8 óra 55 perckor a legnevesebb politikai fogoly, Mindszenty József hercegprímás megérkezett a budai érseki palotába. A fővárosba vezető útján mindenütt harangzúgás és a lakosság lelkesedése kísérte.
Délelőtt a Forradalmi Karhatalmi Bizottság gyűlése volt a Kilián laktanyában, a Corvin közi felkelők, a Műegyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága részvételével. A gyűlésen bejelentették, hogy a Forradalmi Karhatalmi Bizottság egységes parancsnokság alá vonja a hagyományos fegyveres erőket. A bizottság célja ezzel az volt, hogy a fegyveres felkelőket reguláris alakulatokká szervezze, és a kialakuló új rend szolgálatába állítsa.
Nagy Imre kora délután beszédet mondott a Kossuth téren. A szűkebb kabinet aznapi döntése alapján bejelentette, hogy tárgyalások kezdődtek az országnak a Varsói Szerződésből való kilépéséről, a szovjet csapatok kivonásáról, és hogy határozat született október huszonharmadika nemzeti ünneppé nyilvánításáról.
A Honvédelmi Minisztériumban megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány. Tagjai többek között: Király Béla, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Kovács István lettek.
Maléter Pált a honvédelmi miniszter első helyettesévé, Kovács Istvánt a honvéd vezérkar főnökévé, Király Bélát a főváros katonai parancsnokává nevezték ki.
Ezen a napon - a hivatalos megegyezés és bejelentés ellenére - még mindig tartózkodtak szovjet alakulatok a főváros belterületén.
A rádió nyugalomra szólította fel Budapest népét, közben új szovjet csapatok érkeztek az országba, és nyomultak Budapest felé. Késő este elérték Gyöngyöst.
A Magyar Forradalmárok Pártja a Rákóczi téren rendezett tüntetésen Mindszenty-kormányt követelt.
Kéthly Anna délután Bécsbe indult a Szocialista Internacionálé ülésére: alighanem az életét mentette meg ez az utazás, amit persze még nem tudhatott akkor.
XII. Pius pápa táviratban üdvözölte Mindszenty hercegprímást.
Eisenhower amerikai elnök televíziós és rádióbeszédében a magyar nép iránti csodálatának adott hangot, ugyanakkor biztosította a Szovjetuniót arról, hogy az USA sem az új lengyel, sem az új magyar vezetést nem tekinti potenciális szövetségesének.
A szovjet pártvezetésen belül a magyarországi katonai beavatkozás hívei kerekedtek felül; az épp Moszkvában tárgyaló Liu Sao-ci vezette kínai küldöttség eredetileg a beavatkozás ellen foglalt állást, később azonban tudomásul vette az új szovjet döntést.
EMLÉKEZETből
Szerintem ezen a napon lehetett, ezen a napon. Még viszonylag jó idő volt, szép, napos, amilyen aztán november elsejétől már nem volt több.
Apu kézen fogott, hisz már egy hete nem mozdultunk ki jószerivel, és nekivágtunk a szomszédos utcáknak, mert híre érkezett, hogy pár sarokkal odébb teherautóról krumplit árulnak.
Sikeresen meg is vettük – úgy rémlik legalább is -, aztán még sétáltunk egy kicsit, majd hazaindultunk.
Mint már írtam, Pestújhelyen laktunk akkor, az Ady Endre és a József Attila utca sarkán; egy saroknyira az orosz katonai kórháztól, másfél sarokra egy ÁVH-s lakóteleptől.
Hazafelé tartottunk, mint mondtam, amellett a hosszú, üres telek mellett vitt utunk, melyet – ha emlékezetem nem csal – farostlemezek határoltak, és amely épp szemben volt a lakóteleppel. Úgy ötven métert kellett még megtennünk, hogy az Ady sarokra érjünk, amikor a lakótelep felől négy-öt fegyveres karéjában jelent meg egy férfi. Épp keresztezték utunkat: én gyerekfejjel annyit megértettem, hogy az a férfi nem jószántából megy a többivel, hanem kísérik őt, éspedig ahhoz a farostlemez falhoz.
Apu persze tudta, mi következik, kímélni akart engem a látványtól, ezért sürgetett: ha elérjük az utcasarkot, legfeljebb a lövéseket hallom, a kivégzést nem látom.
Nem értük el, így hát láttam, amint az az ember megkapja a sorozatot, összecsuklik, mint egy darab rongy, használt, levetett kabát.
Fogalmam sincs, mennyit érthettem én meg abból az egészből, de bizonyosan mély lehetett a nyom, mert úgy harminc éves koromban, egy elég speciális jógameditációban bukkant elő hihetetlen erővel az élmény.
Ráadásul akkor és ott értettem meg valamit, amit gyerekfejjel nem értettem.
Azt ugyanis, hogy amikor azt az ávéhást elvezették előttem, úgy láttam, nevet, és ez nem fért a fejembe. Miért nevet, amikor szemmel láthatóan egyáltalán nem vidám, viccelődő csoport vitte őt a fal felé?
Nos, a meditációban érkezett a válasz: nem nevetett az ott akkor, hanem: sírt. Tudjuk: a nevetésnek és a sírásnak a mimikája nagyon hasonló, az az öt éves kisfiú meg, aki én voltam, sosem látott még fölnőtt férfit sírni, persze, hogy nevetésnek néztem, és nem értettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése