Március másodikán

1817. március másodikán csoda esett Nagyszalontán: Arany György és Megyeri Sára, vagyontalan szalontai reformátusok tizedik gyermekeként megszületett János, öregkoruk ajándéka. Tíz gyermekükből mindaddig csupán egy leány maradt életben, és most ez a fiúcska, Arany János.
Nekem a Költő és a Költészet, nagyon kicsi koromban Arany János képében jelent meg, és mit tagadjam, az azután következett 58 évben számos költő nőtt a szívemhez, jószerivel elősorolni sem tudnám kedvenceim számát, de A KÖLTŐ és A KÖLTÉSZET Arany maradt  nálam.
Miért is?
Töprengtem ezen sokat, és túl a szereteten – mert Arany szerintem nagyon szerethető költőként, emberként is -, azt hiszem ma már irodalomfilozófiai álláspontomat is meg tudom fogalmazni.
Az a helyzet, hogy a magyar irodalomban Arany volt szerintem az utolsó orfikus költő, legfeljebb Radnóti áll még hozzá közel olykor.
Mi a fenét értek orfikus költészet alatt, ugye?
Itt és most sem lehetőség nincs, ráadásul stilisztikailag sem lenne helyes, hogy hosszabb tanulmányba fogjak, ezért csak nagyon röviden, átabotában mondom.
A művészet, az ars születésekor, tehát az antikvitás korában Orpheusztól eredeztette magát, orfikus volt, azaz világot teremtő.
Kisebb eltérésektől eltekintve a romantika koráig, vagyis úgy nagyjából a 18. század utolsó harmadáig az is maradt, világot teremtő vagy rendező, tessék csak Shakespeare-re gondolni, akinél szinte mindig az az alapprobléma, hogy „kizökken az idő”, és az Alkotó – persze valamelyik szereplője keze által – helyrerántja azt.
A romantika korától fogva vált a művészet az én meglátásomban és elnevezésemben démonikussá, azaz világot rombolóvá.
Érthető: a világ akkortájt kezdett megromlani, értéktelenedni, a tömegtermelés meg a felvilágosodás önhittsége miatt, és aztán úgy is maradt mindmáig, legfeljebb még tovább rohadt kicsit.
Kérem szépen! Könyörgöm!
Nem mondtam értékítéletet fenti megállapításommal: zseniális és szívemnek nagyon kedves lehet egy orfikus-teremtő művész – mint például Mozart -, és ugyanilyen óriásnak, csodálatosnak, lelkem kedvencének tekintek egy démonikusat, mint például Beethovent.
Mármost, én azt gondolom, hogy a magyar költészetben Arany volt az utolsó nagy teremtő, orfikus művész.
 Aranyt szokás elsősorban epikus költőként elgondolni, ami persze butaság, hisz csodálatos a lírája is, de tény, hogy neve hallatán elsősorban balladái, elbeszélő költeményei bukkannak fel tudatunkban. Való igaz, ha a lírára úgy tekintünk, mint a legszubjektívebb műnemre, akkor Arany János valóban kevésbé volt lírikus, vagyis kevésbé volt alanyi, szubjektív Költő, mint ahogy a Költőt megszoktuk elképzelni.
Maga vallja a Vojtina ars poetikájában, nem?
”Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort... legfölebb ha néha megiszom;
S a szerelem... rég volt az! rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne’kül... mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.”

Mi mindent tudott Arany?
Az szinte közhely – sőt, a számítógép kora óta megmért közhely -, hogy Ő volt a legnagyobb szókincsű magyar költő, és ahogy elnézem a költészet jelen nyelvi állapotát, azt hiszem az is marad. Senki sem előtte, sem utána nem tudott úgy, olyan plaszticitással bánni az anyanyelvvel, mint Arany János.
De amit én különösen szeretek Benne, az a lélektani folyamatok finom, belülről való ábrázolása. Persze, ehhez is kellett az Ő szókincse, de annál azért több: empátia, tisztességes azonosulás szereplőivel.
Ha epikai vagy – ne feledjük fordításait! – drámai műről van szó, akkor teremtett hőseiről, ha líráról, akkor önmagáról.
Ki más lett volna képes oly pontosan ábrázolni Toldi reménytelenül szerelmes állapotát („csak a lehetetlent lehetne letetni, / Piroska nevét egy percre feledni.”, Ágnes vagy Eduard  rögeszmés megőrülését, Pázmány Péter belülről nézve tragikus, kívülről nézve komikus, vagyis tragikomikus lelkiállapotát.
És ki más lett volna képes az ismert versszülésre vagy éppen a vers meg-nem-írására?
Amikor lánya, Juliska, apja imádott Juliskája, második gyermeke szülése után meghalt, a fájdalom letaglózta Arany Jánost. De miközben a dolgozószobája melletti szobában feküdt ravatalon lánya, a Költészet Ördöge csak elkezdett Arany fülébe suttogni.
Verset, Költő, verset! Ilyenkor „illik” a versírás, illendő…
És Arany engedni látszik a csábszónak, a szirénhangoknak. Papírt tesz maga elé, tollat vesz kezébe, és írni kezdi:
„Midőn sebzett Hazám oltárodon,
a Honfi könnyével áldozám,
mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom,
Épp oly megtört szívvel,
de nem oly szabadon…”

Aztán megáll, épp itt áll meg: a szenvedő Apa áthúzza a Költő verskezdeményét, és írja alá az igazi, az egyetlen elfogadható verset, amit akkor és ott írhatott:
„Nagyon fáj…. Nem megy….”
Gondolom, éppen ez a „kis” eset mutatja igazán Arany elképesztő mélységét és magasságát.
Nem az írás, hanem a nem-írás…