Mióta egy szörnyűséges, hátborzongató, esőt síró, jégveréssel kopogtató napon a Kedves elhagyott, nagyon magam maradtam, nagyon, egészen egyedül.
Egyedül feküdtem esténként hideg-rideg hűlthelyű ágyba, és hajnalonként – anélkül, hogy átmelegedhetett volna Valakitől az ágyam – egyedül kászmálódtam ki belőle.
Ocsúdásom sokáig tartott, hosszú hetekig. Hosszú hetek peregtek le az idő rostáján, míg felocsúdtam: hisz nem vagyok egyedül!
Estelente – előbb estelente csak – bolygó fények úsztak körül, minden nap egyre több és több. Bolygó fények, kicsiny csillagok; fénybogarak: mint utóbb megértettem.
Ismét hetek teltek, míg rájöttem: a bolygó fények, kicsiny csillagok, fénybogarak beszélnek. Nem érthető – legalább is akkor még nem érthető – nyelven, de beszélnek, és tán épp hozzám akarnak szólni.
Miközben fejem, testem körül villóztak, keringtek és pörögtek és forogtak és sürögtek e csöpp villik, egyre világosabban hallottam gyöngéd surrogásukat, suttogásukat.
Különös fényrajzás volt ez körülöttem, hisz fogalmam sem volt arról, én látom-e csupán e kerge kergetőzést, vagy az egész világ látja? Hisz mondtam: senkim sem maradt a Kedves távozása után, aki mondhatta volna: „Ni csak! Fénybogarak kergetőznek körülötted!”
Senkim.
Eleinte – mint mondottam – e bolygó fények (fénybogarak) csak mormolódtak, zimmegtek és zummogtak, nekem legalább úgy tűnt, míg egy szép napon hinni véltem, hogy értem zümmögésük akár ha emberi mondatok lennének.
Nem mondanám, semmiképpen sem mondanám, hogy egyikük kivált volna lágy kergülésükből, köröttem való keringésükből, és megszólalt volna.
Inkább úgy mondanám, kórust alkottak kicsiny, kerengő, bolygó fényeim, fénybogaraim.
És daloltak, esküszöm, hogy daloltak. Mielőtt mesébe fogtak volna, kórusban daloltak.
Meglehet, az meglehet, hogy nem is dalt daloltak, hanem zsoltárt; zsolozmáztak. Mindegy is az, csak annyi a lényeg, hogy értettem őket, tökéletesen értettem.
Így szólt daluk:
„Jaj! de árván kering a nagy népű város! Olyanná lőn, mint az özvegy ember! Nagy volt az égitestek között, a tartományok közt fejedelemasszony: robotossá lőn! Sírván sír éjjelente, s könny borítja az orczáját! Senki sincs, ki vígasztalná, azok közül, kik szerették; mind megcsalták barátai, ellenségeivé lőnek. Szorongató nyújtotta kezét minden kincse után, sőt látta, hogy hitványak mentek be az ő helyébe, a kikről parancsolat szólta, hogy be ne menjenek a te községedbe. Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint a mi bánatunk, a mely minket ért, a melylyel minket sujtott a végzet búsult haragjának napján! Jaj! de meghomályosodott az arany, elváltozott a szép színarany, kiszórattak a szent hely kövei minden utcza szegletére.”
Hiszem, hogy hihetetlen, de úgy igaz: minden szót jól értettem immár a lágyan villózó, és a köröttem pörgölődésbe, forgolódásba, kerengésbe bele nem unó fénybogarak, bolygófények énekéből.
A zsolozsma után egyikük (avagy mind egyszerre?) így szólt:
„Te is egyedül vagy? Magányolkodsz? Elhagyott a lányfénybogár?”
Csak bólintottam és nyeltem…. Valamit… Téli könnyeket talán?
”Halljad akkor magányos a mi szörnyű magányunknak legendáját, halljad!”
És a bolygó fények, fénybogarak mesélni kezdett.
Én legalább is így hallottam:
Jaj! de árván kering ma a nagy népű város, olyanná lőn, mint az özvegy ember! Pedig egykoron, az ősök ősi idejében, a legboldogabb világban éltünk mi. Akkor volt ez, amikor – ősök ősei előtt – Égatya eljegyezte, aztán feleségül vette Földanyát. Akkor még Égatya is, Földanya is egyként fényből szőtt testben élt, fényből voltak mindketten, és fény-gyermekeket nemzett Égatya, és fény-gyermekeket szült Földanya.
Fiúkat és leányokat: fényfiakat és fényleányokat.
Évmilliók, eonok teltek és múltak, és múlt a nagy szerelem is közöttük, mindkettejük meleg fénye lassan hideggé vált.
Már alig ölelkeztek, tán csak kényszerből, nemzés céljából, nem szerelemből, aztán elérkezett annak ideje is, hogy elváljanak egymástól végleg és örökké.
Tudták: soha egymás mellé nem térnek vissza.
Mi fénygyermekek, fényleányok és fényfiúk tehetetlenek voltunk. Addigra már sokan férjek és feleségek voltunk, egymás férjei és egymás feleségei. De ha nem is voltunk még párok, az bizonyos, hogy minden fényfiú szerelmes volt már egy fényleányba, és minden fényleány egy fényifjúba. És vágytunk egymásra, fénylelkekre, fénytestekre.
Az ám! Csakhogy, midőn Földanya, Égatya szétváltak, örökre elváltak, fénygyermekeiken is megosztoztak.
Égatya a fénylányokat választotta, és vitte is azokat magával, messzi, messzi, messziségbe. Fénylányokból lettek a csillagok az égen.
Mi fényifjak pedig itt maradtunk Földanyával, mi lettünk a fénybogarak, és azóta… Azóta jaj, de árván kering a nagy népű város… Magányban élnek a fényfiak, és – gondolom – magányban élnek a fényleányok a messzi, messzi, messziségben…
Olykor – hol ritkábban, hol gyakrabban – látjuk, hogy fények, fénycsillagok hullanak alá Égatya égi birodalmából, és valamelyikünk mindig fölismeri benne vágytársát, a fényleányt, az Igazit.
Mikor ez történik, akkor közülünk kiválnak fénybogarak, bolygó fények, útnak indulnak, hogy megkeressék földre hullt társukat, fényasszonyukat…
De jaj! Sosem térnek vissza, és csak fogyunk, egyre kevesebben vagyunk, egyszer majd úgy elfogyunk, mintha sosem lettünk volna…
És biztosan fogynak a fényleányok is, hisz az ő aláhullásuk nyomán indulunk mi útnak…
Így hallottam, így.
És ha legközelebb meglátok majd egy hullócsillagot és fölismerem fényében Őt, útra kelek majd magam is, hogy megtaláljam.
És vissza tán sose térek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése