Az idő tájt jómagam három községnek és az őket lágyan ölelő falvaknak, tanyáknak voltam az állatorvosa, sokfelé megfordultam, így hát joggal mondhatom, hogy mindenfelé e cirkuszi előadásról beszéltek.
A sokféle és különb-különb elbeszélésekből annyit sikerült leszűrnöm, hogy két dologban rejlett a szenzáció. Mint megtudtam, különleges volt ebben a cirkuszban, hogy csak és kizárólag állatszámok szerepeltek műsoron, de ami igazán hihetetlenné tette az előadást az volt, hogy az állatok egészen maguktól, idomár nélkül mutatták be különféle számaikat.
Volt még egy további különlegesség állítólag: a porondmester kérésére a közönség mondhatta meg, hogy miféle állatokat akar a porondon látni, úgyszólván rendelhetett, és bármiféle állatokat adtak is meg az emberek, azok az állatok mutattak be különböző kunsztokat.
Eleinte legyintettem e hírekre; hisztéria – véltem. Aztán kezdtem kíváncsivá válni, hisz azon túl, hogy állatorvos vagyok, még kutató is, akit elsősorban az állatok viselkedése érdekelt.
Így aztán egy nap rászántam magam, hogy jegyet váltsak az előadásra.
Az igazat megvallva a nyitány semmi szenzációsat nem ígért, inkább középszerű, mondhatnám vacak előadást. A szedett-vedett zenekar gyöngén muzsikált, de annál harsányabban, miként kibírhatatlanul bombasztikus modorban sipákolt a porondmester is.
Ami szenzációt ígért így kezdetben, az a közönség létszáma volt: még a széksorok közt hagyott lejárókban is szorongtak ácsorgó emberek; soha még ily zsúfolásig telt nézőteret nem láttam.
Nagyobbat nem tévedtem életem során, mikor azt hittem, érdektelen, unalmas este vár rám; amint az előadás kezdetét vette, kiderült, hogy az utolsó szóig igazak a hihetetlen híresztelések. Úgy volt minden az utolsó szóig.
Valóban a közönség választásai alapján jöttek az állatok, és valóban idomár nélkül léptek porondra.
Legerősebb élményem az est első részéből, amikor egy tízéves forma kislány kívánságára egy oroszlán, egy feketepárduc és egy kis öleb mórikálta magát a porondon. (Közbevetem sietve: a porondmester kívánságára háromnál több állatot nem lehetett „rendelni”: ez valamiért szöget ütött a fejembe, de aztán átmenetileg elsiklottam fölötte.)
Az oroszlánra figyeltem föl: határozottan úgy tűnt nekem, hogy az oroszlán a főnök az állatok e csoportjában.
Miként is magyarázzam? Természetesen nem ismerem az állatok nyelvét, nem is nagyon hiszek abban, hogy létezne az állatoknál olyasféle nyelv, mint az emberi.
Viszont meglehetősen jól ismerem az állatok és az emberek viselkedési formáit, s képtelen voltam szabadulni attól az ostoba és csupán derengő ötletemtől, hogy az oroszlán utasításokat ad a másik két állatnak.
Semmi alapja nem volt ennek a hirtelen jött ötletemnek, de csak nem tudtam elszakadni tőle. Kezdtem úgy figyelni az egyes műsorszámokat, hogy van-e az állatcsapatban „főnök”, s meg kell mondanom, minden számban megtalálni véltem.
A töprengéstől is, a fojtogató ember-állatszagtól is megfájdult a fejem, hát örömmel vettem a szünetet: kituszkolódtam a nézőtérről, hogy friss levegőhöz jussak.
Csillagos, holdfényes estében találtam magam: csillagos, holdfényes nyugalomban.
Mélyet lélegeztem a nyáresti levegőből, és engedtem kicsit elkuszálódott lelkembe áramolni a nyáresti nyugalmat.
Rövid szivart vettem elő tárcámból, szünetrövidet, s rágyújtottam. Aztán csak néztem a csillagsziporkás eget, s csak lassacskán tudatosult bennem, hogy valami nincs rendben evvel a csönddel és nyugalommal: nem kellene itt a cirkuszok körül szokásos nyüzsgésnek lenni?
Lassan nekiindultam, hogy körbejárjam a nagy sátrat.
Hol vannak a ketrecek? Hol vannak a gondozók? Hol vannak az állatok?
Mindössze négy lakókocsit láttam, míg vissza nem tértem a kiindulópontomhoz, az oldalbejárathoz. Semmi egyebet.
Eldöntöttem: következő napon, nappali fényben alaposan végére járok e dolognak.
Ám hiába ragyogott a cirkuszra a kora délelőtti verő, mit sem változtatott a helyzeten, a látványon: sem ketreceket, sem tüsténkedő embereket nem láttam másnap sem. Az agyam őrölt, dolgozott, egyre-másra állította elő a legkülönbözőbb ötleteket, olyan vadakat, hogy elmondani sem merem őket.
Valójában két dolog között próbált az agyam logikai kapcsolatot teremteni: a belém fészkelődött idea - mely szerint az oroszlán abban a számban vezette a másik kettőt -, s a hiányzó állatketrecek látványa között. Csakhogy épp e két dolog között nem teremtődött logikus kapcsolat, csak ötletek, ötletek, ötletek: hej, bolond ötletek!
Töprengésemből paták kopogása és kerekek zörgése rántott vissza a világba.
A cirkuszudvar kapuján csinos, jól ruganyozott, egylovas, könnyű cséza gördült be: agglegények, nyugalmazott alezredesek, kisebb földbirtokosok szoktak ilyeneken utazni. A csézában… A csézában hej! régi jó barátomat ismertem fel.
„Naason! Aminádáb Naason!” – kiáltottam rá és ölelésre tárt karral indultam a megálló cséza felé.
Hagyjuk egyelőre, hogy Aminádáb barátom felé siessek tárt karral, hadd mondjam el, míg odaérek, hogy ki is volt ez az ember.
Aminádáb Naasont tizennyolc esztendősen, első egyetemi évemben ismertem meg. Naason akkor másodéves volt, s ő volt a diák. Zsenialitásáról, fölkészültségéről, kutató szellemének új – s újabb kalandjairól legendák keringtek a patinás egyetem falai közt. Ő volt a professzorok kedvence, de a diáktársai közt is nagy volt nimbusza.
Elvileg állatorvosnak készült ő is, de mindenki úgy gondolt rá, mint a jövő nagy kutatójára. Saját maga is.
Megtisztelve éreztem magam, ahogy felépülő - erősödő - izmosodó barátságát tapasztaltam; úgy tűnt, elfogadja szellemiségem hozzá méltó színvonalát: persze, hogy ez elégedettséggel töltött el. Mint mondtam: ő vitathatatlan géniusz volt.
Az utolsó egyetemi évében már kísérleteibe is bevont, tehát szakmailag is elismert engem: büszkévé tett, meg kell ezt mondanom.
Amúgy bolondos vagy izgalmas – kinek-kinek ízlése szerint legyen mondva – kísérleteket folytatott, illetve egy idő után folytattunk.
Aminádáb barátom az állatok tudatából szeretett volna lepárlással elvont esszenciákat létrehozni, majd azt visszajuttatni az emberi tudatba; mindezt a célból, hogy az ember teljességgel képes legyen egy állati tudatba behelyeződni.
Barátom mindig azt mondogatta, hogy igazi ismeretre az állatlélektan területén csakis akkor juthatunk, ha belülről ismerjük meg pszichéjüket.
De sosem értünk kísérleteink végére, mert Aminádáb nemsokára különböző ösztöndíjakat nyert el, azok révén hol itt, hol ott tűnt el a világ különböző pontjain: Patagóniától Tibetig utazgatott keresztül-kasul az ismert világban. Olykor az ismeretlenben is. Evvel azt akarom mondani, hogy kisebb-nagyobb terra incogniták felfedezését köszönthetjük Aminádáb Naasonnnak.
Egy ideig – főként míg „civilizált” helyeken járt – váltottunk leveleket, aztán egyre kietlenebb, ismeretlen tájak bájaiba merült kutakodó lelke, és elvesztettük egymást.
Harminc éve már – sóhajtottam keserűen, miközben a csézához ért ölelésre tárt karom: most hát visszatérhetünk ide a rövid, de szükséges kitérő után.
Legkülönösebb az volt, hogy öreg barátom messze nem látszott meglepettnek, semmiképpen sem annyira, mint harminc év után elvárható lett volna. Kicsit indignálódva, kicsit rezignáltan maga is ölelésre tárta ugyan karjait, de nagyobb meglepődés e váratlan találkozás miatt: no nem, az nem látszott rajta.
A gyors és szemérmes üdvözlés után (félszeg ölelés? vagy milyennek mondjam?), mint gátat-tépő megáradt folyó zúdultak elő kérdéseim.
Hogy végleg hazatért-e? Hogy hol-mindenhol járt mióta nyomát vesztettem? Hogy hová indulna tovább? Hogy végleg felfedező lett, avagy kutató tevékenységét is folytatta tovább?
Ő meg nyugtalanul körültekintgetve csak azt hajtogatta: majd, majd, majd…és terelgetett valamerre:
„No” – mondta végre „jer csak, jer be a kocsiba!”
„A cirkuszi kocsiba?” – kérdeztem megütközve, s ő rábólintott:
„Most itt lakom, majd elmesélem… majd: no, jöjj már!”
Kitárta az egyik cirkuszi kocsi ajtaját, s betessékelt. Az ajtóból visszanéztem, mert mintha hátamban éreztem volna egy vizslató tekintetet, s nem is tévedtem: egy meglehetős konzervatívan öltözött, tömött harcsabajszos, cilinderes úrral néztem pillanatra farkasszemet: aztán becsukódott mögöttem a cirkuszi kocsi ajtaja.
Bent a finom óbor meg némi harapnivaló előkerültéig barátom szót sem szólt, hát én sem kérdeztem semmit.
Aztán leült velem szemben, rám köszöntötte borát, ivott, aztán megszólalt:
„Lássuk csak: avval kell kezdenem, amit bizonyára megütközéssel vettél észre, hogy nem lepődtem meg váratlan találkozásunktól. Ismersz barátom, nem tudok én alakoskodni, hát nem voltam képes eljátszani a meglepettet: tegnap este ugyanis már láttalak.” – kezdte Aminádáb.
„Hogy hogyan, miféle körülmények közt láttalak – rövidesen kiderül majd. Előbb azonban más circumstanciókat kell elmondanom, elmesélnem.”
Elgondolkodva kortyintott borából, aztán hozzákezdett.
Aminadáb Naason elbeszél harminc évet
„Tudod, hogy annak idején különböző ösztöndíjakból kezdtem felfedező utakra járni; hogy hányféle vidékén a golyóbisnak, el sem mondom most, oly számos az. De a kutató-kísérletező tevékenységet, azt, melyet veled is folytattam annak idején, soha nem hagytam abba.
Húsz évig tébolyogtam, de tíz évvel ezelőtt végre megragadtam: akkor sikerült egy csimpánz tudattartalmát lepárolni, kikristályosítani és eljuttatni a magam tudatába: különös, borzongató élmény volt, mondhatom neked barátom…
Ráadásul a további kísérletezések során különös mellékkörülmény is előállott: a magamba oltott szérumok – hogy is mondjam csak? – nem csupán a tudatomra, hanem testemre is hatni kezdtek. Egyszerűen és parasztosan szólva: testileg is átváltoztam állattá.
Közben a tudati változások is érdekes formát öltöttek: kettős tudattal voltam már az állati testekben. Egyfelől tökéletesen emberi módon gondolkodtam, miközben tudatom egy másik tartománya állati módon élte meg önmagát, benyomásait.
Nem magyarázom, mert nem is magyarázható: ha akarod, kipróbálhatod majd te is.
Fizikai szempontból viszont pontosan el tudom magyarázni a folyamatot. Ha egy meghatározott ampulla – teszem azt csimpánz-ampulla – tartalmát kiüríted, körülbelül fél perc alatt változol át testileg-lelkileg csimpánzzá. Az ember-ampulla - vagy nevezzük inkább én-ampullának? - megivásától számítva ugyanennyi idő alatt változol vissza.
Az ampullák megivása között semmiféle szünetet nem kell tartani, mert az egyik esszencia tökéletesen közömbösíti a másikat, azaz egyetlen perc alatt visszaváltozhatsz oroszlánból emberré és máris átváltozhatsz aligátorrá.
No, és éppen ez a nem várt hatás adta az ötletet, a nagy ötletet.
Úgy volt az, hogy az ígért ösztöndíjak nem ritkán épp csak csurrantak-cseppentek, de semmiképpen sem ömlöttek: aztán meg, ha meg is jöttek rendben, időben, hiánytalanul, hamar elfogytak a felszerelésekre, utazásokra, vezetők fizetésére, miegymásra.
Barátom! ismersz engem, tudnod kell, hogy igénytelen ember voltam én mindig, a magam kényelmét bármikor alárendeltem a tudomány szolgálatának, de hidd el: nem ritkán éheztem, egyszerűen éheztem, akkoriban: ehi!
Felfedezésemet, találmányomat, tudom is én, minek nevezzem, szerencsére még nem publikáltam, nem tettem közhírré, amikor szikraként pattant elő a gondolat, az ötlet: mielőtt közkinccsé teszem tudományos kutakodásom eredményét pénzre, éspedig jó pénzre, csillogó aranypénzre váltom; megint csak nem azért, hogy magam kényeztessem, hanem legyen miből folytatnom tudományos működésem, ne kelljen az ösztöndíjak alamizsnájára szorulnom. Függetlenségre vágytam, a szellem emberének anyagi függetlenségére…
Az ötlet megvalósulását láttad tegnap barátom!
Hisz egyszerű volt.
Rajtam kívül mindössze három embert kellett beavatni: a porondmestert és két „állattársamat”: a vaskos bevételeken így négyen osztoztunk csak.
Ment minden, mint a karikacsapás: az emberek megrendelték az állatokat, mi a manézs mögött kiittuk az ampullákat. Mikor átváltoztunk, beperdültünk a porondra: én – mindig én - valamilyen állat alakjában irányítottam társaim. Aztán ismét odakint, fél perc alatt más állattá válhattunk.
Így láttál engem már tegnap este a porondon, csakhogy nem tudhattad, hogy engem látsz. És így láttalak én is tegnap este, ezért nem tudtam ma reggel igazán meglepődni találkozásunkon.” – fejezte be történetét Aminádáb barátom.
Mit lehetett itt szólni? Mit lehetett itt kérdezni? Még hitetlenkedésemnek sem adhattam hangot, hisz minden szavát tapasztalataim igazolták.
Emésztettem hát barátom történetét, aztán két korty bor között valami újra bevillant, csak mint sejtelem, kósza ötlet, de csak megkérdeztem:
„Mit gondolsz barátom? Jogi, pusztán jogi értelemben nem csalás az, amit tesztek?” – a futólag látott cilinderes úr járt eszemben. Ha az nem titkosrendőr, úgy a kalapomat eszem meg, vagy akár a harcsabajuszú úrét is, pedig az nem kis falat.
Aminádáb rábólintott:
„Természetesen az, csalás, bűncselekmény a javából; ráadásul elég könnyen fölfedhető, gondolj csak arra, hogy elegendő volt egy rövid sétát tenned tegnap este a háttérben, s máris gyanakodni kezdtél.
Sőt:” – fűzte hozzá – „azt hiszem máris nyomunkban van valaki…”
„Konzervatívan öltözött, cilinderes, harcsabajszú úr…” – soroltam, s Naason bólintott.
Elmúlt három nap a fönt leírt találkozás után, mely három nap számomra utazásokkal, körorvosi teendőim ellátásával telt el; és hogy három nap múltán visszatértem, a cirkusznak és Aminádábnak hűlt helyét leltem városkánkban.
Kicsit orroltam, hogy oly szerencsés találkozás után ily szó nélkül el tudott menni, de titkon abban reménykedtem, hogy rövidesen majd levél jön tőle; s ebben nem is csalódtam.
Szombaton este halkan kopogtattak ajtómon, egy magát sállal szinte egészen álcázó úr levelet nyújtott át nekem, majd meg sem várva, hogy hálámat pénzben kifejezve köszönjem meg fáradozását, sarkon fordult, s már ment is.
Aminádáb Naason levele
Barátom! Ha annak tudhatlak még! Segítséged várom!
Balsejtelmeink igazolódtak, jaj súlyosan igazolódtak.
Az a bizonyos cilinderes úr már beszélgetésünk másnapján őrizetbe vett, s átadott a helybeli csendbiztos kapitánynak, ki ügyem kivizsgálásáig a Városi Börtön egy szörnyű zárkájába vetett.
Én itt tovább lenni nem tudok, ezért nem akarom megvárni, hogy ártatlanságom bebizonyosodjék vagy bűnösségem kiderüljön: már holnap, vasárnap reggel megszökni óhajtok.
Szerencsére néhány ampulla nálam maradt köpönyömbe varrva, ezek bizton segítségemre lehetnek tervemben.
Minthogy azonban a kapun túl már emberként kell folytatnom utam, arra kérlek, hogy a Börtön Kapujától mintegy száz méternyire, ott, ahol utcasarok fordul várj reám holnap délelőtti mise idején valaminő batárral és ruhával; ruhával melybe átöltözhetem és batárral, mely elvisz engem a Város határáig.
Hiszem, hogy kérésemet teljesíteni fogod barátságunk okán.
Ha nem, akkor tudni fogom, hogy mint csaló szélhámost ítélsz meg engem, akivel tovább kapcsolatot ápolni nem kívánsz.
Akár így lesz, akár úgy
Üdvözöl szerencsétlen Barátod.
Természetesen vártam rá: batárral, álöltözettel, még álszakállt is vásároltam számára egy zugárusnál.
Fél tízkor állítottam meg a batárt a sarkon, ott, ahol nem gyanakodhattak, mert fala nem a börtön fala volt: a börtön a derékszögületű utcából nyílt.
Vártam, s várakozásomban töprengtem Aminádábon.
Bűnös?
Csaló?
Szélhámos?
Vagy mégis inkább zseniális tudós, aki tudatosan tévedt mellékútra, mert a tudomány műveléséhez kellett neki a pénz.
Közben tíz óra lett, megszólaltak a misére hívó harangok: vártam.
De a kapu nem nyílt, a falon sem hullott át valamely hágcsó.
Ellenben egy nagyon pimasz légy incselkedett velem folyton.
Zúgva-mógva röpködött körülöttem, orromra szállt, aztán - amint kezem közelítettem - fölröppent onnan, s megint csak körözött.
„’zanyád!” – mérgeskedtem a légyre, de az csak tovább szemtelenkedett.
Követtem tekintetemmel mikor a bérelt batár legfelső lépcsőjére szállt.
Óvatosan közeledtem, s a kezemben légyütővé hajtogattam a Helyi Hírharsona vasárnapi számát.
Keményen csaptam le a pimasz légy fejére, keményen és határozottan.
Ott hevert a légy a batár legfelső lépcsőjén, de - ó jaj!
A döglött légy lassan formát öltött, Istenem, és miféle formát…
Olyan…. olyan Aminádáb-formát; barátom ott feküdt a bérelt batár legfelső lépcsőjén holtan….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése