Porta dei Morti

- egy történet Cittá di Castellóból Halottak Napján -

Szép Umbria lankás-erdős, hegyes-völgyes tájain, hol a Városok úgy bújnak meg, mint kagylóban az igazgyöngy búvik, mint ahogy fájdalom a szemérmes lélek mélyén búvik, a kisvárosok házain mindig két kaput nyitottak régi építőmesterek.
Egy kapu lépcsőkapcsolattal egészen az utca szintjéig ér, ez az élők ajtaja; ezen járnak házból utcára, utcáról házba, ki és be szorgos munkásemberek, vidám iskolások, bevásárolni induló asszonyok; ezen szöknek ki felszarvazott férjek dühe elől feleségcsábító szeretők, és minden egyéb lakosok.
Csöndesen álmodó Umbria városkáinak házain van azonban egy másik kapu is mindenütt: befalazott, vak-kapuk ezek, és lépcsőtlenül, majd embermagasságban nyílnak az utca szintje fölött. Ezeket a kapukat csak akkor bontják ki szorgos kezek, amikor halott lesz a háznál. Ezen, a halottak kapuján viszik ki a beszegzett koporsót a házból, és mire a gyászolók a temetőből visszatérnek, a kaput már újra elfalazzák.

Szép városom, Cittá di Castello zegzúgos, girbe-gurba utcáit járom, és hallgatózom a különböző suttogásokra.
Először is fülembe súgnak az olaj- és píneafák a templomkert felől; de távolabbi suttogások is hallódnak. Suttognak a Várost övező erdők és mezők, és olyan édes illatokat suttognak, mint a Kedves hajának illata, hogy szemem könnybe lábad.
Még messzebbről halk sóhajokat, hullámverés halk sóhaját hallom: szép Adriám súgja fülembe minden mélyének titkait.
Ebbe a suttogó zajba hirtelen, váratlan egy ház előtt újabb suttogás vegyül. Megállok, és hallom Apám meleg baritonját. Egy porta dei morti mögül köszönt Apu.
„Gyurikám! Édes fiam! Hogy megy az élet? Hiányzom még?”
„Apu! Hisz mindig… Azóta is…” – suttogom vissza tizenhét éve halott Apámnak. Suttogom a befalazott kapun át.
”A minap is: elromlott az a nyomorult csaptelepem az albérleti lakásomban, nem tudom elzárni. És megjavítani sem tudom, nem kérdeztem annak idején, hogy csinálod? Biztos voltam benne, hogy te mindig itt leszel, aztán, ha elromlik valami, majd te megjavítod. Most meg nem vagy, és én nem tudok egy villanykörtét sem kicserélni, egy csaptelepet sem megszerelni, egy tévéantennát se bedugni…”
„A csaptelep egyszerű Gyurikám. Keress valami ócska bőrdarabot, vágj belőle akkora kört, mint a csap tetején lévő….” – és már magyarázza is Apu.
Egy ponton belevágok magyarázatába. Mit érdekel engem a csaptelep?
„Apu! pipa vagy, hogy nem szerszámkészítő maradtam, hanem tanárnak álltam? Hogy nem lettem olyan ügyes kétkezi, mint te?”
„Haragszom? Áááá! Én olyan büszke voltam rád fiam, olyan büszke… Emlékszel, amint tanár lettél, vettem neked egy diplomatatáskát hamar. Tanár úrhoz illőt.”
„Amit én sosem hordtam. Apu nézd, nem illett az hozzám. Aztán nyugdíjas éveidben te hordtad magaddal a munkahelyedre. Uzsonnát, meg mindig kéznél lévő néhány szerszámot vittél benne… Nem haragudtál ezért sem? Hogy nem hordtam azt a táskát?”
„Nem haragudtam, dehogy haragudtam… Jó volt az nekem…” – simogat meg még végül apám meleg hangja, aztán nem suttog tovább a kapu.

Továbbindulok, de amint a következő porta dei morti suttogni kezd, döbbenten megállok. Ezt a suttogást, ezt a hangot harminchat éve nem hallottam, hogyan hogy mégis azonnal fölismerem.
„Még mindig haragszol, hogy máshoz mentem feleségül?”
„Éva?” – kérdezem, aztán rábólintok. – „Éva. Nem haragszom, akkor sem haragudtam, csak fájt, csak évátlan-levegőtlen kuporogtam vagy egy éven át. Meg aztán, kire haragudtam volna, hisz egy év fordultán már az övé sem voltál, már a halál vett el. A halálra nem haragszik az ember, a halálra dühös az ember. Dühös voltam, Éva!”
„Tudtad, hogy a kórházi ágyon, amikor haldokoltam, téged hívtalak magamhoz, és nem a férjeimet: sem életférjemet, sem halálférjemet nem hívtam, csakis téged!”
„Tudtam Éva, tudtam. Amikor nővéred halálhíredet hozta, ezt is elmesélte. Tudtam, édes Éva. De Te tudod-e, hogy a te nagy, csodálkozó szemeidnél szebbet harminchat éve nem találtam?” – kérdezem vissza Évát, de válasz már nem jön.
Sosem szerette, ha nagyon udvaroltam, mindig azzal hárított el, hogy nem olyan ő, mint amilyennek én látom.

És most már suttog az egész utca, az egész utca minden háza, minden ház minden porta dei mortija.
Ennyi halottam van?
Igen, ennyi, ennyi!
Emitt Anyám magyarázza, hogy még nem akart Ő elhagyni minket, unokáit, hét hónappal Apu után, de mennie kellett, hisz egy életen át együtt voltak, persze, hogy a halálban is együtt kellett lenniök.
Szabó Berci azt súgja, hogy sajnálja. Mármint sajnálja, hogy nyugdíjba vágtak, azt súgja, hogy én voltam a legjobb kollégája, velem igazán tudott egy osztályban tanítani, mert fél mondatokból értettük, mit akarunk az osztállyal.
Nővérem kapuja következik: megköszöni még egyszer, hogy ölemben vittem le az ötödikről, és vittem a Tüdőszanatóriumba. És azt is suttogja, semmi baj, hogy ne gyötrődjek, hogy nem baj, ha nem voltam ott a kórházban, amikor meghalt, ő megérti, hogy egy kollégám esküvői vacsoráján voltam, és mulattam, és piáltam és zabáltam, miközben belőle elszállt a maradék kevés lélegzet.
És Drága Éva néni, szomszéd néni kapuja suttogja, hogy hozott egy kis süteményt a Lányunknak, Lalagénak, aki még alszik persze, meg egy kevés maradékot tegnapról Akélának, a cicámnak, akit nem kéne Akélának hívni:
„Gyurikám, egy cica ilyen nevet nem ért meg, a cicáknak ciccegős nevet kell adni: Cirmi vagy ilyesmi…”
És a porta dei morti fülünkbe súgja: „Ci…ciccc…ciccc…cica…”
Na és persze Akéla porta dei mortija is suttog valamit, csak hát ezt nem értem, mert cicanyelven van.
„Éva néni! – kiáltom még utána. –„Éva néni! Lalagé újra megvan!”
„Az jó Gyurikám…” – hallom, aztán már angolul suttog egy kapu. Jógagyakorlatokat súg Dzsajant, indiai jógamesterem.

És suttognak utcahosszat a halottak portái, suttogásuk olaj- és píneafák, erdők és mezők és az Adriai tenger suttogásaiba keverül.
Sokan vagytok, de sokan vagytok halottaim!