már sárgulnak a lombok,
és hajnalonta tejfölköd
ül a tájon, és kedves arcod
már álmaimban is egyre
ritkábban látom.
(A jelenvaló
valóságról panasz-szám
semmit se szóljon!)
Újabban egy kicsi és kopott
és reszketeg öregasszony
üldögél a padon.
Olykor szorítok magamnak
helyet mellette, ha ott
feledett melegedet érezni
vágyom.
(Hisz ülthelyed melege
több, mint öt éve ott a padon.)
Kenyértelen anyóka mellé ülök,
aztán kenyérrel (evvel-avval)
megkínálom.
És ő megkínál jövendöléssel
azon a padon.
„Eljő még Nikoletta” -
honnan tudja Neved: nem tudom -,
„meglátod barátom.”
És már úgy is látom, hogy
meglátom.
A lelevelődzött fasorban közeledsz,
jössz, jössz egyre közelebb:
ha jól látom.
És távolodsz közeledéseddel,
ahogy én ma vélem.
De: legalább megélem,
hogy a Világ felé távolodol.
Tán téli álmot aluszol?
Édes, szép szerelmem!
Hadd mondom el, hogy
errefelé minden szűkül.
Sok árva, kivert kutya
szűköl, és magam is
levegő nélkül kapkodok.
Kaphatnék csekély levegőt?
Egy csókot, egy álmot, egy
valamit? Elrohadt szőlőt?
Szólószőlőt, mely szól:
„Maróti! Még visszajövök!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése