(Írtam Dante Poklának XXX. éneke meg
Giacomo Puccini vígoperája nyomán)
Most, hogy mesébe fogsz mesélő, jól vigyázz! Óvatosan lépdelj, mint ki vékony jégen jár: úgy nézz körül, hogy Óriások nyakában ülsz, és onnan látod a Mesetájat.
És jó Olvasó, te is ekként kövess!
Sem a thébai, sem a trójai, sem pedig az aiol népben, sohasem volt oly iszonyú bolond, veszett lélek egy sem, semhogy ember éppen, mint itt a Pokol fergeteg körében e sápadt árny, ki a forró rögökön futkos mezítelen, ökleit harapva. Eme bolond, jó lélek, kiről nem is érthetni már korunkban, miként juthatott a Pokolba, a csalók, szélhámosok körébe, Schicchi Gianni ő, ez egykor volt, régi lélek.
Be szívesen kezdeném a mesét a Nagy Firenzei ízlése szerint fenti módon, de ki érti már omlott korunkban a Mester szavait: kezdem tehát másként, mának szóló szavakkal, ha nem is éktelenebbül, mert hogyan szabadna azt?
Idézem Buoso Donati alakját mindenek előtt, midőn épp haldoklik, és testámentomát ő megcsinálni akarja. Jó rávezetője lehet ez történetünknek.
Vagyis hát: mégsem.
Hadd hívjam meg, hogy tisztábban lássunk, szereplőinket mind.
Jöjj, Lauretta, szerelmes, kedves, szép lány, és véle jöjj Rinuccio, ki úgy szereted őt: jövel Amanzio Nicolao, jegyzője végrendeletnek! Gyertek tanúságtévőknek Pinnelino varga, meg te is, Guccio, kelmefestő, tintoretto: és jöjjetek pénzéhes rokonok!
És jöjj mindenek előtt Te, Pokol bugyrába került Gianni, barátom és kedves cselszövőm, ki az „egyetemes” hit tévedése folytán kerültél oda.
Nagy ám az álságosan szomorú nyüzsgés a mi Urunk, Jézus Krisztus földi megtestesülésének 1299. évében, annak az évnek október havában, annak a hónak tizenhetedik napján, Buoso Donati dúsgazdag firenzei uraság főtéren álló házában.
Váratlanul sok rokona és barátja támadt tegnap óta Donatinak, mert híre ment előző nap alkonyat táján, az után, hogy legördült az égről Phoebus tüzes aranyhintaja, hogy Donati úr haldoklásra adta vén fejét. Hír járt arról is, hogy e zord nap reggelén készül végrendeletét írásba foglaltatni Amanzio Nicolao által, ki neves prókátora volt Firenze városának.
És most, noha még délelőtt tíz óra sincs, a jó rokonok ott tolonganak már a Donati-házban, habár máskor ilyenkor szoktak másik oldalukra fordulni ágyaikban, és ilyesféléket beszélnek egymással, suttogóan emelt hangon, abban a reményben, hogy behallik a haldokló szobájába: „Ah, sírván sírok! Szegény, szegény Buoso! Szegény bácsikám! Sírni fogok én mától sok-sok napon át!”
Ki ezt mondotta, bizonyos Gherardo, sehogyan sem volt unokaöccse Buoso Donatinak, de nem ám. De ezt most nem vetette szemére Nella, a vénkisasszony - ki szintúgy sem unokahúg, sem unokanővér nem volt -, csupán rátódított Gherardóra: „Napokon át? Ah, én tán hónapokig siratni fogom a drága, jó öreget!”
”Mit hónapokig?” – jegyzé meg Marco, szintén távoli rokon. – „Egy éven át fogok sírván sírni!”
És aztán szinte kórusban mondják fennhangon suttogva: „Oh! Buoso, Buoso, egész életünkben siratni fogjuk korai eltávozásodat!”
(Buoso Donati halála napján csak néhány évvel volt túl hetvenedik születésnapján.)
Egyszerre mozgolódás támad a szobában, mindenki odébb húzódik, híre jön, hogy látták elindulni otthonából Amanzio Nicolao urat, a jegyzőt.
Azt tán a Mindentudó sem tudta volna megmondani, hogyan keletkezett és kitől indult a zűrzavar, de egyszerre csak ott lett a gyászoló rokonok körében: suttogó hangok adták tovább, hogy Buoso Donati minden ingó és örökre ingathatatlannak vélt vagyonát a Fucecchio kolostor szerzeteseire szándékozik hagyni.
Tán a vénséges-vén Ciesca volt a hír elindítója, Ciesca, aki afféle társalkodónő és mindenes asszonyság tisztjét töltötte be Donati uraság mellett, ki tudja?
Mármost a lesújtó hír hallatán a gyászoló rokonság témát váltott, hamar elfordították magasztos gondolataikat a haldoklótól, és a rá váró, és néki örökké fényeskedő világosságról, sugdosásuk egészen már irányt vett: „Ez a végrendelet nem kerülhet Nicolao uram elé, semmiként sem: és reméljük, nem is fog! De ki kell hamar eszelnünk valamit!”
Simone, az egyik rokon azt suttogta Marcónak, a másik reményteli várakozónak: „Hát lehet ez valóság, drága rokon? Csúf barátok igyák ki boldogság borom?”
Ciesca meg így szólt Simone fülébe: „Az oly nagyon várt végrendelet, fráterek ajándéka lehet?”
És még sutyorogtak ott sok egyebet is: „Igazán ecetes bort iszunk hát, míg szerzetesek isszák a boroknak drága borát?”
Megint csak az mondom: tudni nem lehet, hogyan, kitől származott az ötlet, de hamar elterjedt a rokonság körében, hogy hívni kell Gianni Schicchit, kinek furfangjaitól gyakran volt hangos szép Firenze városa. Magam azt gondolom, hogy az ötlet Rinucciótól származott, ki szerelmes volt Laurettába, Gianni leányába, ám egyelőre reménytelenül, mert pénzsóvár apja mást szánt feleségül neki.
Ímmel-ámmal ugyan, de a jó rokonok belátták, hogy ha valaki segíthet egy ötlettel, csakis Gianni lehet, elküldtek hát érte, remélve, hogy előbb ér oda, mint a prókátor.
Gianni Schicchivel pedig így állt a helyzet.
Gianni barátom életvidám, ötven körüli férfiú volt akkor tájt, Firenze-szerte híres-hírhedt tréfacsináló, kocsmatársaságok kedvelt alakja volt ő, szegről-végről rokona Donati uraságnak, és ennél fogva a beijedt gyászolóknak. Gianni uram gazdag sosem volt, de imádott lányával kettesben – mert özvegy volt immár ötödik éve – tisztesen éldegélt. Rokonain régen átlátott már, azoknak pedig felettébb nem tetszett a veszett hírű Schicchi rokonsága, semmilyen kapcsolatot sem tartottak fenn vele. Gianni meg mindig is úgy tartotta – és ami rosszabb: hangoztatta -, hogy rokonairól nem tehet senki sem, azok csak „lesznek”, akiket megválogathat az ember, azok a barátai.
Mióta Gianni Schicchi övegységre jutott, életének egyetlen célját és értelmét abban látta, hogy Lauretta lányát boldoggá tegye. Leányának boldogsága pedig abban állott – vélte Gianni -, hogy Rinuccióval házasodhassék össze.
Ezért, amint meghallgatta a gyászoló rokonság panaszát, furfangos agyában azonnal körvonalazódott egy terv, ráállt hát, hogy segít a panaszkodókon.
Terve egyszerű volt, ám zseniálisan nagyszerű, csak hamar kellett cselekedni, mielőtt Amanzio prókátor uram megérkeznék. A terv Gianninak ama képességén alapult, hogy kiválóan tudta utánozni bárkinek a hangját, akit egyszer is hallott beszélni. Segítette tervét az is, hogy híre jött: időközben Buoso Donati uram elhalálozott.
Az ő holttetemét hamar és titokban átvitték hát egy szomszédos szobába, az ajtót gondosan bezárták – sosem lehet tudni! -; haldokló köntösébe, parókájába Giannit öltöztették, aki hamar befeküdt a halott ágyába, melyen a csipkefüggönyt gondosan összehúzták, így aztán a halódó Buoso Donatinak csak körvonalai sejlettek át.
Közben a hálás rokonok Gianni Schicchi fülébe sugdosták kívánságaikat: „Ne feledd, Gianni barátom, a fiesolei kastélyt rám kell hagynod!”
”Nekem kell örökölnöm ezt a firenzei házat Gianni, cselédséggel, hintókkal egyetemben! El ne feledd valahogy!”
Egy harmadik szerényen csak ezer aranydukátot kért az elhalt vagyonából.
Gianni minden kívánságra jóváhagyóan bólintott, aztán teljes titoktartásra intette a várományosokat, mert – mint mondotta – „tudjátok meg, hogy az ilyen cselekedeteket a firenzei törvény szigorúan bünteti.”
Nagyjából itt tartottak, amikor megérkezett a fiskális, Amanzio úr, és sem jobbra, sem balra nem lévén tekintettel, bevezettette magát a haldokló szobájába, ahová aztán a rokonság sírva, magában halkan jajongva követte.
Amanzio úr hamar ledarálta a formaságokat, és aztán keze ügyébe vette a kalamárist meg a pergament, hogy lejegyezze Buoso Donati uraság végrendelkezését, aki elhaló, rekedtes hangon meg is szólalt.
Schicchi valóban kiválóan utánozta az öreg Donati hangját: és apróságokkal kezdte. Ezüst- és aranyholmikkal, sőt, értéktelen kacatokkal is. Ezeket szépen, rendben mind a jó rokonokra hagyta.
Aztán rátért a lényegre: „Végakaratom a következő. Egy hónappal halálom után – így akarom! – Rinuccio Mercolanti, legkedvesebb unokaöcsém vegye feleségül Gianni Schicchi jó barátom és rokonom leányát, Laurettát! Az ifjú házasokra hagyom fiesolei parkos kastélyomat, és ezer dukátot, hogy ne kelljen semmiben szükséget látniuk! Haló poraimban is látni akarom e frigyet!”
Szó bennszakadt erre, hang fennakadt, lehellet megszegetett e szavakra a jó rokonokban. Még morogni sem tudtak, csak szájuk szélét harapni kínos perceikben. De Buoso Donati uramat ez egyáltalán nem zavarta, haldokló hangon folytatta a végrendelkezést.
”Item, minden egyéb vagyonomat, firenzei házamat, annak minden jó bútorával, cselédjeivel, hintókkal legjobb barátomra, Gianni Schicchi úrra hagyom, és övé legyen az ezer és ötszáz aranydukát is, mely jelenleg a firenzei bankházban összegyűjtve várja őt! Így akarom!”
A fiskális szorgalmasan jegyzett minden szót, aztán alábiggyesztette a dátumot;végezetül átvette díját, megitta a gyász pohár borát, majd eltávozott.
Távozása után, hisz képzelni lehet: a feldühödött rokonok majd szétszedték a házat, cseppet sem gyászteli hangon üvöltöztek a jó Giannival, de semmit sem tehettek már. A ravasz Schicchi alaposan elébük került, és minden akként lett, ahogyan Donati úr nevében végrendelkezett.
Hát mondjátok ti, jó férfiak, szép donnák, derék olvasóim!
Ezért kelljen a Pokol nyolcadik körében, annak ötödik bugyrában senyvednie Gianni Schicchinek?
Nosza, szabadítsuk ki onnan valahára!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése