Egy másik halál Velencében

G. A. úr 201…-ben, hatvanadik születésnapjának előestéjén,  egy nyári délután, lakásából magányos sétára indult. Mint íróembert még nehéz és kényes délelőtti munkája tartotta izgalomban, amely éppen most roppant figyelmet, mérlegelést, pontosan működő akaratot követelt; és a teremtő ösztönnek azt a lendületét, amely veleje és esszenciája a szép és plasztikus szavak, mondatok megalkotásának. Ebéd után sem tudta magában megfékezni alkotókedvét, és nem találta meg a délutáni enyhítő álmot sem, amire mostanában egyre könnyebben kimerülő ereje napjában legalább egyszer annyira rászorult. Hat óra tájt aztán fölfüggesztette minden irodalmi tevékenységét, a szabadba ment, azt remélve, hogy a friss levegő és a testmozgás talpra állítja, és estéjét termékennyé teszi.
Előző napon levelet kapott Itáliában élő lányától, melyben az a sürgetősség állt, hogy végre, valahára utazzék már el hozzájuk, hisz mióta – több, mint két esztendeje – arra a szép és távoli földre telepedett, még egyszer sem járt náluk apja.
G.A. úr felesége – kivel húsz éve elvált viszonylatban éltek -, kétszer is járt már abban a kis liguriai, tengerparti városban, másik gyermeke, lányának bátyja tán háromszor, de G.A. úr még nem. Mivel lánya sejtette, hogy az utazásnak döntően pénzügyi akadálya lehet, a levélben jelezte, hogy útiköltségre és egyéb költésekre valót is küld napokon belül, a meghívás ezúttal ultimátumnak tetszett. G. A. úr el is végezte magában, hogy most már nem keres kibúvókat, nem hivatkozik betegségeire, hanem egy hónapon belül meglátogatja lányát.
Környezetéből mindenki rábeszélte, hogy ne kóborogjon vonattal vagy busszal Itáliában: olcsó járattal, potom pénzen elrepülhet Milánóba, ahonnan szintén viszonylag olcsó autóbuszjárattal mehet abba a kis tengerparti városkába, és G. A. úr hajlott erre a megoldásra.
Ám alkonyi sétája a közeli sírkert és a még közelebbi piac felé vitte G. A. urat: ezen a tájon sok volt a hajléktalan, a csavargó, sok a szegény, és körös-körül semmi se változott, sok éve már. Szemközt a ravatalozó építménye terpeszkedett el a nyugatnak dőlt nap visszaverődő fényében. Homlokzatán keresztek és élénk színű, hieratikus merevségű ábrák ékeskedtek, azon felül szimmetrikusan elrendezett aranybetűs fölírások is, túlvilági vonatkozású versei az Írásnak, például: "Isten országába jutnak ők", vagy "Az örök világosság fényeskedjék neki".
G. A úrnak néhány percre komoly szórakozása telt abban, hogy ezeket az igéket olvasgatta, és lelki szemeit derengő misztikumokban fürdette. Ábrándozásából arra ébredt, hogy a temető bejáratában, a portikuszban, egy férfit pillantott meg, aki a megszokottól kissé eltérő jelenségként teljesen új irányba terelte gondolatait.
A férfi sovány, borotválatlan és föltűnően pisze orrú ember volt, vállra csatolós hátizsákot viselt, és határozottan csavargó benyomását keltette G. A. úrban: megjelenése megindította  írói képzeletét. Sajátságos érzés lett úrrá tudatán: benső énjének kitágulása, valamely kósza nyugtalanság, fiatalosan szomjú vágyódás a távolokba, párába és ködbe vesző városokba.
Vándorkedv volt ez, semmi egyéb, de valósággal rohamként támadt, és szenvedéllyé, sőt érzéki csalódássá nőtt, vágyódása látóvá lett. Képzeletében fölrémlett Velence, édes-kedves Városa, és G. A. úr azon nyomban elvetette magától a repülőút tervét.
Ott, azon nyomban eltervezte, hogy néhány hét múlva vonatra száll, Velencében megáll, néhány napot ott tölt, és csak azután indul tovább lányához.
 Mint tudjuk, történetünk idején G.A. úr már több mint húsz éve feleségétől elváltan élt, magányosan, egyedül, egészen munkájának szentelve magát. Illetve: nem sokkal a válás után-  azóta is, mindig tartó - szerelemre lobbant egy nála húsz évvel fiatalabb lányka iránt, vagy három évig együtt is éltek, aztán a lány elment, ahogy rendelve, ahogy sejthető volt. Avval a lánnyal többször is megutazták Velencét, Padovát, Chioggiát, és G. A. úrban az a szerelem, mit e városok iránt érzett, összeoldódott avval a szerelemmel, melyet kedvese iránt érzett.

Végül is, mikor útra kelt, nem vonatozott be a velencei Santa Luciáig a nemzetközi expresszel. Bonyolult átszállásokkal Mestrébe ment, aztán busszal Punta Stabbionéba: azért tett így, mert onnan hajóval lehetett bejutni egyenesen Szent Márk terére, és G. A. úr így szeretett érkezni imádott Városába.
És újra meglátta a bámulatos kikötőhelyet, a fantasztikus építmények e káprázatos kompozícióját, amelyet a közeledő utas megilletődött pillantása elé tárt a Köztársaság. A palota könnyed nagyszerűségét,  a Sóhajok hídját, a parti oszlopokat oroszlánnal és szenttel, a mesetemplom pompázatosan kiugró oldalszárnyát, a kapualjra és a gigászi órára nyíló kilátást, és szemlélődése közben arra gondolt, hogy szárazföldön, a pályaudvarra érkezni Velencébe annyi, mint egy palotába a hátsó kapun át lépni, és hogy nem volna szabad másképpen jönni ebbe a hihetetlennél hihetetlenebb városba, mint ahogy most ő: hajón, a nyílt tenger, az Adria  felől.

G.A. úr régről – réges-régről – ismert egy kis pensionét, mely eldugottan állt a Város központjában, a Szent Márk tér nyugati végében, a calle Vallaressóban, a riva degli Schiavoni torkolatánál, a vaporetto Marco téri kikötőjétől induló kis utcácskában, nem messze az elképesztően, meghökkentően barokk San Moisé templomtól. Az író gyakran itt vette szállását, mert rengeteg előnnyel bírt az a szállás: itt vette szállását abban a régmúlt időben is kedvesével. Mindenek előtti előnye volt az alberghónak, hogy elérhető, karnyújtásnyi távolban volt a Tér, könnyeden átjárható volt innen Velence, kedvenc templomaival, tereivel: azon kívül nem egészen száz méternyire ott volt a vaporetto-állomás, honnan át lehetett jutni a velencei Lidóra, és ez a körülmény – tekintve a szép, meleg időt – jelentősen nyomott a mérleg serpenyőjében.
G. A. úr ugyanis elvégezte magában, hogy röpke velencei tartózkodásának jelentékeny délelőtti, kora délutáni óráit a Lidón óhajtja tölteni, tengerben és tengeri napsütésben fürdőzve, és hajnali, alkonyati órákon  a szép Városban sétálgatva.
Így is tett.

Megérkezése másnapján átment a Lidóra, nyugágyat bérelt, és nézte az elébe tárulkozó kék Adria látványát. A tágas horizonton belül, mely elébe tárult, sok minden megfért türelmesen egymás mellett. Halkan, fojtottan keveredtek a világnyelvek beszédhangjai.
Serdülő és félig felnőtt gyermekek játszottak egy csoportban, a parti homokban: G. A. úr fölfigylet három fiatal lányra, úgy tizenhat-tizennyolc év között, és egy harmadikra, egy hosszú hajú, legfeljebb tizennégy – tizenöt évesre.
Ámulattal vette észre, hogy ez a lányka tökéletes szépség, és erősen hasonlít egykor volt kedvesére. A nőiességnek még csak csírái voltak meg ebben a lányban: alakuló teste még el sem döntötte igazán, hogy kamaszfiú vagy bakfislány alakját öltse, de hökkentően szép volt.
 Arca sápadt és finoman zárkózott, sötétfekete haj csigázta körül, s az egyenes orral, a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztetett, és rajta a forma legtisztább tökélye egyesült oly páratlanul egyéni bájjal, hogy a szemlélődő úgy vélte, sem a természetben, sem a képzőművészetben nem akadt ennyire sikerült valamire.
Lágyság és gyöngédség uralkodott egész lényén. Mint A tövishúzó fiú szobrán, úgy göndörödött homlokán, fülei táján s még lejjebb a nyakán is haja. Arca elefántcsontfehéren ütött el a környező fürtök mély feketéjétől.
„Jó, jó!” - gondolta G. A. úr a szakértő hűvös elismerésével, amelybe olykor művészek burkolják egy-egy mestermű előtt gyönyörüket és elragadtatásukat.
A lányka most különvált társaitól, és lesétált a vízig: ott lehajtott fővel megállott, lába hegyével alakokat rajzolt a nedves homokba, aztán a sekélyesbe ment, amely ott sem ért a térdéig, ahol a legmélyebb volt. Lassan lépkedve gázolt át rajta, el egy föveny-zátonyocskáig. Ott, messzeségbe néző arccal állt egy pillanatig, aztán a hosszú és keskeny csupasz földcsíkon lassan elindult befelé. Közte és a szárazföld közt a széles tócsa; roppantul különvált és senkihez nem tartozó jelenség volt, amint büszke szeszélyből elszakadva társaitól, röpködő hajjal járkált ott kinn a tengerben, a szélben, a határtalan külvilág küszöbén. Ismét megállott, hogy széjjeltekintsen.
És hirtelen, mint egy sosem volt emlék, egy sugallat hatása alatt, kezét csípőre téve, felsőtestével szép ívben hátrafordult, és a válla fölött a partra, G. A. úrra nézett vissza.
 Az író ott ült és bámult, mint valamikor, amikor a lassan záródó ajtó mögül,  a küszöbről röppent szemébe ugyanez a lagúnazöld tekintet.

Sok-sok évvel azelőtt, amikor még együtt élt szerelmesével, G. A. úr, nagyon sokszor a nyári nap első ablakon beeső sugarával ébredt, és aztán csak bámulta, nézte a mellette alvó szépséges arcocskáját, nyugalmas homlokát, szépre zárt szemét. Ilyenkor úgy simogatta körül a bájos arcocskát, a kellemes testet, hogy nem ért hozzá, nehogy fölébressze az alvó lányt. Ujjai néhány milliméternyire az arc és a test fölött rajzolták körül a lányt.
Akkor is, most is G. A. úr azon töprengett, a véletlennek és a törvényszerűnek milyen szerencsés összjátéka kell ahhoz, hogy efféle szépség teremtődjék.
A szépség és a minőség – avagy a minőségi szép – egyike a legrejtélyesebb, leghozzáférhetetlenebb kategóriáknak, és noha G.A. úr eszméletre ébredésének majd negyven éve alatt a szép és a minőség szavakból való létrehozására törekedett, aligha tudta volna definiálni e fogalmakat. Minőség és szépség! Tudni való, mik azok, és mégsem tudni. Némely dolgok különbek másoknál, vagyis több bennük a szépség és a minőség. Mégis, amikor a különb tulajdonságokat összegezni kell, kifárad az igyekezet. Egyszerre nincs mit mondani. Ha azonban megmondani nem lehet, mi a Szépség, mi a Minőség, tudni honnan lehet akár azt is, hogy létezik? Ha senki nem tudja, mi az, számolni nem is lehet vele a gyakorlatban. Holott a gyakorlatban ismerjük éppen.
 "Egy dolog akkor létezik – gondolta sokszor G. A. úr” -, „ha nélküle a világ nem forog a rendje szerint. Ha bizonyíthatjuk, hogy a világ Szépség és Minőség nélkül megváltozik, szemléltettük a Minőség létezését, akár telik tőlünk meghatározás, akár nem."
Többször is nekilátott a gondolatkísérletnek, és kivonta a Szépet és a Minőséget az ismert világból. A kivonás első áldozatai a szépművészetek lettek: eltűntek egy csapásra, ha jót s rosszat meg nem különböztetünk bennük. Semmi haszna festményeket lógatni, ha a puszta fal látványánál nem különb. De a szimfóniákat is megsüthetjük, ha a tű karcolása a lemezen vagy a gép zümmögése éppoly kellemes a fülünknek.
Eltakarodhat a költészet is, hiszen értelme gyér, akár csak a gyakorlati haszna. "Létezik-e ez a meghatározhatatlan minőség mindazokban a dolgokban is, amiket mi láthatunk? Vagy csupán egyetlen szemlélő személyes megfigyelése lenne?" – töprengett gyakorta élete során: egyszerű kérdés volt, nem sürgető, de félresöpörni nem lehetett.
Bizony, nem lehetett, mert hatvan éve során G. A. úr gyakran került szembe a tiszta Szépséggel és Minőséggel, anélkül, hogy bármit mondani tudott volna róluk. A probléma abban volt, hogy ha a Minőség és a Szépség a megfigyelés tárgyában rejlik, meg kell tudni neveznie azokat a tudományos eszközöket, amelyekkel más is hozzáférhet. Ha nem nevezheti meg, rásütik, hogy minőségről való elképzelése finoman szólván nem ér egy kalap tanácstalanságot.
Másrészt, ha a Minőség csupán egyéni szemlélet dolga, nem egyéb a hangzatos névnél, és ráakasztható bármire.
Végül arra jutott, az történt, hogy G. A úr, a gondolkodás zarándoka elhaladt a szubjektív vagy objektív dilemmájának két szarva közt, és eljutott az anyagi és a szellemi világtól független harmadik gondolati rendhez. A világot szerinte három elem építette: szellem, anyag és Minőség.
Addig töprengett Minőség és szellem, Minőség és anyag kapcsolatán, amíg kisütötte, hogy a Minőség és a Szépség a szülője mindkettőnek, vagy másképpen: a kettő születésének alkalma.
Ott, a Lidón, a Lányt nézegetve gyakorta így beszélt hozzá gondolatban: „Mert csak a Szépség, jól jegyezd meg, kicsi Pszüché, te kedves Lalagé, egyedül a Szépség, isteni és látható egyben, s így hát ez az Érzékelő útja,  ez a művésznek útja az Eszméhez. De hiszed-e vajon, kedvesem, hogy valaha bölcsességre és férfiméltóságra juthat az olyan, aki az érzékek útján törekszik az eszmeiségre? Avagy inkább az a hited (rád bízom a döntést), hogy ez a kies ösvény a veszedelem, tévelygés, a vétek útja, amely szükségképpen ingoványba visz?”
Indulás előtt pedig gondolatban így szólította meg őt: „És most, kicsi Lalagé,  kedves Pszüché, elmegyek, te maradj itt; csak amikor engem nem látsz, akkor indulj te is.”

Velence, dacára nagy, világhírű nevének, lényegében kicsinyke, kis város. Lényegében vett Belvárosa – mely egyik irányban a Bacinótól a fondamenta Nuovaig, másfelől a pályaudvartól a San Zaccahriáig terjed -, fél óra alatt átjárható. Ám az azért mégis csak furcsaságnak volt ítélhető, hogy a következő napokban nem csupán a Lidón találkozott a lányokkal, köztük Kedvesének alteregójával, hanem magányos városbéli sétái során is, hol itt, hol ott futottak össze.
És G. A. úr újra és újra megcsodálta azt a szigorú és tiszta akaratot, mely titkon működve  napvilágra hozta ezt az isteni remeket. Nem volt-e neki, a szépséget létrehozónak benső ismerőse? Nem dolgozott-e benne is higgadt szenvedéllyel amikor a nyelv márványtömbjéből kiszabadította a karcsú formát, amelyet lelke mélyén látott, és amelyet az emberi lélek szépségének szobrává és tükörképévé alakított?
Szobor és tükörkép! Tekintetével gyakran átölelte a nemes alakot ott a kék víz szegélyén, vagy a Város utcáin, és a gyönyör rajongása elhitette vele, hogy ezzel a pillantással a Szépet magát fogta meg, a Forma isteni gondolatát, az egy és tiszta Tökélyt, amely a lélekben él, és amelynek imádandó emberi képe és hasonmása szende könnyedségben emelkedett itt előtte.
 A mámor maga volt ez, a mámor, mely már régen elhagyta őt, de lám, valójában csak megbújt tudata mélyén,  és most gondolkozás nélkül, sőt mohó örömmel fogadta jöttét az öregedő férfi.
Természetesen az, amit G. A. úr érzett nem volt, nem lehetett szerelem. Az a lány még nem volt nő, kibe belészerethet egy még oly szerelemre ittas vénember is, amilyen G. A. úr volt. De ha nem szerelem volt, akkor mi?
Különös keveréke egy régi szerelmi élménynek, különös keveréke a Szépség látásának, legalább látva birtoklásának, és testi vágyhoz semmi köze sem volt ennek, már csak azért sem, mert annak a bakfis lánynak még nem létezett teste.
Így volt ez ott, Velencében.

Közben pedig G. A. úr egyre rosszabbul érezte magát fizikai állapotát tekintve: sétái közben, de még a parton pihenve is gyakorta gyötrő verejték ütött ki rajta. Látása cserbenhagyta, melle összeszorult, bal válla és karja elnehezült, fejében, nyaki ereiben lázasan csapkodott a vér.
Egy délelőtt, amint ott ült a nyugágyban, és arra gondolt, hogy igazán mennie kell, lánya már türelmetlenül várja ott, a Ligur-tenger partján; szédülési rohamokkal küszködött, de ezek csak félig voltak testiek, és ugyanakkor vad félelem fogta el, a reménytelenség és a kiúttalanság érzése, és nem tudta, mire vonatkoztassa: a külvilágra-e vagy pedig saját valójára. Görcsösen iparkodott lerázni magáról a terhet, egy-egy pillanatra azt is egészen abbahagyta, és csak néha rándult össze kacsintó valója.
Akkor megpillantotta a lányt: ott feküdt plédjén, aztán félig fölemelkedett, és fél karjára támaszkodva percekig mozdulatlanul, zilált hajjal, lagúnazöld szemmel  nézte G. A. urat. Kisvártatva fölállt, és lassan elbandukolt a Tenger felé, rézsút lement a vízhez.
G.A. úr feje a szék támláján lassan követte az ott künn lépkedőnek mozgását. Aztán fölemelte fejét, mintegy a látványt még egyszer magába zárandó, de kisvártatva feje a mellére bukott.
Úgy rémlett föl neki, hogy a sápadt, bűbájos lélekrabló ott künn rámosolyog, feléje int; mintha kezét csípőjéről levéve kifelé mutatna, kilibegne az ígéretes kék végtelenségbe.
És G. A. úr megpróbált fölállni, hogy nyomon kövesse.
De nem követte.
Percek múltak el, míg végre segítségére siettek, oldalvást csúszott le a székről.
Akkor már halott volt.