonyok alkalmasint tapasztaltabbak bárkinél.
Végezetül a tudós szaracén egy kimondottan szemérmetlen megoldást javasolt, éspedig azt, hogy a boldogtalan szerelmes feküdjék össze különböző nőszemélyekkel, minél többel.
Ehhez Költőnknek most épp nem volt indulása… Nem nőre vágyott a jó Petrarca, hanem Laura után sóvárgott…
„Laura után vágyom” – sóhajtott a Költő -, „a kedves, szép Laura után, akit nagypénteken, április hatodikán, több mint hét éve pillantottam meg először a Santa Chiara miséjén.
Igen ám, csakhogy mindent félresöprő szerelmem születése Krisztus urunk halálának napjára esett, és ezért ez a szerelem hibás és eltévelyedés!” – gondolja tovább a Költő, de aztán legyint és verssorokat mormol magában.
Ez az utóbbi időben nem oly könnyen ment, mint korábban, mert a derék Poéta fejébe vette, hogy imádott Hölgye nevével zenéljenek a verssorok.
A Laura nevével játszó Petrarca, a szó hangteste keltette számos jelképes jelentésen túl, egyetlen szimbolikus szállá sodorja most össze lelke érzelmi-szerelmi mozzanatait. Erre a célra az Ovidius Daphne-mítoszát használja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmétől. Apollón pedig a fáról szedett ágakkal ékesítette a fejét, és így az a költők és a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a líra érzéki mozzanata, a menekülő Daphne - Laura alakja mélyen szánt a Költő lelkében, és most, a Pón kelet felé utazva, a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását egyszerre érzékeli, és játszik a Kedves nevével.
Mert hát a szép toszkán nyelven oly sok mindent jelent Laura neve. A lauro maga a legendabéli babér, így aztán a laurea a babérkoszorút jelenti.
És még mi mindent lehet a szépséges névvel játszani: l’aura annyit tesz, szellő, éltető erő, lehelet, hang, szellem. A l’aurea meg azt, hogy arany, aranyos, aranyozott. És végül, kicsit távolabbról, a laureato babérral koszorúzott főt jelent.
Mindezzel játszhat a Költő, s közben a vers már fogalmazódik, de még nem íratik le. Azt már tudja, hogy egyetlen nagy ellentétre fog épülni a költemény, a szonett.
„Csak a testem, csak a halandó részem az, amit nyugatról kelet felé, Laurától egyre messzebbre sodor a hömpölygő Pó.” – gondolja Petrarca. „Ám a halhatatlan lelkem a test börtönéből szabadulva röpül ellenkező irányba, napnyugat felé, ahol a Fényt hagytam.”
A nagy folyam lassúdad, lusta áramlása renyhévé, hanyaggá teszi a Poéta gondolatainak folyását is: a bárka oldalához csapódó hullámok halk surrogása eltereli őt a verstől, és Dantén kezd gondolkodni Petrarca, meg azon a nevezetes mondaton, mely Torinóban vihart kavart az Universitáson.
Ott és akkor azt mondta a Poeta Laureata:
”A nagy Dante nagy tévedése az volt, hogy epikában próbálta a lélek mélységeit föltárni, mert mi más a Commedia, mint a lélek mélységeiben és magasságaiban tett utazás? De a lélek mélyeit és magasságait nem lehet epikusan jól ábrázolni, a lélekmély csak a lírában világosul föl teljes fényében!”
Ennyi volt: látszólag ártatlan mondat, de a jelenlévők is, ő maga is tudta, miről szól eme mondat.
Féltékenységről, egyszerű féltékenységről szólt. Evvel a mondattal mintegy második helyre perdítette a vitathatatlan Elsőt, és önmagát tolta föl elsőnek.
És most, mielőtt a pennát a kalamárisba mártaná, Petrarca töpreng:
”Van-e bennem féltékenység? Zavar-e, hogy kortársaim, ha elismerik is költészetemet, de a poétika csúcsára, föl az égi magasságokba nem engem, hanem Dantét helyezik? Rossz hely tán őmögötte másodiknak lenni? Lám, még a jó barát, az ifjú Boccaccio is gondolkodás és föltétel nélkül Dantét helyezi a költészet csúcsára.”
Zavarja ez Petrarcát?
És tényleg az ő lírája fejezi ki leginkább Isten teremtett világát?
Vállat von a féltékeny férfi, aztán meg azt gondolja:
”Annak is benne kell lenni a versben, hogy arrafelé utazom, amerre a fénylő Nap kel, de ott Nyugaton, Avignon táján még sokkal szebb, ragyogóbb fényt hagytam hátra… Igen, ez méltó, szép ellentét lesz…”
A szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. És Petrarca most a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem nyert vágy lírai világot teremt. És miközben sorokat próbálgat, sorokat, melyben szerepel az „arany lehelet”, a „koszorúzott jel” és Laura törékeny szépségű teste egyaránt, még kicsit bántja a mardosó féltékenység, de a szégyen is, hogy féltékenységében az a szörnyű mondat hagyta el ajkát.
De a sor már megvan, már együtt vannak az „aura aurea”, meg a „Laura é l’aura laureata” szavak, hát a penna szaladni kezd a lapon: készül a szép szonett, s már alig sajognak a lélek sebei…
