Fehér éjszakák, Feljegyzések a holtak házából és A félkegyelmű című remekműveit,
és még
Bereményi – Cseh Tamás
Dosztojevszkij című dalát is)
…az egészben az volt a legkülönösebb, hogy sem az ítélet kimondásakor, sem az Alekszej-sáncbéli szörnyű zárkában, sem a kivégzést megelőző ácsorgás során nem kapott rohamot, nem vette elő az eskór.
Többször is érezte közeledtét, de a roham egyszer sem bontakozott ki.
Epileptikus állapotában, csaknem közvetlenül a roham előtt, mindig volt egy olyan fokozat, amikor a lelki sötétség és nyomasztó rosszkedv közepette fény gyúlt elméjében, és szokatlanul megfeszült teljes életereje. Eddig az állapotig rendre eljutott a zárkában is, a kivégzőosztag előtt állva is, de a nagy elborulás – mely e szörnyűségek közepette akár jól is jöhetett volna – rendre elmaradt. Elméjét, szívét túlvilági fény világította be, mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden izgalma, kételye, nyugtalansága, és feloldódott volna egy majdnem derűs, harmonikus örömben: röpke remény, felismerő értelem világa, a minden végső ok ismeretének nyugalma töltötte el. Csakhogy ezek a pillanatok, e fénysugarak bármennyire előhírnökei voltak a rohamnak, maga a roham egyszer sem váltotta meg szenvedéseitől ott, a zárkában, sem ott, az ítélet kihirdetésekor, aztán ott sem, a kivégzőosztag előtt.
Az 1848. esztendő nyári napfordulója táján - mikor a napnyugták igen késői, a napkelték pedig igen korai órákra estek, és Pétervárott még éjszaka sem volt teljes a sötétség -, a fehér éjszakák egyikén, a huszonhét esztendős Fjodor Mihajlovics egy hosszúra nyúlt kártyázás után határozottan úgy érezte a Lityejnajától kicsit távolabb lévő Urunk Színeváltozása templom táján, hogy valaki követi útján.
A fiatalembernek ekkor tájt már volt némi irodalmi híre: három évvel korábban megjelent Szegény emberek című művét maga a nagy Belinszkij dicsérte meg, és attól aztán az egész kritikushorda keblére ölelte az ifjú írót.
Igaz, a kezdeti elragadtatás a negyvenhatban megjelent két műve után támadásba torkollott, mivel sokaknak eltért gondolkodása attól, amit Fjodor Mihajlovics Istenről, az ész mindenhatóságáról meg az irodalom szerepéről vélt, de még ezek a támadások is kapóra jöttek, hírnevét még magasabbra röptették.
Mindamellett Dosztojevszkij beteges állapotban élt: vele született betegsége is, érzékenység is gyötörte, meg hát a szerelem is: szerelmét részint Jelena, részint mások gúnyolták, így aztán az embereket kerülte az író, ám nagyon jól volt a házakkal, pétervári épületekkel. Ha az utcán ment, elébe sietett mindenik, ránézett valamennyi ablakával és azt mondta: "Jó napot! Hogy van? Nekem hál' Istennek semmi bajom. Májusban emeletet kapok."
Vagy: "Hogy-mint szolgál az egészsége? Engem holnap reparálnak."
Vagy pedig: "Majd hogy le nem égtem. Szent atyám, de nagyon féltem!"
És Fjodor Mihajlovics, noha egyformán szerette mindnyájukat, azért voltak kedvencei. A legjobb barátai közt volt egy, mely nyáron kúrába adta magát az építész kezébe; persze hogy mindennap eljárogatott az utcájába, megnézni, hogy nem gyógyítják-e túlságosan, nem változtatják-e végzetesen másmilyenné.
Elbeszélő, elbeszélő: be eltértél a vezérfonáltól! Vedd csak fel újra!
Tehát: azon a június közepi éjszakán – június tizenhetedikén, szombaton éjjel – Fjodor Mihajlovics megállt az Urunk Színeváltozása templom melletti kis utcácskában, nem fordult hátra, csak várta, hogy a sarkában járó megszólítsa őt, noha tudta, eleven emberi lény nem lehet az.
Az író nem volt túlzottan misztikus, előérzetekre, sejtelmekre nem sokat adott, de mint ahogy talán mindenkivel, vele is megesett már olyasmi az életben, amit elég nehéz megmagyarázni. Ilyesforma volt például ez a találkozás holmi ismeretlennel: miért érezte meg rögtön, hogy milyen szokatlan esemény vár rá azon a hófehér éjszakán? Igaz, beteg volt, és betegségben rendszerint csalókák az érzések, de bizonyosra gondolta, hogy nincs ok hallucinációra gyanakodnia. Ami vele történik: való.
A Láthatatlan így szólt: „Télvíz idején, december hónapban érkezel a telepre, és így nem lehet majd fogalmad az ötszörösen nehéz nyári munkáról. A fegyházban télen általában kevés munka akad. Téged a foglyokkal egyetemben olykor kiterelnek majd az Irtis folyóhoz, ahol öreg kincstári uszályhajókat szedetnek szét veletek; műhelyekben dolgozol majd, vagy havat takarítasz a középületek előtt; de minden, minden jobb lesz, mint a halál, az agyonlövetés. Ne félj hát, vágj bele bátran: a Petrasevszkij-körben barátokra lelsz, baráti összeesküvőkre és baráti besúgókra. Még ifjú író vagy, Fjodor Mihajlovics, jövőd ködben, párában, semmit róla nem tudhatsz!”
” Hé, barátom, vagy ellenem!” - szólalkozott föl erre fel Fjodor Mihajlovics -, „tudnod kell: írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs! Jöjjön tehát Szibéria! Jöjjön csak!”
"Várjunk csak, várunkj! Jó, mondjuk, szenvedsz ott, Fjodor Mihajlovics, és midőn visszatérsz, sok akadálya nem lesz, hogy a nagy műveket alkossad meg. De figyelj csak, Bátyuska! Mit gondolsz arról, ha hogy e nagy művekben káromlod majd társaid és mai eszméid, szembemenetelsz mindevvel? régen volt társaiddal, kikkel majd most összetartasz, és a cár ellen összeesküvést szítasz? Nem lesznek már miértjeid, csak hogyanjaid azokban a remekművekben. Vállalod, Fjodor Mihajlovics?”
Akkor a Láthatatlan eltűnt, és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij vállalta: kapcsolatot épített ki és látogatni kezdte az ellenzéki Petrasevszkij társaságot, melyben pétervári tisztek és értelmiségiek csoportosodtak, és melynek radikálisabb tagjai még kisebb csoportot hoztak létre – ennek tagja lett az író -, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére.
Tervük nem valósult meg, mivel 1849. tavaszán a rendőrség – miután huzamosabb ideig figyelte a társaság tevékenységét – lecsapott, Fjodor Mihajlovicsot is letartóztatták, és a Péter-Pál erőd Alekszej-sáncába, egy rideg cellába zárták.
December huszonkettedikén a főhadbíróság halálra ítélte: és egy zúzmós, rideg-hideg hajnalon társaival együtt felvezették a vesztőhelyre, és felolvasták előtte az ítéletet: politikai bűncselekmény miatt golyó általi halál!
Ezt követően eltelt vagy húsz perc, akkor aztán felolvasták a megkegyelmezést is, amelyben más büntetést szabtak ki rá; csakhogy a két ítélet között eltelt húsz perc, vagy legalább negyedóra, amely alatt abban a kétségtelen, biztos tudatban élt, hogy néhány perc múlva meghal.
Vagy húsz lépésre a vesztőhelytől, amely körül emberek, katonák álltak, három cölöp volt a földbe ásva, mivel több bűnös volt. Az első hármat odavezették és kötözték a cölöphöz, rájuk adták a halotti ruhát (a hosszú fehér köpenyt), a szemükre meg fehér süveget húztak, hogy ne lássák a puskákat; aztán mindegyik cölöppel szemben felsorakozott a néhány katonából álló ki végző raj.
Fjodor Mihajlovics a nyolcadik volt a sorban, tehát a harmadik csoportban került volna rá sor. A pap mindnyájukhoz odajárult a kereszttel: kiderült, megértetett, hogy már csak öt perc az élet, semmivel se több. Ez az öt perc végtelen időnek, óriási kincsnek tűnt fel az író tudatában.
Úgy érezte, hogy ez alatt az öt perc alatt annyi életet élhet, hogy még most sem kell gondolnia az utolsó pillanatra, úgyhogy még különféle intézkedéseket is tett, beosztotta a hátralevő életidőt:: elbúcsúzik társaitól (erre két percet szánt); aztán két percet tett félre, hogy utoljára önmagára gondoljon, végül egyet arra, hogy utoljára szétnézzen a világban.
Így tett, pontosan így is tett: mialatt elbúcsúzott társaitól, az egyiktől valami eléggé mellékes dolgot kérdezett, és nagy érdeklődéssel várta a feleletet.
Aztán elkövetkezett az a két perc, amelyet arra szánt, hogy magára gondoljon. Mire gondolt?
Szerette volna minél hamarabb és minél világosabban elképzelni, hogy és mint lesz ezután: most még van és él, létezik, de három perc múlva már csak valami lesz, illetve valaki, de ki és mi?
És hol lesz? Tényleg van lakhelye a holtaknak?
Elhatározta, hogy mindezt tisztázza a hátralévő két perc alatt! A közelben volt egy templom, és a szentegyház tornya, aranyozott teteje tündöklött a ragyogó napfényben, és az író azt nézte önfeledt, roppant makacssággal , azt a tetőt, meg a róla visszaverődő, szikrázó sugarakat. Nem tudott elszakadni ezektől a sugaraktól: úgy tetszett, ezek a sugarak - az ő új természete, és három perc múlva valahogy egybeolvad velük.
Borzalmas volt a bizonytalanság meg az undorodás ettől az új valamitől, ami majd lesz, sőt mindjárt bekövetkezik. Ez alatt az idő alatt semmi sem volt számára súlyosabb, mint a bujkáló, állandó gondolat: „Mi lenne, ha nem halnék meg?! Mi lenne, ha visszanyerném az életet?! Micsoda végtelenség?! És ez mind az enyém lenne! Ha így lenne, akkor minden percet örökkévalósággá változtatnék, nem vesztegetnék el semmit, minden percet számon tartanék, és egyet sem fecsérelnék el hiába!”
Ez a gondolat végül valami érthetetlen dühvé fajult benne, már-már azt szerette volna, ha minél hamarább főbe lövik.
És ekkor olvasták fel a kegyelmi határozatot, az írót elvezették, és a következő esztendő januárjában már Omszkban volt, a fegyenctáborban.
A börtön az omszki erőd peremén, közvetlenül a sáncárok mellett állt. A kerítés hasadékán a fogoly néhanapján kikukucskált a nagyvilágba: nem lát-e valamit? - de az ég egy csücskénél, az árok gazzal benőtt magas sáncánál és az éjjel-nappal fel-alá járkáló őrnél egyebet nem látott. Ilyenkor mindig arra gondolt, hogy még hosszú éveken át csak a kerítés hasadékán nézegethet kifelé, és mindig ugyanazt a sáncot, ugyanazokat az őröket és az égnek ugyanazt a kis csücskét láthatja, amely nem is a börtön, hanem a távoli szabad térségek felett húzódik.
Az udvar kétszáz lépés hosszú, százötven lépésnyi széles volt, amelyet szabálytalan hatszögben magas palánk, azaz mélyen a földbe vájt, jókora, kihegyezett karókon nyugvó, vízszintes deszkákkal szorosan összefogott kerítés vett körül, a fegyintézet külső kerítése.
Egyik oldalába éjjel-nappal fegyveresen őrzött kaput építettek, amelyet csak parancsra meg munkába indításkor tártak ki.
Ott, a kapun kívül terült el a ragyogó szabad világ, ahol szabad emberek éltek emberi módon. A palánkon belüliek arról a világról, mint valami tündérmeséről ábrándoztak, mert a fegyintézetben külön, sajátos, semmivel össze nem hasonlítható világ honolt.
E helyen külön törvények, külön ruházat, saját erkölcsök és szokások uralkodtak, élőholtak háza volt ez, sehol máshol fel nem lelhető élet és másfajta emberek.
Alkonyatkor mindnyájukat a barakkokba terelték, és lakat alá zárták éjszakára. Fjodor Mihajlovics számára mindig nyomasztó volt a visszatérés az udvarról a barakkba, a faggyúgyertyával gyéren világított, fojtogató szagú, fülledt levegőjű, hosszú, alacsony helyiségbe.
És tíz évet élt ott Fjodor Mihajlovics.
A közös priccsen három deszka jutott neki: ennyi volt az ő helye. A barakkban harminc ember aludt ugyanazon a priccsen.
Télen korán rájuk zárták az ajtót; jó néhány óra eltelt, amíg mindenki elaludt, de addig - zaj, lárma, durva röhögés, káromkodás, bilincsek csörrenése, füst és korom, borotvált koponyák, megbélyegzett arcok, elrongyolódott rabruhák. Mindenben és mindenen a megalázottság, a megtiportság bélyege.
Tíz év: bizony, szívós teremtés az ember, legjobb, ha ekként jellemezzük: olyan lény, aki mindent megszokik.
Mégis: abban a tíz évben Fjodor Mihajlovics hálás volt mindenért, hálát érzett, hogy tovább élhetett, és hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, és ezenközben jobban megismerhette önmagát.
Újabb és újabb írói élményanyaggal gyarapodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése