Az üresség apoteózisa

- röpk’esszé -

”Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
de köztük üresség rejlik:
a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt,
de benne üresség rejlik:
az edény ezért használható.
A házon ajtót-ablakot nyitnak,
mert belül üresség rejlik:
a ház ezért használható.
Így hasznos a létező
és hasznot-adó a nemlétező.”

Ím, így tanít Lao-ce, az „öreg mester” az Út és az Erény könyvében, valamikor a „Tavasz és Ősz korszakában”, vagyis a Kr.e. negyedik században.
Vegyük fontolóra fenti tanítását a bölcs, öreg Mesternek! Kedvelt módszere szerint építette föl ezt a verset: mindennapi példákból vonja el általános következtetését, hogy miként „hasznot-adó a nemlétező”, vagyis az üresség. Mert hát, tényleg: a tömör kerék, a tömör edény, a tömör ház rossz, sőt értelmetlen, hasznavehetetlen kerék, edény és ház.
Én viszont, aki a romlott kálijúgában, a vaskorban, az indusztriális társadalmak korában élek, itt meg amott azt látom, hogy az emberek többsége rémül az ürességtől.
Ó, hány szép Verset olvasok naponta a lét és a tudat ürességéről, és mind félsszel teli.
Pedig hát az üresség, a semmi, a nem-lét számomra semmiképpen sem negatív fogalom.
Gondoljunk csak bele!
Bármi, ami teli van valamivel, más semmivel nem tölthető meg: szeretem én a finom vörösbort, szeretem a tiszta forrásvizet egyaránt.
De ha egy kupa evvel vagy avval van tele, csak úgy tölthető bele a másik, ha kiürítem.
Ha tetőtől talpamig tele vagyok az énemmel, ugyan, miként férhetne oda bármi, bárki más? Isten, Krisztus, a Buddha vagy a Kedvesem.
Van aztán itt még valami, főként Zenében és Versben (ami egyébként ugyanaz). Nagyszerű példákat tudok az üresség, a csönd, a „nemlétező” hasznáról a létező mellett.
Minthogy zenéhez még annyira sem értek, mint a költészethez, költészeti példát hozok, ráadásul nem is keletit (indiait vagy kínait), hanem jóval közelebbit a mi kultúrkörünkhöz: görögöt.
Mindenki tudja, mi a disztichon, de vajon elgondolkodtunk-e valaha a hexameter és a pentameter igen különös, mondhatnám filozofikus kapcsolatáról?
Indulni abból indulnék ki, hogy a görögök érezték – ma meg már mérni is tudjuk -, hogy e két sortípus kimondva egyforma hosszú ideig tart. Pedig hát a verslábakat számolva kijön, hogy a hexameter egy egész szpondeusszal, vagyis két hosszú szótaggal hosszabb a pentameternél. (Nevük is éppen ebből származik: a hexa- hat , a penta- öt meternyi, vagy még finomabban mondva, a hexameter 24 morányi, a pentameter meg húsz. (A mora az alapértéke az időmértékes verselésnek, egy rövid szótag időtartamú: annyi, mint ha kiejtjük mondjuk a LOM szócskát.)
Másként szólva: a négy rövid időtartamú egységgel kevesebb mondatik a pentameterben, mint a hexameterben, csak hát éppen ugyanannyi idő alatt.
Hol itt a trükk, a mágia, májá-káprázata?
Ott, hogy a pentameterben két hosszú időtartamú SZÜNET van, a verssor közepén, a sormetszetnél, és a végén.
(-uu / –uu  /- // (-uu / –uu / - //)  Ez egy rendes pentameter, ahol két kétmorányi szünet pótolja a hexameter plusz egy daktilusát vagy szpondeuszát, ami abból a szempontból mindegy, hogy mindkét versláb négymorás.
”Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit // megkövetelt a haza //”
Vagyis ott vagyunk ismét Lao-ce igazánál: „Így hasznos a létező és hasznot-adó a nemlétező.”

A nagy buddhista út, a mahájána tanai szerint sem a személyiség és a személyiséget alkotó öt összetevő, sem a világ egyéb dolgai nem rendelkeznek önmagukban valós léttel. Csak kölcsönös függőségben, ok-okozati viszonyban léteznek, önmagukban üresek (shúnja), sőt éppen a kölcsönös függőségük bizonyítja üresség-természetüket. (Persze, az a nézet azonban téves, még hozzá súlyosan téves, hogy az oksági meghatározottság mentesít az erkölcsi és egyéb felelősségek alól. Az üresség nem a nihilizmushoz vezet bennünket, hanem a viszonylagossághoz, ez pedig nem a világ és a személyiség elutasítását vagy megszüntetését, hanem lényegének megragadását jelenti.)
Így szól Nágárdzsuna, a Madzshima nikáya XXIV. 14-ben: „Aki látja az értelmét az ürességnek, annak minden értelemmel bír. Akinek az üresség értelmetlen, annak minden értelmetlen”
Így aztán könnyen érthető, hogy a zérus, a nulla, a shúnja ind eredetű. Hol máshol jöhettek volna rá a semmi matematikai fontosságára, vagyis a helyiértékre, mint az ősi Indiában, ahol az üresség, mint lét- és ismeretelméleti kategória, oly fontos volt?
Az önnön nagyságukkal eltelt rómaiak számaival nem könnyű alapműveleteket végezni!
Hol máshol lehetne az program, mint Indiában, Kínában, Japánban, hogy jó barátok összejönnek együtt hallgatni.
Európában egy jó kis dumcsizásra szoktunk összejönni, igaz?

" Mennyi energiát fecséreltünk el fecsegésre, amikor üres szavakat váltottunk üres emberekkel. Sokat beszéltünk magunkról, keveset hallgattunk másokat. Már sok baj származott a fölösleges beszédből. Abból soha, ha hallgatni tudtunk. Nem kötelességünk, hogy mindig szórakoztassunk másokat. Nem fontos, hogy mindig szerepeljünk és érdekesek legyünk. Meg kell tanulnunk, hogy kinek mit - érdemes elmondani. És hallgathatunk is, ha nincs lényeges mondanivalónk. "