Kívül-belől
(közeledő halál elől),
mint lyukba megriadt egérke -
mely olykor lelkesült,
té- vagy tova nem menekült,
mert óvta karod, öled, térded -,
míg hű lélek él bennem,
hozzád én úgy menekülnék,
borzongató, közelítő télben.
Persze, hogy a lágy,
meleg öl csal, persze, hogy a vágy:
és hát hozzád taszít a muszáj.
Nehéz terhem
és drága kincsem, hogy szeretlek.
(Mert szeretlek, páromnak nevezlek),
ámbátor,
nincsen egyéb
menedékem; bár a kés hegyét
a világnak nekiszegeztem
én, a bátor!
Hogyan lenne
helyem élők-holtak között?
Gondom és fájdalmam cifrázom,
és csak a verset írom.
És versem úgy zeneg,
mint a gyerek kezében a csörgő csereg,
értelem nélkül, ha rázza.
Talán-talán
a létemet szépítgetem,
de gondot és fájdalmat cifrázva
zúg a fejem.
És nem is fáj már semmi sem
igazából.
Már csak azt kell
kitalálnom, mit kéne tennem
érte, vele és ellene!
Nem szégyenlem, ha kitalálom.
Bűbájolok,
kuruzslok és varázsolok, és
nem is fáj (olyan nagyon):
te tudod, drága Attila!
József Attila: Te tudod!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése