San Francesco d’Assisi
- legenda, avagy: szép história -
Sic: ,,Két kezemmel dolgoztam, és folytatni akarom, és
megparancsolom a többi testvérnek is, hogy dolgozzanak,
valami tisztességes mesterséget folytassanak.''
Egyszer – épp csak fölkelt a Nap -, jókor hajnali órán, a kolostorkerttől nem messze, egy ébredő rigófüttytől dalos gyümölcsösben Ferenc bevégezte imáját, és visszatért kerti magányából a kolostor refektóriumába.
Akkor történt, hogy frate Masseo töprengve azt kérdezte tőle:
”Miért neked? Miért…? Miért neked?”
Ferenc így viszonozta a kérdést:
”Mit kérdezel frate Masseo, barátom?”
”Az egész világ utánad megy…” - hangzott a válasz – „Mindenki téged akar látni, téged akar hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép ember, művelt, tanult sem vagy, nem vagy bölcs ember, sem előkelő nem vagy. Hogy van ez, hogy a világ mégis utánad megy?''
És mi is azt kérdjük, igazán és őszintén azt kérdjük: ki volt hát ez az ember?
Ki volt Ferenc, hogy Ő miatta, Ő általa, Ő vele szólt Krisztus bárányaihoz?
Miért Ő lett szent?
Ferenc származása semmit meg nem indokol, hisz olyan családból való volt, ahol az érdeklődés homlokterében az anyagi jólét és gyarapodás állt, és korántsem a szellemi – lelki útonjárás.
Atyja - Pietro Bernardone - egyszerű posztókereskedő volt, igaz, Assisi az idő tájt leggazdagabb embere. Ser Pietro Franciaország iránt olthatatlan szeretetet táplált, amelyben nagy része volt provance - i származású feleségének, Ferenc édesanyjának, Pica asszonynak, meg a franciák anyagiasabb, földközelibb gondolkodásának egyaránt.
Történetünk idején ugyanis a francia kézműipar és kereskedelem jóval fejlettebb volt, mint a szétzilált egykori itáliai birodalom ide-oda csatlakozó városállamainak gazdasága. Hisz még Nápoly és Firenze, Genova és Velence valahogy elboldogult, de a többi Város? Még a nápolyi, perugiai, firenzei bankárok is inkább francia kereskedőházakkal kötötték jövedelmező üzleteiket: hát még a kis Assisi.
Pietro és Pica asszony gyermekét Jánosnak keresztelték, de dajkálása, ringatása közben anyja „francescónak”, „francesco mio” -nak, azaz kis franciának becézte.
Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, a septem artes liberalesben jártassá váljon: kereskedőt akart nevelni fiából, latinul és franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta.
Assisiben töltötte futkosó – játszadozó gyermekkorát Ferenc.
Tehát Assisi.
Ha Perugia felől közelít az utazó, alföldes tájakon, olaj- és narancsligetek közt viszi útja egészen Bastia Umbráig, ott aztán a szép Adria felé, keletnek kell utazni, hogy dombok, völgyek, lankák kísérjék az utat Assisi városáig. A város szőlői, narancsligetei, olajfái egyetlen hegyre, a négyszáz méter magas monte Subasiora kúsznak föl, amúgy síkvidéken járunk.
Assisin túl azonban már hegyek, sziklaszirtek között járna az utazó, ha meg nem állna Assisiben.
Ha valaki ily módon utazik oda, akkor San Niccoló kedves városkáján kell utolsó állomásként megállnia: ott fogyaszthat még némi umbriai veresbort, elbeszélgethet a helybéliekkel – a vendéglőssel például -, és megkérdezheti őket Ferencről: sok és szép legendát fog hallani. Legendákkal telve utazhat tovább néhány mérföldet, és a via Porticán lovagolva, kocsikálva vagy gyalogszerrel haladva aztán bejuthat a dombok, lágy ölek közt alvó Assisi városkába.
Minthogy a Várost még az antik Róma napjaiban alapították – akkor Asisiumnak nevezték -, és katonai táborként alapították, eredetileg két egymásra merőleges fő utcája volt, melyek a falon belüli területnek nagyjából a közepén futottak bele az egykori Forumba, mely persze nevet változtatott, és Ferenc gyermekkora idején a piazza Molinaio nevet viselte.
Ezen a téren állt a nagytemplom, mellette pedig a Porciuncola-kápolna, a kedves kis épület, a gyermek és a huszonhét esztendős Ferenc szíve-kedvence.
1209. február 24-én - kicsit zimankós keddi napon -, Szent Mátyás apostol ünnepén Ferenc a Porciuncola-kápolnában vett részt a misén. Hallgatta az evangéliumi részt, mely arról szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat, mondván: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem. Ferenc úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: -,,Ez az, amire vágyom, amit keresek!''.
És azonnal, még azon a napon szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat: saruját elvetette, mezítláb ment ki a kápolnából a zimankós térre; díszes övét kötélre cserélte a derekán. Színes ünnepi ruháját elajándékozta egy téri koldusnak, szürkésbarna csuhát öltött.
Ilyetén váratlan és hihetetlen megtérése után nem akadt assisibéli – nemzőatyját is beleértve – aki bolondnak ne nézte volna a fiút.
Az ám, folyhattak volna rendben is a dolgok, de eljött az óra, amikor nem kerülhette el a világgal, elsősorban az apjával való összeütközést.
Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és egy vég posztóval eltűnt a szülői házból. Atyja kerestette, és mikor nyomára bukkant, felverte az összes szomszédot, és kisebb sereggel vonult a San Damiano-kápolnához, ahová Ferenc bekvártélyozta magát. A fiú megneszelte a dolgot, és mint egy ijedős állat, elmenekült a hegyekbe, egy hegybéli barlangba.
Atyja pedig semmit sem értett.
Szerető és mindent megértő édesanyját, Pica asszonyt viszont akkor fogta el a rémület, amikor egy hónappal később a város utcáin egy kiéhezett, ápolatlan „őrültben'' - akit az utcagyerekek kacagva táncoltak körül és kövekkel dobáltak - felismerte tulajdon fiát. Az anya zokogva visszavonult, míg az apa haraggal futott fia után, megragadta, és bevonszolta egy közeli házba, megpofozta, és annak utána bezárta házuk pincéjébe.
Röviddel ezután Ser Pietro egy másik városba ment üzletei nyomában eljárni, és mikor napok múlva hazatért, látnia kellett, hogy Pica asszony és a cselédek kiszabadították, és futni hagyták a fiút.
Így indult Ferenc vándorútja.
Sokfelé járt, sokfelé nem várta őt senki, de volt úgy is, hogy ha egy városba megérkezett, örült a papság, zúgtak a harangok; örvendeztek a férfiak és az asszonyok és velük együtt a gyermekek. Mindenki tapsolt örömében, gallyakat törtek a fákról, és úgy vonultak elébe. Sokan úgy vélték, hogy Krisztus hason- képmása jött közéjük, hogy üdvösséget hozzon, ezért siettek az emberek, ,,hogy lássák és hallják, mintha a másvilágról jött volna valaki''.
Sokfelé járt aztán, és az Úr 1224. esztendejének szeptember havában Ferenc a liguriabéli La Spezia városka felé utazott, hogy ott halászbárkát béreljen, és útra keljen Szardínia szigetére, majd tovább Afrika felé.
Útja során Vezzanoban pihent meg egy vendégfogadóban, és tizenhetedikén jókor hajnalban nekivágott a Vezzano melletti Alverna – hegy megmászásának, mert ott egy kis kápolnában – mint Ferenc hallotta a helybéliektől - a keresztre feszített Üdvözítőt ábrázoló gyönyörű festménynél akart imádkozni a hajnali Nap fényében.
Midőn fölért a kápolnához, letérdepelt és imádságába fogott: különös tekintettel vette imájába Nap-fivérét és Hold-nővérét meg a Teremtettek számlálhatatlan fajait.
Magának nem is kért semmit imájában.
Énekes madárkák szálltak Ferenc vállára, megpihentek rajta, és bájos kis dalokat csiviteltek fülébe. És néki minden madárkához volt egy kedves szava, rövidke prédikációja.
Kései cserebogarak, katicák másztak a fűben, és Ferenc hozzájuk is szólt néhány Istentől való szót.
A rovarok nagyon figyeltek az Úr igéire.
Pillangók röppentek feje körül, földi giliszták, az Úr csúszómászó lényei kapaszkodtak Ferenc kezére, térdeplő lábaira, és Ő egyet sem sodort le.
Így folytatta imáját úgy fertály órán át, amikor mindkét tenyerében éles fájdalmat érzett.
Szétvette két imádkozó kezét, és azt látta, hogy tenyeréből, épp onnan, ahová a római gyilkosok az Úr Jézus kezébe verték a szögeket, lágyan és melegen csordogál a vér.
A vér, a vér, a vér…
Órák, hosszú órák teltek és múltak, és ezekben az órákban Ferenc nem látott és nem hallott semmit, a külvilág ingerei nem hatoltak el hozzá, fűszálak nem susogtak, fenyők nem zúgtak Alverna fenyvesében, madarak nem daloltak, tücskök nem hegedültek.
Este kilenc körül lassan elállt a vérzés, és a férfi magához tért, fölemelkedett elrévüléséből, és azt gondolta: „Ezután senki sem okozhat nekem kellemetlenséget, mert én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen”
Visszatért a vendégfogadóba: nyugovóra tért, és soha, soha – két év múlva (1226. október 11-én) bekövetkezett haláláig soha-, senkinek nem mondta, hogy a Krisztus sebeit viseli. Csak mikor holttestét fürösztötték vették észre e stigmákat testvérei…
Mindez azért történt, hogy az emberek szeme előtt megelevenedjék a Jézus földi élete. Mióta ugyanis a keresztes lovagok nagy számban megfordultak a Szentföldön, és látták Jézus földi életének helyeit, hazatérve elbeszélték a látottakat, hallottakat. Ennek következtében a Krisztusról alkotott elképzelések lassan megváltoztak: az Atya jobbján trónoló Krisztus, aki még a keresztről is kormányozza az összes népet, a hívők szívében nagyon is hús-vér emberi alakot öltött, és a népek áhítatos tisztelettel fordultak Krisztus valóságos embersége felé, aki a mi földünkön szegényen és szenvedések közepette élt. És akkor jelent meg egy ember, az az ember, aki Jézus Krisztust egészen egyedülállóan képviselte itt a földön.
Mondják Ferencről, hogy seprűt hordott magánál, és ha egy templomot piszkos állapotban talált, kitakarította.
Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, „Isten gyermekeit” bárki is bántalmazza. Betegsége idején egyik barátjától kapott egy fácánt, és a „fácán testvért” nem volt szabad levágni, abból néki levest főzni.
Máskor egy kis kakas menekült hozzá, és Ferenc úgy gondozta, mint anya a gyermekét. Ismét máskor egy hálóba került halat szabadított meg és bocsátott útjára.
Hogy a gubbioi farkassal miként esett?
Nosza, tintába pennám, mesére föl!
Ferenc gyakran hosszú gyalogutakat tett Assisi környékén, ekként jutott egy napon, 1219. július második napján, a kedves kis Gubbio városkába, mely Assisitől nem messze, a hegyekbe zártan állt. Sok más umbriai településhez hasonlóan Gubbiót is zegzúgos sikátorok tagolták, házain a bejárat mellett befalazott ajtók álltak - a halottak titokzatos kapuja -, és Ferenc korában mindössze egyetlen kútja volt a városnak. Oda jártak vízért az asszonynépek, fiatal lányok, mert a vízhordás az ő dolguk volt.
Egyszer azonban, kevéssel Ferenc Gubbioba érkezése előtt, egy vad és nagyon éhes farkas lebódorgott a hegyekből, megjelent a városban, és letelepedett a kútnál.
Ott feküdt szótlan egykedvűséggel és csak napszállta után indult útnak, hogy ennivaló zsákmányt szerezzen Gubbio éléskamráiból.
Jóllakván visszafeküdt a kúthoz: mondani sem érdemes, hogy az asszonyok és lányok nem mertek többé a kúthoz menni; a hosszú és bizonytalan utat választották inkább, vagyis hogy San Niccoló kútjáról hordták a vizet. Úttalan erdei utakon, három fertály órát kellett megtenniük, aztán vissza ugyanúgy, de most még a víz terhe alatt görnyedezve.
Nincs mit csodálkozni hát, hogy amikor Ferenc a városkába érkezett, Gubbio hangos volt az átkoktól, szidalmaktól, melyeket a farkas fejére szórtak.
Ferenc útbaigazíttatta magát a kút és az ott tanyázó farkas ügyében, aztán ment egyenest oda.
A bestia rávicsorított, ám amikor ez a különös ember egyenest pofája elé a földre telepedett, a farkas figyelni kezdett: figyelt, de közben résen volt, résen ám, hogy bármelyik pillanatban rávesse magát a néki halkan duruzsoló furcsa kis emberre! Ó, csak egy rossz mozdulat holmi fejsze vagy szekerce után, és a vadállat szétmarcangolja Ferencet.
Ám nem történt ilyen mozdulat. A szürkésbarna gúnyában földön ülő ember továbbra is halkan, lágyan prédikált a bestiának: elismerte, hogy tán csak a szörnyű éhség vezette rosszra, de azt is elmagyarázta, hogy ehhez nem kell ijesztgetnie a városka lakóit, nem kell az éj leple alatt lopnia az élelmiszert.
”Légy szelíd testvérkém, légy olyan, mint házőrző testvéreid; lám az emberek azoknak önként adnak. Önként adnának néked is testvérkém, csak légy szelíd, jó és engedelmes!”
Kicsit még duruzsolt az állatnak, aztán ment Gubbio főterére, elújságolni a hírt: a gubbiói farkas megjavult, már bátran mehetnek vízért, csak vigyenek holmi élelmet is annak a szegény jószágnak.
Caterina - Biondo uram Caterina lánya - volt az első, aki odamerészkedett, és ím! Visszafelé már úgy jött, hogy a farkas oldalára voltak kötözve korsói, és a szörnyű bestia engedelmesen bandukolt a lány mellett, vitte neki a vizet.
És így volt aztán mind egészen ama farkas haláláig; amikor pedig elérkezett halála napja, sírt ástak az állatnak, abba temették a városlakók, aztán sírja fölé még kis kápolnát is szenteltek. A gubbiói farkas nyughelyét rejtő parányi kápolna, a sír, melyben az állat nyugszik aztán valóságos zarándokhely lett, és az mindmáig: a megszelídített vadállat még haló poraiban is Szent Ferenc áldott emlékét őrzi.
Assisiben Ferencet gyakran látták a város előtt lévő leprás- házban, ahol ellátta a legalantasabb szolgálatokat is. Egyszer megvallotta: „Itt édessé vált a testem és a lelkem számára az, amit korábban keserűségnek tartottam.”
Hadd mondjam meg Néktek: teológiát bíz’ soha nem tanult Ferenc testvér, ezért soha sem a tudós fölényével beszélt, hanem szívéből áradt a szó. Tanítványainak is a lelkére kötötte: „Először belül kell felhevülnie a prédikátornak, különben csak hidegen csengő szavakat fog kimondani. Mielőtt szólsz, bándd meg a bűneidet, add vissza az idegen javakat, és engesztelődj meg felebarátaiddal!”
Ilyen volt Ferenc, ki - miként Krisztus - szeretetébe fogadta az egész teremtett természetet, de tudott haragudni is ám! Egy alkalommal átkot mondott egy vörösbegyre, mert úgy látta, az eleszi a gyengébb madarak elől a szemet; nem túlzottan kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak, viszont különösen kedvelte azokat a teremtményeket, amelyekben Isten vagy a ferences rend képmását látta, így például a búbospacsirtát meg a bárányt.
Baráti módon tudott szólni az állatokhoz, mintha az egész teremtés paradicsomi állapotából jutott volna el hozzá egy kései sugárnyaláb.
És igen, így is volt bizonyára: Ferenc volt „az Édenkertnek egy késő sugára…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése