Íme két cím, mely – állítom -, az egész elképesztően csodálatos Életmű címe lehetne: Szegény emberek; Megalázottak és megszomorítottak.
Ez Dosztojevszkij négy egyszerű – bár gyönyörű szép – szóban: Dosztojevszkij, aki mindig a szegény emberek, a megalázottak és megszomorítottak oldalára térült, és bár olyan szív- és torokszorító dolgokat volt képes megírni (föl nem foghatom, hogy maradhatott épelméjű megírásuk közben: nekem olykor az olvasásától is elszállt agyam épsége, legalább is komoly veszélyben volt), mint a Bűn és bűnhődés vagy a Karamazov külső és belső tusakodásai; de valahogy, valamiként mindig fest némi remény-fénysugarat a szegény embereknek, a megalázott és megszomorított embereknek.
Dosztojevszkij művészetének talán ez a leglényege, hogy minden vélekedés mögött feltárul a vélekedő egész egyénisége, lelki élete, gondolatfolyamata. A belső embernek, a gondolatok, indulatok, érzelmek, szenvedélyek és főleg szenvedések alanyának ennyire szemléletes ábrázolója talán mindmáig sem volt a világirodalomban. És ami ezeknek a regényeknek a sajátos csodája, hogy a lelkivilág ábrázolásával mégis a tárgyilagosan látott külvilág, a fejlődéstől elmaradott cári Oroszország és benne a lélektorzító polgári nagyváros élete bontakozik ki az olvasó előtt.
Van egy sajátosan feloldhatatlan ellentmondás csodálatos életművében. A szenvedések és szenvedélyek eltérítették ifjúkorának haladó eszméitől, vigaszt az elődöktől örökölt vallásosságban keresett, politikai értelemben legalább is gyanússá válhatott.
Ugyanakkor mélységes részvéte minden emberi szenvedés iránt képessé tette, hogy elmarasztalja az adott társadalomból fakadó embertelenségeket, dacára politikai beállítódásának.
Dosztojevszkij önmagát a realista írók közé sorolta be, de – bár a valóságból indult ki – mélyebb értelmet keresett benne. „ Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig…. Az igazság fantasztikusabb mindannál, amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”.
Ars poeticája: "Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert…”
Írásaiban a hősök tudatában lejátszódó események megrajzolásával már a 20. század szabadon áramló tudatfolyamát, a szabad asszociációk világát vetíti előre.
Vázlatai árulkodnak hősei sok gondolkodást igénylő megalkotásáról, és arról, hogy először egy vezérmotívumot kitalálva köré építette fel magát a művet. A jó tervet tartotta hozzá a legfontosabbnak.
Félt a középszerűségtől, elkészült műveivel sosem volt elégedett.
Aki engem csak kicsit is ismer, tudja, hogy számlálhatatlanul sok állócsillag ragyog irodalmi égboltomon; régebben, életem igazán boldog szakaszában, amikor még tanítottam, mindig akadt egy-két tanítványom, aki megkérdezte: „Tanár úr, ez hányadik világ legnagyobb költője idén?”. Amiből arra lehet következtetni, hogy az új anyagot gyakran kezdhettem akként, hogy most a világ legnagyobb íróját fogjuk megismerni. És ezt mindig komolyan is gondoltam.
De azért azoknak az íróknak, költőknek a száma, akiktől mindent – tényleg mindent: levelezést, naplót, mindent – olvastam, ami egyáltalán fellelhető mégis megszámlálható, talán két kezemen is. Úgy kapásból, ide tartozik Shakespeare, Arany, Petőfi, József Attila, Umberto Eco, Márquez, Llosa, Thomas Mann, Karinthy Frigyes és idetartozik Dosztojevszkij, bizony, ide tartozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése