A Költő villája közel volt Szamosz szigetének kikötőjéhez, de mégis távol a zajos városi élettől, és még – szerencsére – a fövenyesen sárguló tengerpart is ott volt villája közelében.
Így esett, hogy a két napja egyvégtében tartó lakoma közepette a Költő észrevétlenül, könnyű szívvel hagyhatta maga mögött vendégseregét, és a reggel második kettősórája táján lesétálhatott előbb a szamoszi mólóra, ki egészen a fároszig, és kicsit megülhetett a sziklákon.
Ilyenkor, ilyen magányos órákon, mindig a tenger kék vízében valahol fürdőző Teosz felé nézett a Költő, holott – persze – meg nem láthatta a tenger más fürdő szigetével együtt, de szemének mélyén ott volt szülőszigete képe.
A lakomából akkor lett végleg elege, amikor – hívatlan-kéretlen – váratlanul beállított egykori szeretője, a kicsit már fonnyatag, persze még mindig nagyon kívánatos Perisztéri, a Galamb. Ez önmagában még nem lett volna baj, akár tudott is volna valamit kezdeni Perisztéri szép kebleivel, huncut fürjecskéjével a Költő, ám Perisztéri magával hozta legújabb szeretőjét, a majdnem kibírhatatlan Dhikaiot, Szamosz egyik sztratégoszát a hét közül, aki aztán agyoncsapta az egész mulatozást, zenét, finom falatokat, mézes vízzel kevert bor édes ízét változtatta a Költő ínyén ecetté.
A lakoma-társaság annak előtte elviselhető volt, igazán jól elviselhető.
Jelen volt a szofista Anoikhtosz, a világos beszédek kedvelője, a halászból lett szépíró Pharosz, és a Költő szép Ibolyája, mostani kedvese, a barnahajú, lagunazöld-szemszínű, körtekeblű szép Menekszédész.
És mások is voltanak a lakomázók körében: Éanikszi, lelki szép barátnője a Költő kedvesének, Nomosz, a törvénytudó, Avrio, Khroniapollész és mások, sokan, jól viselhető, még mámoros állapotukban is halkan fecsegő, csacsogó jó emberei az öregedő Költőnek.
Ámde Dhikaio, ez az ökörből lett sztratégosz, alig telepedett le (Perisztéri sűrű bocsánatkérései közepette azért, hogy csak így rájuk törtek hívatlanul), máris nagy hangon kezdte mondani legutóbbi hőstetteinek sorát, a Szamothrakéval vívott csata stratégiai és taktikai terveit, melyek még csak nem is az ő szűk agyában fogantak meg: vagyis agyoncsapta a hangulatot egyetlen szörnyű kardcsapással.
Az agg Költő előbb próbálta visszaterelni a beszélgetést Aphrodité, meg kópé fia, Erósz és a Múzsák dicséretének medrébe, de Dhikaio sztentori hangja elnyomta a Költő szelíd galambbúgását.
A Költő elhallgatott hát egy idő után, és csak magában fogalmazgatott egy epigrammát, amibe minden utálatát, gyűlölségét béfonta.
Aztán közelebbi szomszédjaihoz odasúgta a félig kész verset, hogy legalább ennyi elégtételt szerezzen:
„Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborut emleget és lélekölő viadalt”
Körben barátai buzgón bólogattak, volt, aki fölkacagott, mire a Költő folytatta:
”S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít.”
De már elment a kedve a lakomától, hát egy óvatlan, senki által észre nem vett pillanatban megszökött a társaságból, és előbb a fárosz, aztán a meleg, nyár-délelőtti napban fürdő, aranyhomokú tengerpart felé vette útját.
Először is gondosan megnézte láthatatlan szülőföldjét, a messzi tengeren fürdőző Teosz szigetét; Teoszt, ahová soha nem térhetett vissza, mióta jó néhány honfitársával meg atyjával a perzsa zsarnok, Harpagosz elől menekült el onnan.
Most már itt marad rövid, maradvány életében, itt Szamoszon, a szép szigeten, Polikratész lágy uralkodása alatt; már itt.
Itt éri majd a halál, nem is olyan sokára.
Töprengve, lassan sétált az őszfürtű, saruban, mezítelen lábát mélyen mártva a meleg homokba. Mint oly gyakran, mint szinte mindenkor, Erósz praktikáin jártak gondolatai: megöregedvén fölidézte hajdan volt szép szerelmes óráit, az ifjú abdérai, teoszi meg szamoszi leányok kebleit, kagylócskáit, combjuk selymes érintését, csípőjük hajlását, hullámzó mozgását szerelemadás közben.
”Mily szép életem volt ifjabb koromban, mily meleg, örömteli.” – sóhajtott magában az öregedő Költő, az őszfürtű.
Két egészen fiatal kóré, két szép szamoszi leány játszott a parton: fűzfahajlásúak, babérékességűek.
Egy piros labdát dobáltak egymásnak, csilingelve kacarásztak, és az agg Költő lelke földerült e leányhangokat hallva, ugyanakkor még fájóbban hasított lelkébe a régmúlt szerelmek emléke.
Ölelések emléke, amelyek közben még nem fájdult meg dereka, karjai, Erósz akármelyik pozitúrájában is szerette, ölelte kedveseit, az ifjú nőket.
Közelebb ért a játszadozó lányokhoz, most már tisztán kivehette szép testük gyönyörű vonalait a pókháló finomságú peploszon áttetsző sejttetésben: kebleik ugrásra hullámzó tengercsacsogását, karcsú, hosszú combjaik ruganyos, kemény lágyságát, ölük ártatlan, szűzies szépségét.
Sem az éjjel fogyasztott mézzel-vízzel kevert sok kupa bor, sem az ősz fürtökre tűző délelőtti napsütés nem szédítette meg annyira fejét, forralta fel vérét, mint ennek a két kórénak látványa.
Azok meg most fölneszeltek a Költő közeledésére, és önkéntelen-öntudatlan egyenesebbre húzták hátukat, előrébb nyomták kedves mellecskéiket, hullámosabbra egyengették derekukat, csípejüket.
Szépek voltak, mint két kedves őzgidák.
És persze kihúzta magát a Költő is, kezdett több gondot fordítani hátának tartására, lábainak peckesebb járására: hiába, no! Mindig, mindig a nők, a szép leányok rabja volt, mindig, mindig, egész lassan elmúlandó életében a Szerelem éltette, érdekelte. Háborúk, politika, hőstettek: ó, nem! Mindezek a Költőt hidegen hagyták, nem úgy a Szerelem, a szép Szerelem, Erato, a szerelmi költészet Múzsája.
Még most, öregedőben, készülődőben is csak a Szerelemről tudott szólni, dalolni: a két kedves kóré látványa máris lángralobbantotta szívét.
Azok meg – ejnye! ejnye! -, rámosolyogtak a közeledő őszfürtűre, aztán egyikük szándékosan felé dobta a labdát, a másik meg szándékosan elügyetlenkedte a dobást: a piros labda az öregedő Költőt találta el, épp a szívén, mintha az a labda maga lett volna a szép Szerelem.
A szépcipőjű, aranyhajú lány akkor kedves mozdulattal intett a Költőnek, mint aki játékba hívja.
A Költő, az öregedő Költő elindult a kórék felé, s azt gondolta:
„Leszboszon születhetett ez a lány, Leszboszon, a Szerelem szigetén. Hogy szíven talált piros labdájával, ejnye!”
Közelebb ért, már karnyújtásnyira volt az elérhetetlen, hajszálnyira a boldogság, amikor a két lány összenevetett, mondtak is alig hallhatóan egymásnak valamit a Költő ősz fürtjeiről: mondtak bizony, valami nagyon, nagyon gúnyosat.
Aztán az aranyhajú fölkapta a labdát, mely ott hevert az öregedő Költő szíve alatt a tengerparti homokban, szemébe nevetett az Öregnek, és mindketten nekiiramodtak a tengerpartnak.
„Hááá… Ugyan! Csak nem kezdek csalfa, ifjú, leszboszi lányokkal? Ugyan már!” - gondolta cseppnyi keserűséggel Anakreón, az öregedő Költő; végigszántott ősz fürtjein a bal kezével, jobbjával lemondó mozdulatot tett, és visszasétált villájába, lakomázó, és immár háborús élményeiket mesélő vendégei körébe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése