gyönyörű őszi nap adatait regisztrálta az Országos Meteorológiai Szolgálat jogelődje. Persze, a délutáni órák csaknem 20 fokos értékeivel szemben, hajnalban, a belterületi meteorológiai állomáson, az utca szintjében alig 5 fok volt.
A műegyetemi hallgatók előző éjszaka nagygyűlést tartottak, csatlakoztak a szegedi egyetemi hallgatók határozatához, és a Demokratikus Ifjúsági Szövetséget (DISZ) elhagyva megalapították saját Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) nevű szervezetüket.
A Műegyetem ifjúsága 16 pontban foglalta össze politikai követeléseit, többek között, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról, Nagy Imre alakítson kormányt, vizsgálják felül a magyar-szovjet kapcsolatokat az egyenrangúság és a be nem avatkozás elve alapján. Legyenek általános, titkos választások több párt részvételével, legyen teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió és egyebek.
Hosszú tanácskozás után a 22-ről 23-ra virradó hajnalon elhatározták, hogy délután Budapest utcáin tüntetést szerveznek, amelynek célja egyrészt a testvéri lengyel nép iránti szolidaritás kinyilvánítása, másrészt az, hogy követeléseik nagyobb súlyt kapjanak.
Huszonharmadikán, kedden, 13 órakor Piros László belügyminiszter, az ÁVH egykori főnöke, a Kossuth Rádióban bejelentette, hogy a Belügyminisztérium nem engedélyezi az egyetemisták felvonulását, majd 14 óra 30-kor újabb rádióközleményben mégis engedélyezte a felvonulást.
Délután 3 órakor kezdődött az egyetemisták tüntetése a Petőfi-szobornál, aztán folytatódott a Bem-szobornál, ahol Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Sinkovits Imre- ifjú színésznövendék - elszavalta a Nemzeti dalt. Az ifjúság menetéhez sokan csatlakoztak. Kezdetben lengyelbarát, pártellenzéki jellegű, továbbá Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, később a szovjet csapatok kivonását követelték, és kivágták a zászlókból a szovjet mintájú címert.
A tüntetők – nagyjából kétszázezren - ezután a Kossuth térre, a Parlamenthez vonultak, egy másik részük a Dózsa György útra ment, és este fél tízkor ledöntötték a Sztálin-szobrot.
Egy harmadik jelentős csoport a Rádióhoz vonult, hogy a 16 pont beolvasását követelje.
Este kilenc óra körül a karhatalmisták Rádió épületéből tüzet nyitottak, ekkor fegyveres harc kezdődött, mindkét oldalon sok volt az áldozat. A rádió huszonnegyedikén hajnalban az ostromlók kezére kerül.
Az MDP Központi Vezetősége rendkívüli ülésén az éjszaka folyamán – Nagy Imre jelenlétében - személyi változásokról döntött. Még az éjszaka folyamán szovjet harckocsialakulatok vonultak be Budapestre, a magyar kormány kérésére. Hajnalban ezek helyenként már fegyveres ellenállásba ütköztek.
EMLÉKEZETből
1956. július másodikán születésnapi ünnep volt a pestújhelyi Ady Endre utca negyvenkettes számú házacskában: négy éves lettem.
Hogy milyen volt az ünnep, arra nem emlékszem, de az ajándékra kristálytisztán: Apám készítette kis ágyú volt az ajándék, amely fagolyókat lőtt ki, zöld színű volt, mint minden rendes harci eszköz, miniatűr (kábé harminc centis) volt, amúgy minden porcikájában igazi.
Ezt csak azért tartottam fontosnak leírni, hogy megvilágítsam: egy négy és egynegyed éves fiúcska igenis összegyűjthetett emlékeket 1956-ról, senki ne merje azt mondani, hogy nem!
Az is igaz persze, hogy amikor a tényeket kiegészítem majd emlékeimmel, nem könnyen igazodom el ama tekintetben, hogy valódi emlékekről, utóbb elmesélt történésekről, netán – amint egy esetben biztosan így lesz -, egy speciális jógagyakorlatban előbukkant élményről lesz-e szó.
A szülinapi ajándékot kifejezetten azért írtam ide, hogy lássa Mindenki: igenis vannak valódi emlékeim.
Apám igen megbecsült szakmunkás volt – tényleg: igazi volt, nem olyan mai-féle -, ezért ő mindig délelőtti műszakban – hattól ketttőig - dolgozott az Alumíniumárugyárban, közel akkori lakóhelyünkhöz. Anyu viszont betanított gyári munkásként valahol Budán (Kábelgyár? talán) melózott és két műszakban. Október huszonharmadikán speciel délután, kettőtől tízig.
Hogy Apu tudott-e bármit is a nap eseményeiről, azt nem derítettem ki, és nem is fogom már kideríteni soha: sok-sok éve halott Ő is, Anyu is, Nővérem is, akik arról a napról szólhatnának még valamit.
De – ahogy én Aput ismertem – talán egészen estig fogalma sem volt a forradalmi eseményekről, felteszem, imádott fiával játszott.
Csakhogy Pestújhely és a Kábelgyár rohadt messze voltak egymástól, este tíz után meg a villamosokat többnyire barikádként használták Pesten, vagy ha nem, közlekedés biztosan nem volt. Anyu hát a műszak után elindult hazafelé gyalog: erről többet én nem tudok, gőzöm nincs, mikor, miként érhetett haza, de hogy Apu legjobb éjszakái közé nem tartozhatott az az éj – különösen az után, hogy megtudta, mi van a Városban -, az biztos.
Telefon meg…
Már hogyan lett volna nekünk Pestújhelyen?
Legfeljebb a Doktor Sándor utcában, a postán volt tán telefon…
Na, hadd ne ragozzam tovább!
De huszonnegyedikén reggel már se Apu, se Anyu nem ment melózni, ez biztos. És, jut eszembe, talán már másnap levonultunk a pincébe: valószínűleg, mert egy sarokra tőlünk egy orosz katonai kórház, másfél sarokra ÁVH-s lakótelep volt.
A pincében amúgy – nekem – jó volt: egy kis kályha melegített, a kályha tetejére Apu gesztenyét, fenyőtobozt tett olykor, gyakrabban almahajat, és remek illat volt…
Én is szeretem ezt az illatot...
VálaszTörlés