Úgy mondják, hogy rosszul tanult meg táncolni az, aki csak a kályhától képes indulni, a lépéseket fölismerni. Nem hiszek én ebben! Szerintem remek táncos lehet az olyanból is, egy problémája lehet összesen: meg kell keresnie a kályhát, és ahhoz kell némi tehetség vagy szerencse.
Jó néhány kályhát ismertem meg eszmélkedésem hatvankét évében, és mindig igyekszem a megfelelő kályha-kiindulót választani lépteim igazításához: ma Michael Ende Momo című kályháját választanám.
Mint sokak – remélem, sokak – számára jól tudott, ennek a csodálatos meseregénynek helyszíne egy modern nagyváros, valahol Dél-Európában, legvalószínűbben Itáliában. Egyszer egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása hatalmába keríti e Város lakóit, és arra ösztönzi őket, hogy takarékoskodjanak az idővel. Csakhogy az Idő maga az Élet, és az élet a szívben lakozik, ezért hát minél inkább takarékoskodnak az emberek az Idővel, annál szegényebb, sivárabb és hidegebb lesz a jelenük, és annál idegenebbé válnak önmaguk számára is. És akkor…
És akkor a Városka határában egy napon megjelenik Momo, a történet borzas kis hősnője, ki egyedül veszi fel a harcot a szürkék seregével; semmi más nem segíti őt ebben, csak egy szál virág a kezében, és egy vén teknősbéka a karjában. Izgalmas kalandok során hozza vissza az embereknek az ellopott Időt, és kiderül: a reménytelenül betegnek tűnő világ gyógyítható.
(Persze indíthatnám táncos lépteimet René Guénon A mennyiség uralma és Az idők jelei című korszakalkotó remekművétől is. Amiről beszélni akarok, az idő teljes félreértelmezése, és az abból fakadt bajok, bőségesen szerepelnek Guénonnál, aki a világnézet-feletti, tradicionális létszemlélet megalapozásának legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb jelentőségű alakja volt a huszadik század első felében, csakhogy…
Csakhogy többek közt épp arról is szólni kívánok, hogy megromlott korunkban ilyen súlyos és fontos műveket, mint Guénon remeke jóval kevesebben olvasnak, épp, mert „nincs erre idő”, viszont talán a Momóra mégis csak futotta pár ezer ember idejéből, így hát a Momo mellett döntöttem. És azt hiszem, jól döntöttem, mert a maga módján Ende regénye szintén remekmű.
Meg- és kizökkent létezésünknek Guénon-mester számlálhatóan sok jelzőkaróját verte le számunkra művében, egyről-másról magam is számot adtam már olvasatlan és olvashatatlan esszéimben, most kizárólag az Idő nagyon hamis, és súlyos következményekkel járó fölfogását szeretném kipécézni a bajok közül. Ende kizárólag erről mesélt.)
Tehát az idő: mindennapi életünkben az idő az események látszólag folyamatos sorrendjének érzékelése, és úgy tűnik, akár a tér meg a mennyiségi viszonyok felismerése, velünk születik. Az ám, de az objektív, mért és mérhető idő mellett létezik egy szubjektív idő, mely mindig az egyén belső időészlelése, és eseményekhez, történésekhez kötődik. Az időnként mindegyikünk által tapasztalt „időeltolódás” jelensége meghatározó jelentőségű. Ez az idő sohasem egyformán telik, tartamérzete függ az életkortól és főként az események személyes jelentőségétől, körülményeitől.
Az idő nem látható, érzékszervekkel nem érzékelhető, és ezért a művészi képzeletben néhány allegorikus ábrázolási típus kialakulásához vezetett.
A modern fizika időfogalma teljesen elszakadt a hétköznapi tapasztalattól és az erre épített filozófiai gondolkodástól egyaránt. Manapság fizikailag az időt a megfigyelt rendszer entrópiájának növekedéseként értelmezik, és én evvel teljesen képes vagyok azonosulni. Arról van szó nevezetesen, hogy a rendszer állapotának két egymást követő megfigyelése két eseményt szolgáltat, melyek a múltból a jelenen keresztül a jövőbe való haladást írják le.
Kevésbé tudok azonosulni az idő jelenlegi értelmezésével, az „elfogy az idő, tehát nincs is” gondolkodásmódjával.
Jó ideje a leggyakoribb szabadkozásként azt hallom, hogy: „Nincs időm, nem érek rá!”
Ó, mi mindent nem gondoltam már én e szavak mögé, vidám vigyorral: jót és rosszat egyaránt.
Képzeljétek el!
Krisztus, a Megváltó, egyszer csak megjelenik ismét közöttünk, és azt mondja: „Meg kéne váltanom Titeket, persze, de – bocsi! -, nincs időm! Kapernaumba sietek, kiadó ott egy ácsműhely, azt szeretném kibérelni!”
Szólna Dante Alighieri ekként: „Tele vagyok ötletekkel, fogy az időm: elég lesz az Infernóra, a Purgatorióra meg a Paradisóra három-három ének, meg egy bevezető, vagyis tíz. Bőven elég! Amúgy is: kinek lenne ideje elolvasni száz éneket?”
(Mellesleg: igaza is lenne! Kifene olvassa el manapság?)
Avagy ím ígyen szólott volna a jó Boccaccio: „Elég lesz ide tíz novella is, minek több időt pazarolni?”
Egyáltalán: mi lenne a címe akkor a Dekameronnak? Unomerone?
Nem folytatom, bár tudnék még néhány „vicceset”: inkább hadd tegyem föl a kérdést, mi a baj evvel a „nincs időm”-mel? Hogyan, mitől jele ez a romlás virágainak?
Az a baj - hogy megmondjam -, az a baj, hogy mire nincs időnk.
Nincs időnk étkezni: hamar-hamburger-falásra van időnk.
Nincs időnk bölcs, beszélgetős borozásra, nincs időnk szürkebarátot inni a fürge barátokkal. Berúgásra van csak időnk, ezért nem bort iszunk, hanem tömény(telen) szeszeket.
Nincs időnk gyerekeinkre, nincs időnk szerelmeinkre, nincs időnk lélegzős regényekre, nincs időnk tárlaton órákon át állni egy festmény előtt („Hamar, hamar: mindjárt bezár, és még két termet nem láttunk!”)
Nézzetek csak körül ismeretségi körötökben – hogy ne mondjam: nézzetek csak magatokba! -, és mérjétek föl, hányan ismerik a Háború és békét, a teljes Gullivert, az Anyegint a Száz híres regényből, és hányan olvasták az eredeti szöveget?
Néhány évvel ezelőtt itáliai körutazást szervezett egy igazgatóhelyettes a tantestület számára az iskolában, ahol tanítottam. Minthogy közismert volt bolondultságom Olaszországért, és tudták, hogy elég nagy helyismerettel és némi nyelvtudással is rendelkezem, felkért, hogy utazzak én is. Amint megismertem az útvonalat – Firenze, Róma, Nápoly, Capri visszafelé Velence -, és megtudtam, mennyi a rendelkezésre álló idő, nemet mondtam, és később sem bántam meg. A hazaérkezőktől megtudtam, hogy Velencére négy és fél óra jutott, beleértve a vaporettózást a Szent Márk térig és vissza a Tronchettóra.
Még egy példa: nézzetek körül a gombaszaporaságú irodalmi onlájnokon. Még derekas irodalmi vénával rendelkező alkotók is szívesebben írnak két- legfeljebb háromstrófás verseket, sőt, egyre gyakrabban nagyon-nagyon frappáns mondatokat, mint gondossággal és gondolkodással létrehozott elbeszéléseket, és olvasottságuk, népszerűségük is nagyobb e mondatszerzőknek, mint az elbeszéléssel bajmolódóknak.
Vissza a kályhához.
A Momónak ott van a hatalmas igazsága, hogy az idő nem takarítható meg, sőt, minél inkább takarékoskodni akarunk vele – és szép, új korunkban úgy tűnik, nagyon akarunk -, annál inkább fogy, gyorsul, egyre kevesebb és egyre kevesebb szép élményre jut belőle.
Hogy mi mindenre nem jut, azt már érintettem: és ettől az időhiánytól szegényül, silányul életünk.
Ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése