1989. augusztus huszonegyedike, hétfő.
A nyár nem akar tudomást venni arról, hogy véget ért, tombolva ontja melegét a Nap, a kis tantestületi szobában olyan forróság van, mint egy katlanban, aminek alaposan aláfűtöttek.
Pedig az asztal körül ülő tizenhét tanárnak már véget ért a nyár.
Első munkanapjukon ülnek, képzeletükben még a szabadság napjainak képeivel, és hallgatják az igazgatót, aki lényegében már minden fontosat elmondott, de láthatóan feszeng: valami még kell, hogy a bögyében legyen.
Kis, eldugott iskola ez, a Nagyváros határában, kertvárosi övezetben. Mivel a területet hatalmas, új lakótelep szorongatta, ott persze modern, nagylétszámú iskolák voltak, ez a Doktor Sándor Általános Iskola egyre fogyott, elbújt a nagyok mögött szégyenében, tulajdonképpen isteni csodának számított, hogy még nem rúgták szét, alakították át, szüntették meg.
Amúgy ilyen volt az egész környék itt: mintha valaki egy parányi falut rejtett volna a Nagyváros kellős közepébe. Álmodozva álltak a kis kertes házak, legtöbbje jó százévesen őrizgette múltját. Vasárnaponként még lehetett itt hallani a vadgerlék tutulását, olyan csönd ülte meg a vidéket.
"Tehát" - végzi az Igazgató - "a tantárgyfelosztás kész, az órarend abból két nap alatt elkészíthető: nézzétek át a tanmeneteket, írjátok meg a naplókat, bár igazából a határidő szeptember 15. azoknak is."
Nagy lélegzetet vesz, aztán kiböki: "Van viszont itt még egy dolog, amit meg kell beszélnünk. Litkey elvtárstól leírat is jött, meg szóbeli megkeresés is. E szerint erősen ajánlott október huszonharmadika megünneplése. Ez központi ajánlás, de Litkey elvtárs szóban közölte, hogy igazából mit szeretnének."
A légy zümmögését hallani lehetett a beálló csöndben. Hiszen már ott van ez a levegőben, jó egy éve már érezhető volt, hogy valami változás lesz itt, de azért... Ünnepelni? Október huszonharmadikát ünnepelni? Ez meg, mi? Hát hogy legyen ez?
Gyula bácsi, a korosodó történelemtanár, maga elé mondja:
„És mindezt Litkey elvtárs üzente? Ez jó…”
„Te csak ne élcelődj, Gyulám, mert ez az egész ügy pillanatokon belül úgyis a te asztalodon fog landolni!” – emelte meg hangját az igazgató, aztán folytatta, immár elhagyva azért az elvtárs szót.
„Szóval Litkey azt ajánlotta, hogy kerítsünk a közvetlen környezetünkben valami ötvenhatos hőst, lehetőleg hősi halottat, aztán a huszonharmadikai ünnepélyen kereszteljük át az iskolát az ő nevére: egy-két vers, himnusz és meg is vagyunk… Na, hát ezt hárítom rád Gyulám: te történész is vagy, éltél is ötvenhatban, sőt, ifjú ember voltál, ráadásul itt éltél akkor is. Szóval, mire emlékszel?”
A tanár egyet sem is gondolkodott, úgy adta a választ:
„Gábor! Te is ismered az ittenieket, elég régóta itt élsz te is. Békés, nyugodt, megkockáztatom, gyáva emberek ezek errefelé. Ráadásul itt volt a központban az orosz katonai kórház, ami persze állig föl volt fegyverkezve.. Nem volt itt semmi, semmi, de semmi. A legtöbben már huszonnegyedikén bezárkóztak a házaikba, sokan kapásból a pincékbe, mert még emlékeztek az ostromra, aztán november közepén bukkantak elő, amikor már mindennek vége volt. Szóval, nem fogsz te itt hőst találni, képtelenség.”
„Képtelenség, amit te mondsz!” – csattant fel az igazgató – „Csak volt egy tüntetés a pártirodánál, vagy épp az orosz katonai kórháznál? Csak volt annak valami vezetője?”
„Mondjam, vagy üvöltözzünk?” – kérdezte Gyula bácsi nyugodtan.
„Mondjad!”
„Nem volt ilyesmi. A pártiroda huszonnegyedikén kiürült, a pártmunkások épp úgy a szobájukban reszkettek, mint a többiek. A ruszkik nem kaptak semmi parancsot, vagy tán épp nyugalomra intették őket. 29-én elkezdték a kivonulást, és csak negyedike után tértek vissza, úgyhogy ott sem történt semmi. De, ha nem bíztok a szavamban, Isten neki… Kicsit utánanyálazok, kikérdezek ezt-azt. Legyen két hét, mondjuk.”
És ebben maradva váltak el.
A tanár úr hazudott, illetve elhallgatott valamit: ő ugyanis pontosan tudta, hogy két hősi halottja is volt a forradalomnak, igaz nem a forradalom alatt, hanem már a leverése után jóval, december tizenhatodikán, vasárnap. Ráadásul szemtanúja volt hősi haláluknak, csak épp időt akart nyerni, hogy meggondolja: elmondja-e a többieknek, elmondja-e az igazgatónak? Érteni fogják? Jól fogják érteni?
Eltelt két hét, és a tanárok ugyanott ültek a kis tanári szobában, de ezúttal a történelemtanár, Gyula bácsi elnökölt.
Kinyújtotta mindkét kezét az asztalra, és makacsul csak az öklét nézte, föl nem emelve tekintetét. És így kezdett mesélni…
„Közületek tán nem is sokan emlékeznek rá, hogy a hetvenes évek közepéig mozink is volt, elég közel ide az iskolához, a Széchenyi-mozi, vagy hát hivatalosan a Széchenyi-filmszínház, de persze élő ember így nem hívta volna soha.
Szép kis mozi volt tulajdonképpen: neoklasszicista stílusban épült, portikuszos, tümpanonos, szép sárgára festett, mint a tizenkilencedik századi udvarházak többsége.”
Gyula bácsi elgondolkodott kicsit, ahogy fölidézte magában a mozit, aztán folytatta: „Azt is el kell mesélni nektek, mert fiatalok vagytok nagyon, hogy az ötvenes években a mozikban az előadás három részből állt. Volt mindig filmhíradó, aztán artista-szám, aztán a nagyfilm. Az artistaszám – tévedés ne essék – élő volt, nem film. Minden mozinak megvolt a bűvésze, artistája, zenebohóca, miegyebe.
Nálunk a jólhangzó Principe e la Fanciulla del Vest, egy öregúr és egy huszonötév körüli lány volt az artistaszám.
Természetesen nem voltak valami nagy számok, sejthetitek. Az igazi, fontos artistaszámok a Nagycirkuszban, a közepesek a vándorcirkuszokban léptek föl, az ilyen moziba szorult artisták voltak a leggyöngébbek, persze.”
A tanár úr egy kicsit megint múltbeli képeibe nézett, valahová messzire, aztán hirtelen megélénkülve folytatta:
„A mozi mögött nagy, szabad földdarab terpeszkedett, ez egyrészt arra volt jó, hogy az időnként erre keveredő vándorcirkuszok itt verhettek sátrat, körben lakókocsijaikat, meg állatketreceiket állították fel, másrészt legvégében, ahol egy üres, de körülkerített telek terült el, állt a mi két artistánk lakókocsija, mert annyira meg nem gazdagodtak soha, hogy kőház építésére futotta volna.
Az öreg artistával jól összemelegedtem: vittem időről-időre egy üveg bort neki, kiültünk nyáridőben a kocsija elé, iszogattunk, az öreg szivarozott, és mesélt magáról, magukról. Részleteket, mindig részleteket, afféle lineáris rendbe én fűztem össze, ahogy most elmondom nektek. Sok mindent megtudtam róluk, róla, de az igazi nevét soha nem tudtam meg, ezt jó előre meg kell mondanom.
Az öregúr igazi sciarlatano volt: hamis tekintetű, de végtelenül bájos, lényegében gyerek maradt haláláig.
Görög-olasz volt: apja ugyanis szirakuzai hajós volt, az anyja meg egy nagyon szegény, nagyon kicsi, nagyon terméketlen görög szigeten élt, épp csak hát mitológiai tájon, nem messze Ithakától, Odüsszeusz szigetétől.
Ott született az én öreg artistám is, de tizenhat éves korában nem bírta tovább a nyomort, szépen meglépett, és elment apja után Olaszországba. Persze sose találta meg, de jó időre megtelepedett Szirakúzában, aztán átment Calabriába, de ott se tudott megülni, mert született világcsavargó volt.
Egyetlen dolgot tanult meg valami amerikai katonától, aki artista volt odahaza, és remekül bánt a kolttal. Hát az én öreg sciarlatanom megtanult tőle a kolttal bánni, de bravúrosan. Nagy kartonlapokba bármit belelőtt, bármit: virágmintát, feliratot, nyíllal átlőtt szívet, miegyebet…”
A tanár úr megint megbámulta a semmit, láthatóan szedte össze emlékeit, hogy aztán tovább meséljen.
„Járni kezdte a világot, hol cirkuszokkal, hol egymagában „világszámával”. 1952 vagy 53 táján jutott el Bulgáriába, ott egy cigánycsaládtól megvette húsz év körüli lányukat: szívesen adták, mert annyi volt az éhes purdé a ház körül, hogy csak na…
A lányt nagy szorgalommal betanította „légtornásznak”, vagyis arra, hogy beüljön egy hintába, hajtsa magát, miközben az öreg egyre magasabbra húzta.. Amikor már egészen fönt volt, magasan, magasan szállt, röpült, akkor fölállt a lányka, feje fölé tartott egy nagy kartonlapot, s abba az öreg belelőtte azt a néhány mintát, amit nagyon tudott.
Evvel a számmal járták tovább Romániát, Erdélyt, aztán ötvennégyben idevetődtek hozzánk, a mi kis mozinkba, és végleg leszerződtek.
Egy kicsit megtanult az öreg magyarul (amúgy nyelvzseni volt: amerre csak járt, ragadt rá a nyelv – bolgár, román, magyar).
Itt nevezte el magukat a hangzatos néven, persze olaszul, mert úgy mégis csak jobb: A Nyugat Hercege és a Nyugat Lánya.
Estéről-estére a mi kis mozinkban a híradó után bemutatták „világszámukat”.
1956. október huszonharmadika és november negyedike közt egyszer találkoztam csak az öreggel. Élénken érdekelte, hogy mi történik nálunk: igyekeztem úgy-ahogy elmagyarázni neki. Különösen érdekelte a lyukas lobogó magyarázata: nagy volt az affinitása (mint minden ősi kultúrából származó embernek) a szimbólumok iránt. Ráadásul a magyar zászlót mind a ketten igen szerették, hisz a bolgárral is, az olasszal is rokonnak látták.”
A tanár úr most kicsit hosszabban hallgatott, nyilván futottak szeme előtt az emlékképek, a köztes idők emlékképei: végül fölsóhajtott, belátván, nem mondhat el mindent éppen úgy, hát továbbugrott a történetben.
„December tizenhatodikára minden konszolidálódott, legalább is erre mifelénk. Tudtuk persze, hogy sok helyütt még sztrájkolnak, itt-ott apró felkelések, tüntetések pattannak elő; tudtuk, hogy folynak a letartóztatások, hogy valahol már verik le a veséjüket a szabadságharcosoknak, tudtuk, hány százezren vonultak emigrációba a hazatérés reménye nélkül.
Tudtuk, de mi itt szemtakarva, csöndes, elfojtott melankóliával az elveszített szabadság után, visszatértünk a kerékvágásba.
Csöndesen tettük dolgainkat, csöndesen ittunk egy-egy pohár bort, és csöndesen újra eljárogattunk a moziba.
Egyetlen jele az elzúgott viharnak a moziban látszott: ott ugyanis estéről-estére az első sorban mindig ott ült egy pufajkás, meg egy rendőr, talpig géppisztolyban. Nem ritkán, sőt – ha meggondolom – inkább gyakran, egy orosz katonatiszt is ott ült velük, szintén fegyveresen.
Szóval december tizenhatodika volt, vasárnap este.
Lement a híradó, kicsit kigyulladtak a fények, fölhúzták a vetítővásznat, kinyílt a színpad, recsegős zene indult, és belibbent a színre a Fanciulla del Vest.
Flitteres trikó feszült testére, csöppnyi tüllszoknya derekára: kecsesen intett, s a mennyezetről aláereszkedett a hinta. A hinta virághintát imitált, amennyiben hosszú köteleit is, magát a hintát is sűrűn borították a művirágok.
A Nyugat Lánya felült a hintára, most dob pergett, a lány a kijáratra mutatott, s onnan méltóságteljesen bejött a színre az én öreg barátom, a Principe del Vest.
Valami elképesztő, maga kreálta vadnyugati ruházatban volt, ami a görög mellénykéből, szicíliai nadrágból, magyar parasztingből állt össze.
Kivette koltját, és miközben „allé” kiáltására a hinta mozgásba lendült (kétirányúba ráadásul: vízszintesen lengett, függőlegesen kúszott fölfelé), az öreg ujja körül forgatta a pisztolyokat.
Most a dobok vadul peregtek már: a lány fölállt a hintán, elengedte mindkét kezével, s előhúzott egy keretre feszített magyar lobogót, és feje fölé emelte.
Lent az öreg gondosan célzott, aztán két koltjával, korát meghazudtoló gyors lövésekkel köralakú lyukat lőtt a zászló közepébe.”
A tanár úr most nézett föl először azóta, hogy mesélni kezdett, s világosan látszott: könnyekben úszott meleg, barna szeme.
Mindkettő!
„Ott hintázott felettünk a Nyugat Lánya ötvenhatos jelképlobogónkkal a feje fölött. Néma, dermedt csöndben néztük, de nem sokáig… Az első sorban fölüvöltött a pufajkás – „a jó kurva anyátokat!” -, és avval megsorozta a lányt.
Az orosz tiszt meg a pisztolyát rántotta elő, és az öreg homlokába lőtt…
A szép flitteres trikót vörös vér öntötte el, a Nyugat Lánya megadóan alázuhant a hintáról, és elterült a színpadon.
A Nyugat Hercege még állva maradt egy pillanatig, aztán partnere mellé zuhant ő is…
Mi meg sietve elhagytuk a mozit.”
A tanári szobában megsűrűsödött a csönd, mint akkor, ott a moziban talán, a fegyverek ugatása után.
„Így hát” – fejezte be a tanár úr – „ők ketten voltak a szabadságharc hősi halottjai erre mifelénk… Ők lehetnének az iskola névadói. Nos?”
Az igazgató nem mondta, csak motyogta: „Egy névtelen görög-olasz artista, meg egy bolgár cigánylány…”
Maga elé legyintett a levegőbe, mint aki legyet hessent el, és hozzátette:
„Hagyjuk….”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése