Élet(telen)kép

- egy az Édes hazám ciklusból -

Az Alföldi és a Kun utca sarkán,
a falhoz dőlve, vén cigány áll,
ócska gitár a kezében, és
pengeti, pengeti sírván.
Abbahagyja aztán, s hagyván
beleundorodik a semmibe.
Kutyahúgyban, szarban lába -
ilyen az Alföldi utca és a Kun utca
sarka -. Szeme sarkában meg
sok szarkaláb-szeglet zihál.
Békésen áll ez utcasarki
szegleten, kutya- és emberszarban,
elhamarkodott szerelmek otthagyott jelében,
nyomában, mocskában:
ilyen hely jutott neki, az Alföldi utcában.
Bent, ott bent, az utcában menhely -
a vén cigány tán ott hálhatott -,
kicsit odébb a Telekin kocsma:
(a fehér haver a fröccsöt
a vén cigánynak onnan hozza.
Csipetnyit sem jobb a sorsa:
menhelyi maga is.)
A gitár meg egykor volt „jólét”
megmaradt, utolsó darabja.

Megissza fröccsét és gitárján
ráhúzza a vén cigány a dalt.

A vén cigánynak maradt egy gitárja,
és - mikor az ihlet s unalom megszállja-
veszi a rozzant, kopogó eszközt,
és múlatja magát vele a
Kun utca s az Alföldi közt:
ott, azon a sarkon.

(Nem is olyan messze tőled,
ki a népgyűlésen éppen szózatodat
zenged, meg versedet mondod.
Gondolod, hogy a vén cigányhoz
eljut versbéli hangod?)

Vad és nyers riadás az a
gitárhúrba vágás. Durva hangnemű
durrokba a húr beszakad, bágyad,
ott zokog, ott csúszik a
molltalan dallam.

Pengesd húrod, vén cigány kán,
zokogj hozzá, mint sebzett Sir Khán.
Hol végzed :ki tudná? nincs az a mester.
Lám csak: nyomor-fröccsre jutottál.

Én veled fújom, vén cigány,
a magunk dalát!