Elsején – Vörösmarty Mihály 212. születésnapján – nyolc óra negyvennégy, a hónap közepén nyolc óra nyolc óra huszonnyolc, Szilveszter napján nyolc óra harmincegy perc lesz a nappal időtartama.
A téli napforduló, amikor hosszabbodni kezdenek majd a nappalok, amikor a Nap a Bak jegyébe lép, huszonegyedikén, déli tizenkettőkor következik el: azon a napon lesz legmélyebb pontján a Nap az északi féltekén, a nappal időtartama nyolc óra huszonhat perc lesz.
A holdújulás tizenharmadikán lesz a Kígyótartó csillagképben délelőtt tíz órakor, holdtölte pedig az Ikrekben, huszonnyolcadikán, tizenegy órakor.
A hold ilyetén járásából következik, hogy az újholdhoz kötött zsidó naptárban az 5773. esztendő tévét havának első napja tizennegyedikén lesz, míg a teliholdhoz kötött buddhista kalendáriumban a 2556. év márgashirsha hó első napja huszonnyolcadikán jön el.
Az év legsötétebb havában fényünnepek jőnek, mind a zsidó, mind a keresztény, mind pedig a buddhista hitvilágban egyaránt.
Ezekből nagyon is közismert Jézus, a Krisztus karácsonyi születése (Világnak Világa); újabban már elég ismert a zsidó hanukka is, melynek első napja idén kilencedikére esik, és tizenötödikén ér véget.
Legkevésbé köztudott, hogy a Fény Születését a buddhizmusban is ünnepeljük, a Maitreja ünnep alakalmával, mely ebben az évben huszonkettedikére esik.
A karácsonyi várakozás, ádvent négy vasárnapja idén másodikán kezdődik, és a negyedik vasárnap huszonharmadikán lesz.
Ami az ünnepi emlékezéseket illeti.
Első helyen említem – naná! -, hogy huszonhetedikén lesz három éves az én Kicsi Középsőm, Maróti Janka.
Tizennegyedikén biztosan eszembe fog jutni – nem mintha más napokon, más napok minden óráján nem jutna eszembe Valaki, aki aznap lesz negyvenegy éves.
Vörösmarty Mihály születésnapját már az elején említettem, képtelen voltam megállni, mert nagy Kedvencem Ő.
Nyolcadikán Jim Morrison,
kilencedikén John Milton,
tizenegyedikén Alekszandr Szolzsenyicin születésnapja lesz.
Tizenhatodikán Beethovenre,
tizennyolcadikán Zelk Zoltánra,
tizenkilencedikén Edith Piafra,
harmincegyedikén Ruttkai Évára emlékezem majd.
December harmadika minden évben csúf gyásznap, az amúgy is gyászos hangulatú december legsötétebb napja: 1937-ben ezen a napon halt meg József Attila.
- széphistória, lovagi mese, vagy amit akartok –
Engem mesemondónak jelölt meg a szerelem, mondok hát mesét, mondok szép históriát.
Én jól tudom, mi a szerelem, tudom én jól. De elmondani nem fogom senkinek: az elmondott szerelem megöli a szerelmet.
Szerelemgyilkos szavak, jaj szavak: mi szükség rátok?
De ha egyszer mesemondónak jelölt a szerelem?
Most verset mondok, verses szót:
Szél, szél, északra szállj,
hozzad el a jó mesét!
Meglátlak újra, északi táj:
szép ír leány, ne sírdogálj!
Zúdíts a szélből orkánt,
sóhajjal hajtsd vitorlám!
Zúgjon, zúgjon a szél,
sírjon, sírjon a lány,
meghallja tán
a szürke Óceán…
Most mesét mondok, meseszót:
Izolda, aranyhajú, szépséges ír királylány, csak sírt és zokogott és hulltak a könnyei egyre. Eleinte idegen-másokért, mert szánta a sok délceg, szép és nemes lovagot, akiket nagybátyja, az óriás-csúf és erő-gonosz Morholdt számolatlan küldött halálra, kényszerített párviadalra. Ördögi, pokoli lényekkel olykor, de volt úgy is, hogy Morholdt maga gyilkolta az ifjakat.
Így, így volt.
Mostanában meg ismerős-Trisztánért sírt a szépséges királylány. Trisztánért, ki Cornwallból érkezett, a fényes szép országból, hol Marke király uralkodott, és néki volt kedvelt unokaöccse a hős-nemesTrisztán. Mert hős volt Trisztán, nagy párvívó, ámde – valljuk meg - dalnok is volt Trisztán, és az Aranyhajú inkább dalnokságáért szerette meg az ifjút, mint hősiségéért.
Dalló Költő, éneklő Dalnok volt Trisztán, de csak volt! ó, jaj csak volt: ezért sírt és zokogott oly sokat Aranyhajú Izolda, ír királynak gyönyörű lánya.
Mert úgy történt egy napon, hogy az arányos-szépség és az erő-jóság párviadalra állt az óriás-csúf és erő-gonosszal, és ebben a párviadalban Trisztán megölte Morholdtot – zúgjatok békeharangok! -, megölte, de maga is halálos sebet kapott: gonosz, mérgezett hegyű kardtól kapott sebet, és nem gyógyult, csak nem gyógyult az a seb – zúgjatok gyászharangok!
Mi mindent meg nem próbált Aranyhajú Izolda, ó mi mindent, hogy hős lovagját kigyógyítsa, de semmi fortély, tündér-vajákolás nem használt. A seb nem gyógyult, a hős láztól leverten készülődött az élet-tengeren túli partra.
Zord erőkhöz fordult hát Izolda kétségbeesésében: rozsdálló vashoz futott az arany, sötétséghez fordult a fény.
Most verset mondok, verses szót:
Vén boszorka téged hívlak!
Ha tündérszó nem segített,
bűzös szájból jön segélyszó,
hahogy illatajak néma lett.
Gyöngyöm, kincsem, lelkem,
jó Trisztánom, hallj meg engem!
Jöszte, jöszte életbe vissza!
Most mesét mondok, meseszót:
Strega, a vasbanya, a sötét hatalmak szolgálónője, fekete Földanya kísérője, bűvölt és bájolt: főzeteket főzött, malacvérköröket rajzolt, aztán egy hipp-hopp-mozdulattal kiemelteTrisztán sebéből Morholdt mérgezett kardjának szilánkját; és a hős, a daloló életandalgó, az énektudó láza alábbhagyott, homlokán nem gyöngyözött már a halál verítéke. Szép Trisztán meggyógyult.
Szép Trisztán meggyógyult, evett és ivott, aztán köszönetet mondott, és tette hozzá köszönetéhez, hogy indulnia kell, hisz bátyja, a jó Marke ott várja Cornwallban, ott az üres palota száztizenegy üres termeiben céltalanul bóklászva.
Hisz kigyúlt, hogyne gyúlt volna ki a szép szerelem lángja Trisztán verslelkében, mikor föleszmélve hosszú félhalálából, Aranyhajú Izoldát találta ágya mellett: hogyne izzott volna fel benne a szerelem, mely az Aranyhajút izzította már egy ideje.
Mégsem maradhatott a Költő, mert költőn túl lovag is volt ő, legnagyobb a lovagok közül, a legnagyobb: és a lovagok kötelességláng hordozói elsősorban. Mennie kellett hát Marke királyához, hisz a kötelesség-lánc - ez a magára vett -, Marke-hoz fűzte.
Izolda, aranyhajú, szépséges ír királylány, a tenger partján sétálgatott hajnalonta, nézte, nézte a háborgó vagy épp szunnyadó nagy vizet, mely majd rövidesen elválasztja őt szerelmesétől, és csak sírt és zokogott és hulltak a könnyei egyre. Megült a fövenyen, és sirályok röppentek szép alakja felé, fölugráló delfinek köszöntgették, hogy vidámítsák lelkét, de az ő lelke meg nem vidámodott. Galamb, galamb, hófehér szállott vállára, csőrével kirántotta egy aranyhajszálát, és a tenger tág terei felé elröppent.
Marke király, Cornwall nagy uralkodója az üres palota száztizenegy üres termeiben fázott, fázott mindig, mert hisz az egyedülvaló: ugyan hogyan is melegedhetnék meg? Tizenegy terem ablaka nyílott a tenger habzó hullámai és fehér tajtéksziklái felé.
Egy magányos éjt követő magányos reggelen galamb röppent a kilencedik terem harmadik ablakába, oda, ahol Mark állt, tengerre révedő tekintettel – unokaöccsét várva -, és az ablak párkányára ejtette a csőrében tartott aranyhajszálat, aztán elröppent a tenger felé. Marke király, az örökké egyedülvaló, szerelemre gyulladt az ismeretlen, sosem látott lány iránt, akinek ez az aranyhajszál nőtt szépséges fején. És azt mondta: „Ez a lány gyógyít meg engem, ez a lány megmelegít lelke-teste melegével; ez a lány legyen feleségem, senki más sem!”
A nap leszállt, a csillagok eljöttek, hold bútt fátyol mögé, amikor találkoztak Trisztán és Izolda a kertben. Már éjfél közelgett, a Mindcsillagok fénye átszőtte Izolda aranyhaját, szemének ezüstzöldjében a Farkhan fénye ragyogott: legalább így látta Trisztán, a dalnok. Félhátat fordított szerelmének, amikor megszólalt:
„Nap kél rövidesen, napra nap jő, és én indulok Aranyhajú!”
Hallgatott fejét lehajtva Aranyhajú Izolda.
„Izolda, szerelmem, Izolda! Éktó! Nem látlak többé én, többé soha, de látni foglak örökké.”
„A Farkhan és a Mindcsillagok fénye kísérjen utadon, meg a Nap és a Hold! És én várni foglak Daltudó Trisztán. De most indulj, indulj sebesen, ne nyújtsad tovább kínomat!”
„Nem tehetem a lehetetlent lehetővé, a Mindcsillagok nem járhatnak visszafelé az égen.” – mondta az ifjú Trisztán, de Izolda-éktó - a Káprázat, a Felhőjáték - már nem is volt ott.
Most verset mondok, verses szót:
Mesélhetnék egy hajóról,
mely Cornwall kikötőjébe ér,
rajta egy félhalott vitéz,
kit szerelemláz kínoz,
s nincs más orvosa,
csak én, csak én, ki mesélem őt,
kinek gondjaira bízza árvult életét.
Mesélhetnék egy partról, zöld
tenger partjáról fehér sziklák
alatt, hol Izolda vár napra – nap.
Most mesét mondok, meseszót:
„Hűséges öcsém, barátom és legkiválóbb lovagom! – szólt borozgatás közben Marke Trisztánhoz.
„Ezt az aranyhajszálat hozta nekem érkezésed reggelén egy hófehér galamb, és attól fogva vágy emészt és epeszt a szomj: semmi bor, tiszta források vize nem enyhítheti e szomjamat. Szerelmes lettem abba a lányba, távollévő szerelemmel szeretem őt, és nem lehet nyugovásom, míg el nem hozod nekem, mert csak ez a lány melegítheti föl elhűlt testemet, jéglelkemet. Tudom, nagy kérést kérek tőled barátom és öcsém, de kitől kérhetnék ily föladatot? Lásd, ezüstszelencébe zárattam az aranyhajat, láncra fűzve viselem azóta. Most átadom neked, hogy megkeresd az aranyhaj tulajdonosát.”
Egyetlen pillantásra fölismerte Trisztán azt az aranyhajszálat - kinek lehet másnak ilyen haja -, a nemeslelkű hát így adta a választ:
„Királyom és bátyám: talán tudom is kié ez a hajszál, és ígérem, elhozom hozzád, hogy lelked-tested fölmelegítse végre a házasság boldogsága.”
És hosszan szállt újra Trisztánnak hajója olykor sima, máskor háborgó tengeren, szállt vissza ír királylány földjére, aztán fordult Cornwallba vissza a menyasszonnyal.
Strega, a vasbanya, a sötétség szolgálólánya bájitalt vitt magával a hajóra, mely bájitalnak az volt a célja, hogy Izolda és Marke a nászéjszakájukon megszomjazva igyák meg ketten, és gyúljanak örök, múlhatatlan szerelemre egymás iránt, de jaj!
Ó, jaj!
Egy tikkasztó úti napon Trisztán és Izolda megszomjazva leltek a kehely borra, a szerelmi bájborra, és ők együtt itták meg!
Így történt, hogy eddig sem csekély szerelmük immár emésztő tűzzel lángolt. Emésztő tűzzel lángolt, és nem teljesedhetett be: mindkettejüket maguk csomózta kötelék, adott szó, lovagi erény fűzte Marke-hoz.
Most verset mondok, verses szót:
A seb, mit Morholdt vágott,
meggyógyult az álnok,
de új, fájóbb seb támadott
helyén! Ó forduljon, visszatérjen,
pillantása többé ne érjen!
A seb, mit Trisztán ejtett,
a seb melyet Izolda vágott,
mélyebb, ó mélyebb: fájóbb.
A kard a földre hullott,
mikor egymásra néztek:
hogyan harcoljak szerelmével?
Most mesét mondok, meseszót:
Búgó harangok hangjainál meglett s elmúlt az esküvő, elmúlt a menyegzői lakoma, röppent a nászéj néhány órája, aztán Tintajel várára hétköznapok órái, napjai, havai szálltak.
Egy néhány hónapig Trisztán még Cornwallban maradt, de nem bírván a kínokat – mert kín volt az a javából, kín: naponta ebédelni meg vacsorázni a királyi párral, nézni Marke tőle elorzott boldogságát -, egy nap aztán Trisztán elköszönt Tintajel urától és úrnőjétől, és ment, ment, elment.
Történt pedig azokban az időkben, hogy szörnyűséges tüzet okádó és okádnivaló Sárkány pusztította Bretagne partmenti kastélyait, városait, szegény, jó Arudel király birodalmát.
Számtalan lovag harcban próbálta legyőzni a szörnyet, de az csak járt tovább pöffeszkedve, bősz üvöltözéssel, és várost-városra rontott.
Hős Trisztán, kinek éltét nem volt miért félteni, kinek Izolda nélkül súlyos teher volt csak az élet, bátran küzdött meg a sárkánnyal, hősi szívéhez nem fért semmi félsz, és legyőzte a démont, és lemetszette szörnyű fejét, és Arudel király szépséges lányának, Fehérkezű Izoldának trónja elé vetette.
„Ki vagy te, hős lovag? – kérdezte Fehérkezű, mikor a győztes hős elébük állt. „Miként élted éltedet eddig, miért nem a mi birodalmunkban lakol?”
És verses szóval adta jó Trisztán a választ:
„Nem ölt meg se kór, se szerelem,
mégsem eleven, inkább holt vagyok,
hisz látom egyre őt, akiért lángolok,
mert csak bánatot, s bajt okozott.
Fáj a szenvedés, de még jobban fáj
az irigy balság, mely nyomunkban jár:
így futnak el, így ifjú éveim,
tűrök miattam és érte minden kínt.”
„Elfeledtetem én hű lovag, elfeledtetem veled szerelmedet!” – szólt Fehérkezű Izolda –„Félre torz, balságos szerelem, jöjjön helyébe új: majd szeretlek én téged!”
Búgó harangok hangjainál meglett s elmúlt az esküvő, elmúlt a menyegzői lakoma, röppent a nászéj néhány órája, aztán Audel várára hétköznapok órái, napjai, havai szálltak.
Hiába volt ám, hiába Fehérkezű minden bája, minden szerelme, hiába Daltudó Trisztán minden kísérlete, hogy feledjen, ama felejtés nem sikerült. Miként sikerülhetett volna, ugyan miként? Lehet-e szép szerelmet feledni, lehet-e?
Engem mesemondónak jelölt meg a szerelem, én jól tudom, mi a szerelem, tudom én jól.
Néhány év telt és múlt és hullt az idők mélységes kútjába, amikor jó Trisztán újra vándorlásba és harcba menekült, és ismét mérgezett lándzsától kap seb lett a sorsa.
Most verset mondok, verses szót:
Azért, hogy minden mindegy már nekem,
s mint gyáva -- ki elfutni nem tudott,
hátranézni nem mer, s vad gyilkosok
üldözik egyre -- élem életem, várom halálom
s csak oly írt kaphatok, amely görcsbe ránt
beteget és gyógyítót egyaránt;
úgy vagyok, mint ki elvakulva vív,
s így erőt, virtust, mindent elveszít.
Most mesét mondok, meseszót:
Sietve jött a levélre, Trisztán hívására Aranyhajú Izolda, mert a másik nem tudta meggyógyítani Daltalan Trisztánt, a haldoklót.
Hiába sietett, hiába igyekezett, hiába hozott balzsamot és mellé balzsamos szerelmet, mire Aranyhajú Audelbe érkezett, kedvese már holt volt, feküdt merev-hidegen.
És holtteste mellett sorvadt váratlan halálba szép Aranyhajú Izolda is.
És a kegyes halál érte jött.
Kerekes ravatalra tették holttesteiket, virágok illatpárájába vonták holttesteiket, és vitték őket Cornwallba, hol a tengerparton kettős sírt ástak nékik.
Most ott nyugszanak, sírjukról egymásba fonódó illatos virágok nőttek az idők múltával, haladtával. A virágok ölelik egymást sírjuk fölött.
Így hallottam én.
255. évvel ezelőtt, 1757. november huszonnyolcadikán született William Blake, különc korának és nemzetének legkülönösebb Költője és Képzőművésze.
Mikor Blake maga gyártotta könyvei már elkallódtak, először egy spiritiszta orvos adta ki egyik kötetét mint spiritiszta dokumentumot, de költő mivoltára csak a prerafaeliták eszméltek rá, mikor sajátos hangulatuk számára ősöket kerestek, furcsa ősöket a rengeteg normális költő között. Dante Gabriel Rossettit, a festő-költőt vezette el a szimpátia titokzatos intuíciója őhozzá, a régebbi és Angliában talán első festőköltőhöz; Rossetti adta ki először műveit és az első nagyobb Blake-életrajzot.
A másik Rossetti, William Michael, Shelley nagy ismerője bővítette ki a rávonatkozó ismereteket, és Swinburne írta meg az első nagyobb esztétikai tanulmányt róla. Összkiadását kommentárral Yeats látta el, a nagy vizionárius ír költő, és a legszellemesebb népszerűsítő munkát Chesterton írta róla - ily módon Blake hírneve az újabb angol irodalom legjobb neveivel fűződik össze elválaszthatatlanul.
Életrajza az egyszerű ember egyszerű élete, melyet váratlan belső történések szaggatnak olykor bizarr alakúvá.
Már gyerekkorában gyakran voltak látomásai, víziói: egy alkalommal – mint feleségétől tudjuk – úgy látta, hogy Isten odatámasztotta homlokát az ablakhoz. Látott ezenkívül egy fát, melyen angyalok fészkeltek, és egy ízben találkozott a mezőn Eliézer prófétával; de amikor ezt otthon elmondta, anyja nagyon megverte, és víziói hosszú időre megszűntek.
A művészet kerítette aztán hatalmába, az önmagáért való művészet, víziós metafizikai háttér nélkül. Szorgalmas rézmetsző lett, hosszú éveken át tanult, magas székén ülve és rajzolva a Westminster apátságban, ahol egész életére magába szívta a gótikus formák varázsát, a születendő angol romantika lelkét.
Az első, igazán blake-i verseskötet, a Songs of Innocence (Az ártatlanság dalai), 1789-ben jelent meg. A Songs of Innocence gyermekekről szól és gyermekeknek. Játékos, könnyű versek, kéményseprőkről, dajkákról, csecsemőkről és főképp bárányokról - sokszor akkora ügyetlenséggel és túlzó naivitással, hogy az expresszionista festők négerplasztikán okult műveit juttatják az ember eszébe. De az egész kötet tulajdonképpen álarcos költészet, allegorikus, ha úgy tetszik; és a preromantika egyik legintenzívebb formáló akarását juttatja szélsőségesen kifejezésre: az Árkádia-vágyat.
Legjelentősebb kötetét A tapasztalás dalait a jó és a rossz örökös ellentétének a tudata járja át, a felbontás még keresztényi ihletésű (Isten és Sátán), de valójában a ROSSZ, a sötét, az éjszaka kap nagyobb nyomatékot Blake lírájában, majd feloldódik a teremtő szándék misztériumában.
Bölcsődal
Édes álom, ernyőd
Rejtse az arany csecsemőt,
Hints patak-csobogást
Boldog holdsugáron át.
Álom, pihe-szemöldököd
Övezi a csecsemőt,
Álom-angyal, szeretet,
Lengj a gyermekem felett.
Éji hű mosolyok,
Örömömre szálljatok,
Hű anya-mosolyok,
Éjet átvarázsolók.
Galambbúgás-sóhajok,
Álmodat el nem hajszolók.
Mosolyok, libbenők,
Galambbúgást bűvölők.
Szúnyj, szúnyj, kisbaba,
E világ álma, mosolya;
Szúnyj, szúnyj az éjen át,
Míg fölötted sír anyád.
Édesem, arcodon
A szent képét olvasom.
Mint te most, csecsemő,
Sírt értem a Teremtő.
Értem, érted, bárkiért,
Amikor bölcsőbe fért.
Hogyha képét láthatod:
Égi orca, rád-mosolyog.
Rád, ránk, énreám,
Csecsemő lett hajdanán,
S a mosolygó csecsemő
Eget-földet békítő.
(Weöres Sándor fordítása)
Ó, mennyire irigyellek titeket,
kik időben szólaltok meg,
és kiskarácsonyt, nagykarácsonyt,
ádventet szépen kívántok,
hogy jó korán ünnepelhessek.
(Köszönöm a sok jó-kívánságot,
és ígérem, jól leszek. Ünnepelek.)
Mert semmi bajom Ünneplő az Ünnepeddel.
Díszbeöltözött lélekkel várom évről-évre,
hogy Jézus, a Krisztus megszülessen.
Csak hát túl sok már a vacsoraváró
a Telekin meg a Blaha Lujza téren,
és szent karácsony reggelén,
túl sok anyó kutat kukák mélyén
pulykából maradt csontokért,
melyen kevés hús is lehet.
Mi módon ünnepelhetnék?
A baj csak annyi, hogy ahol hazugság
van, ott hazugság van: ádventkor
és karácsony éjjelén.
Nem csak a volt - nincs
és sosem-lesz szobában,
nem csak a karácsony-éjszakában
üvöltő biztonsági őr szavában.
Ott hazugság van
az arc elé kapott kezek
rándulásában: mert
hol hazugság van,
ott hazugság van,
és nincs,
nem lehet karácsony.
Amint előzőleg ádvent sincsen:
erőlködhetsz minden üdvözlettel,
mert csak hazugságok
vannak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
de sem karácsony, sem ádvent
nincs az üres-hideg tél-üregekben,
sem a zengedezett Himnuszban,
sem az Operettben, sem az Operában,
és nincs az újévi trombitában,
mert a hazugság ott van
jelenvalóan mindenekben:
a régi meg az új istenekben.
És ott van a Te Ádventedben,
és Karácsonyodban,
mikor üdvözölsz engemet,
s kisült kalácsod eszegeted…
Harmincöt évvel ezelőtt, az 1977. esztendőben november huszonhatodika szombatnapra esett, de minthogy akkoriban az iskolákban nem volt még szabad a szombat, Apád reggel elköszönt csillagszemű Édesanyádtól, és tanítani ment: ha keresztre feszítenek sem fogok emlékezni, hogy mit tanítottam aznap, pedig általában jó vagyok tanórai-emlékezetben.
Gondoljuk úgy, hogy épp Babitsot tanítottam: oké?
Amúgy meg: hát nem mindegy? Mindig, minden nap ugyanazt tanítottam: Téged, Húgodat, Édesanyátokat, Unokáimat: ilyesmit tanítottam mindig, más név alatt.
Reggeltől fogva Budapest fölé hófelhők gyülekeztek, és mire világra jöttél, azok a hódunnák kiszakadtak, és az év első hóesését kavarogtatták nyakamba.
Általában módfelett utálom, ha hó szakad, és csiklandani-hűteni benyúl nyakamba, de aznap nekem minden jó volt: megszületett első Kincsem, fiam, Te: Dániel.
(Lett még aztán Kincsem nekem: Húgod – jeles Kincs -, és Tőled való Kisunokáim: a Legjelesebbek!)
Szóval engem az iskolában ért a hír, hogy Édesanyád a Péterfy kórház szülészetén van már, így aztán haza sem mentem a suliból, hanem a kórházba siettem, ahol háromnegyed négykor megszülettél. Az első hópelyhek négy után kezdtek hullani.
November huszonhatodikán a Nap a Nyilas, a Hold az Ikrek jegyében állt, holdtölte volt.
Az 5738. év kiszlév havának tizenhatodik napját írtuk a zsidó kalendárium szerint, vagy – ha tovább elemezgetem – az 1397. iszlám esztendő dhu-hijja hónap tizennegyedik napját, mi több, a számomra oly fontos buddhista számítás szerint, a 2521. esztendő ashvina havának huszonnyolcadik napja volt. Hó vége.
Aznap este, hogy megszülettél, az Egyesült Királyságban valami egészen meglepő dolog történt, úgy ám, szinte hihetetlen: és evvel később soha, senki sem foglalkozott, Apád sem! Ugyan, miért nem?
Az történt ugyanis, hogy egy, a Föld nevű bolygón akkor még nem létező technológiát alkalmazva egy azonosítatlan hang szakította meg a TV-adásokat, és első alkalommal intézett közvetlenül a nézőkhöz egy angol nyelvű, 600 szóból álló üzenetet.
A hang Vrillonként mutatkozott be – bárcsak tudnám, hogyan kell e Nevet ejteni Galaktikusan -, mint az Ashtar Galaktikus Parancsnokság egyik megbízottja. Úgy is mondhatnám, hogy az űrbéli flotta parancsnoka.
Az üzenetet valójában maga Ashtar Parancsnok küldte az emberiségnek, aki a megbízottján, egyes források szerint pedig kommunikációs "igazgatóján", Vrillonon keresztül intézett a Földi emberiségnek.
Gondolom, szép és majdnem meggyőző hamisítás volt ez, de szeretetreméltó hamisítás, születésed napján.
1977. volt az az év, amikor megalakult a Dire Straits – mint tudjuk, ez egy eléggé jól elviselhető brit rockzenekar -, Mark Knopfler vezetésével.
Ebben az esztendőben, szeptember huszonötödikén a Wings – Paul Mc Cartney bandája - jótékonysági koncertet adott, és a bevételt a velencei Szent Márk templom javára ajánlották fel.
Szép volt, Fiúk, Lányok!
Ez volt az az év, amikor a Szépirodalmi Kiadó megjelentette Somlyó György A költészet vérszerződése című tanulmánykötetét, és Bereményi Géza Legendáriumát.
Négy nappal születésed előtt Kicsi Fiam, elindultak Párizs és New York között a Concorde-ok.
Ma már nem röpködnek e gépek, de igazán szépek voltak.
De jaj: a neutronbomba kifejlesztése is születésed évére esett! Szégyenünkre!
Tágíthatjuk az éveket, szép visszafele-koncentrikus körökben, ha Te is úgy gondolod!
Kr. e. 43-ban születésed napján – meg nem mondom, melyik villában – összeszövetkezett Octavianus – császárként majd Augustusnak hívjuk Őt -, Marcus Antonius és Lepidus - a lovasság főparancsnoka –, és létrejött a második Triumvirátus. Szerintem szegény Lepidus csak azért kellett, hogy meglegyen a tres vires, három férfi, mert az elsőben is annyi volt. Hogy nézett volna ki egy triumvirátus két taggal?
A második triumvirátus amúgy rém rövid életű volt, még az elsőnél is rövidebb.
Az 1922. évben, november huszonhatodikán Howard Carter hozzálátott Tutankhamon sírjának föltáráshoz.
Tudod-e, hogy 1942-ben épp születésed napján mutatták be New Yorkban a Casablancát? és ha erre a filmre nem is gondolunk manapság oly gyakran, de Woody Allen Játszd újra Samjére – és ennek következtében a Casablancára – sokat gondolhatunk Szülinapodon!
Na, ja!
Mindig eszünkbe kell jutnia, amikor Születésnapod van, hogy egy napon születtél Babits Mihállyal (1883.), és ez bizonyos dolgokra nézvést kötelező!
Mit is válasszak Tőle, ami tetszhet Neked?
Legyen! Legyen valami játékos Vers: szereted a Játékot, ugye? Címe: Rímek
Még az egész napon át
bolygjuk a nyár vadonát,
de az est már szelid ősz:
bágyadt szemünk elidőz
a sötétség mélytavu
völgyein s a vértanu
ég testén mely csillagos
fénysebekkel gyulladoz.
Ami nappal olyan pogány,
a fű a domb homlokán:
ez a fény s az esteli
harmat megkereszteli.
Házunk is a dombon ül,
mint aki templomban ül,
s mintha gyertyát tartana,
nyúl az éjbe ajtaja
vékony résén a sugár -
dombon ül és muzsikál
- azaz benne rádiód
bezengi a régiót -
igaz hogy nem templomi
hanggal, hanem londoni
dzsesszekkel... De mért ilyen
fényes a táj hirtelen?
Mind nagy ostya, kereken
kel a hold a tej-egen.
És a ház most térdepel.
Öltönye fehér lepel.
Mint ki áldozásra vár,
s közben más imát darál,
mit egy messze, ördögi
szuggeráló súg neki.
Óh mily csúf, frivól ima!
Vétek ennek szólni ma.
Zárd el, édes! Jámborabb
Zene zeng a lomb alatt.
Hallgassatok, városok!
Bokraink jobb kórusok.
Hagyjátok a tücsköket,
hadd zengjék túl dzsesszteket!
Szeretném a londoni
rádióba mondani:
»Dzsiggek, csitt egy percre, csitt!
Világszám következik.
Páris, London, Nazarét,
Assisi és Tiszarét,
Barcelona, Mexico,
egy a programm: tücsökszó!«
Ez jó, ugye?
Felteszem, apádon kívül nem sokan ismerik Francesco Bracciolini itáliai Költő nevét, de én szeretem Őt is, aki 1566-ban született, november huszonhatodikán.
Nem nagyon szereted – tudom – a focit (nem is értünk hozzá a négy ballábunkkal), de atyád azért egykor nagy focibuzi volt, és ő látta még Sándor Csikart csukafejeselni.
Csikar 1928. november huszonhatodikán született.
Íme hát ama tér és idő koordináták, melyekbe születtél Kicsi Fiam, harmincöt évvel ezelőtt.
- macsuranga törzsbéli népmese nyomán -
Mióta egy szörnyűséges, hátborzongató, esőt síró, jégveréssel kopogtató napon a Kedves elhagyott, nagyon magam maradtam, nagyon, egészen egyedül.
Egyedül feküdtem esténként hideg-rideg hűlthelyű ágyba, és hajnalonként – anélkül, hogy átmelegedhetett volna Valakitől az ágyam – egyedül kászmálódtam ki belőle.
Ocsúdásom sokáig tartott, hosszú hetekig. Hosszú hetek peregtek le az idő rostáján, míg felocsúdtam: hisz nem vagyok egyedül!
Estelente – előbb estelente csak – bolygó fények úsztak körül, minden nap egyre több és több. Bolygó fények, kicsiny csillagok; fénybogarak: mint utóbb megértettem.
Ismét hetek teltek, míg rájöttem: a bolygó fények, kicsiny csillagok, fénybogarak beszélnek. Nem érthető – legalább is akkor még nem érthető – nyelven, de beszélnek, és tán épp hozzám akarnak szólni.
Miközben fejem, testem körül villóztak, keringtek és pörögtek és forogtak és sürögtek e csöpp villik, egyre világosabban hallottam gyöngéd surrogásukat, suttogásukat.
Különös fényrajzás volt ez körülöttem, hisz fogalmam sem volt arról, én látom-e csupán e kerge kergetőzést, vagy az egész világ látja? Hisz mondtam: senkim sem maradt a Kedves távozása után, aki mondhatta volna: „Ni csak! Fénybogarak kergetőznek körülötted!”
Senkim.
Eleinte – mint mondottam – e bolygó fények (fénybogarak) csak mormolódtak, zimmegtek és zummogtak, nekem legalább úgy tűnt, míg egy szép napon hinni véltem, hogy értem zümmögésük akár ha emberi mondatok lennének.
Nem mondanám, semmiképpen sem mondanám, hogy egyikük kivált volna lágy kergülésükből, köröttem való keringésükből, és megszólalt volna.
Inkább úgy mondanám, kórust alkottak kicsiny, kerengő, bolygó fényeim, fénybogaraim.
És daloltak, esküszöm, hogy daloltak. Mielőtt mesébe fogtak volna, kórusban daloltak.
Meglehet, az meglehet, hogy nem is dalt daloltak, hanem zsoltárt; zsolozmáztak. Mindegy is az, csak annyi a lényeg, hogy értettem őket, tökéletesen értettem.
Így szólt daluk:
„Jaj! de árván kering a nagy népű város! Olyanná lőn, mint az özvegy ember! Nagy volt az égitestek között, a tartományok közt fejedelemasszony: robotossá lőn! Sírván sír éjjelente, s könny borítja az orczáját! Senki sincs, ki vígasztalná, azok közül, kik szerették; mind megcsalták barátai, ellenségeivé lőnek. Szorongató nyújtotta kezét minden kincse után, sőt látta, hogy hitványak mentek be az ő helyébe, a kikről parancsolat szólta, hogy be ne menjenek a te községedbe. Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint a mi bánatunk, a mely minket ért, a melylyel minket sujtott a végzet búsult haragjának napján! Jaj! de meghomályosodott az arany, elváltozott a szép színarany, kiszórattak a szent hely kövei minden utcza szegletére.”
Hiszem, hogy hihetetlen, de úgy igaz: minden szót jól értettem immár a lágyan villózó, és a köröttem pörgölődésbe, forgolódásba, kerengésbe bele nem unó fénybogarak, bolygófények énekéből.
A zsolozsma után egyikük (avagy mind egyszerre?) így szólt:
„Te is egyedül vagy? Magányolkodsz? Elhagyott a lányfénybogár?”
Csak bólintottam és nyeltem…. Valamit… Téli könnyeket talán?
”Halljad akkor magányos a mi szörnyű magányunknak legendáját, halljad!”
És a bolygó fények, fénybogarak mesélni kezdett.
Én legalább is így hallottam:
Jaj! de árván kering ma a nagy népű város, olyanná lőn, mint az özvegy ember! Pedig egykoron, az ősök ősi idejében, a legboldogabb világban éltünk mi. Akkor volt ez, amikor – ősök ősei előtt – Égatya eljegyezte, aztán feleségül vette Földanyát. Akkor még Égatya is, Földanya is egyként fényből szőtt testben élt, fényből voltak mindketten, és fény-gyermekeket nemzett Égatya, és fény-gyermekeket szült Földanya.
Fiúkat és leányokat: fényfiakat és fényleányokat.
Évmilliók, eonok teltek és múltak, és múlt a nagy szerelem is közöttük, mindkettejük meleg fénye lassan hideggé vált.
Már alig ölelkeztek, tán csak kényszerből, nemzés céljából, nem szerelemből, aztán elérkezett annak ideje is, hogy elváljanak egymástól végleg és örökké.
Tudták: soha egymás mellé nem térnek vissza.
Mi fénygyermekek, fényleányok és fényfiúk tehetetlenek voltunk. Addigra már sokan férjek és feleségek voltunk, egymás férjei és egymás feleségei. De ha nem is voltunk még párok, az bizonyos, hogy minden fényfiú szerelmes volt már egy fényleányba, és minden fényleány egy fényifjúba. És vágytunk egymásra, fénylelkekre, fénytestekre.
Az ám! Csakhogy, midőn Földanya, Égatya szétváltak, örökre elváltak, fénygyermekeiken is megosztoztak.
Égatya a fénylányokat választotta, és vitte is azokat magával, messzi, messzi, messziségbe. Fénylányokból lettek a csillagok az égen.
Mi fényifjak pedig itt maradtunk Földanyával, mi lettünk a fénybogarak, és azóta… Azóta jaj, de árván kering a nagy népű város… Magányban élnek a fényfiak, és – gondolom – magányban élnek a fényleányok a messzi, messzi, messziségben…
Olykor – hol ritkábban, hol gyakrabban – látjuk, hogy fények, fénycsillagok hullanak alá Égatya égi birodalmából, és valamelyikünk mindig fölismeri benne vágytársát, a fényleányt, az Igazit.
Mikor ez történik, akkor közülünk kiválnak fénybogarak, bolygó fények, útnak indulnak, hogy megkeressék földre hullt társukat, fényasszonyukat…
De jaj! Sosem térnek vissza, és csak fogyunk, egyre kevesebben vagyunk, egyszer majd úgy elfogyunk, mintha sosem lettünk volna…
És biztosan fogynak a fényleányok is, hisz az ő aláhullásuk nyomán indulunk mi útnak…
Így hallottam, így.
És ha legközelebb meglátok majd egy hullócsillagot és fölismerem fényében Őt, útra kelek majd magam is, hogy megtaláljam.
És vissza tán sose térek…
(verskezdemény, mely vagy folyik - vagy sem -
tovább)
Kétségtelen, igaz, való.
Néhány szép évet leszámítva
nem voltam állampolgár,
csak alattvaló.
És veled, kortársam, barátom
ugyanez a helyzet.
Pedig - akár csak te -
eszmélésem korától
álmodtam arról, hogy
hazámnak egy kis szögében -
mint egy Russzó Ermenonvillében -,
ember és polgár leszek.
(És rólad ugyanezt hiszem.)
Nem lettem, és tekintve koromat,
félek, nem is leszek.
Azt a néhány évet leszámítva,
igaz, igaz, való,
voltam – voltál – alattvaló.
Állampolgár és alattvaló
nem hasonlító, nem hasonlítható.
Az állampolgár felett
nem uralkodik senkisem,
az állampolgár önmagán uralkodik,
mert belátta régen, a szabadság mindenkié.
Ha nem emelik fel az okoskodókat,
a nép közt - és önlelkében - rend és béke fakad.
És mert saját érdeke nem űzi sose,
ezért teljesül saját érdeke.
Az alattvalón mindig uralkodik néhány
feljebbvaló: mindig ütheti a szó:
”Eltakarodj! Láb alatt vagy alávaló!”
135 évvel ezelőtt, 1877. november huszonkettedikén - dacára a zord, csúf télidőnek - a Nap meleg fénye áradt szerte a kicsiny partiumi falucskán, Érmindszenten.
Megszületett Ady Endre.
Egyebekben mindenkire ráhagyom, hogy megkondítson benne e Név valamit, én bizony értékelő szavakat szórni nem fogok.
Ciki lenne!
Kuka, a törpék egyike szót se szóljon Góliátról, az Óriásról, mert nevetségessé válhat!
Álljon ide elénk egyik Verse, a sok elképesztőség közül az egyik elképesztő!
A többi meg legyen néma csend!
SÉTA BÖLCSŐ-HELYEM KÖRÜL
Ez itt a Bence, látod-e,
Szelíd, széles domb s méla lanka,
Tán klastrom állt itt egykoron,
Bence-nap éjén köd-torony
Fehérlik s kong süllyedt harangja.
Ez itt az Ér, a mi folyónk,
Ős dicsőségű Kraszna-árok.
Most száraz, szomorú, repedt.
Asszonyom, tépjek-e neked
Medréből egy-két holt virágot?
Ez itt a Kótó, volt falu,
Elsüllyedt vagy turk horda dúlta,
Csupa legendák és jelek.
Itt akartam járni veled
És most gyerünk be a falunkba.
Ez itt falu, az én falum,
Innen jöttem és ide térek.
Mindszentnek hívják hasztalan,
Mert minden gonosz rajta van,
S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.
Ez itt pedig magam vagyok,
Régi tüzek fekete üszke
S fölöttünk végzet-szél fütyöl,
Szaladj tőlem, átkozz, gyülölj,
Avagy légy rám ujjongva büszke.
A naptári ünnepek, emléknapok között vannak állandó napra esők, és vannak úgynevezett mozgó ünnepek. És ha egy ünnepnap mozog, akkor a véletlen különös helyekre is sodorhatja, amiként az ma történik.
Amerikában a Hálaadás Napja – a Thanksgiving Day mozgó ünnep, a hagyományok szerint az őszi betakarítások után adnak hálát a termésért Istennek, november hónap negyedik csütörtökjén.
Ez bizony ma van.
Az első hálaadást a hagyományok szerint 1621-ben ünnepelték a Mayflower fedélzetén az előző évben Plymouth-hoz érkező, az Újvilágba az európai vallásüldözések elől menekült telepesek, akiknek mintegy fele aztán a hideg, az éhezés és az idegen, mostoha környezet áldozata lett az első télen.
Kicsit korai volt a hálaadás?
A naptári agyrém viszont igazán abban rejlik, hogy a mai Hálaadás Napjára esik az, hogy negyvenkilenc esztendővel ezelőtt, 1963. november huszonkettedikén Dallasban meggyilkolták John Fitzgerald Kennedyt, az Egyesült Államok 35. elnökét.
Mivel tévé már volt, akárhány évig élek majd, nehéz lesz az agyamból bizonyos képsorokat kiölni: ahogy Kennedy hátrahanyatlik, felesége ölébe fekteti férje véres fejét; később azt, ahogy Ruby elősétál a dallasi rendőrség parkolójában, ahol két FBI-ügynök vezeti valahová az Elnökgyilkossággal vádolt Oswaldot, és élőadásban agyonlövi.
Látták az én szemeim, ahogy egy jó „indiai rabbi” mondaná…
Miért nevezem a dolgot naptári agyrémnek?
Nem hiszem, hogy egyetlen, velem egykorú amerikai örülne annak, hogy a Kennedy-gyilkosság idén épp a Hálaadás Napjára esik.
Hálát adni viszont – szintén a naptár játékai folytán – ma nekünk, magyaroknak lehet igazán.
Mert idén épp a Hálaadás Napjára esik Ady Endre születésnapja.
(olyan nagyon)
Kívül-belől
(közeledő halál elől),
mint lyukba megriadt egérke -
mely olykor lelkesült,
té- vagy tova nem menekült,
mert óvta karod, öled, térded -,
míg hű lélek él bennem,
hozzád én úgy menekülnék,
borzongató, közelítő télben.
Persze, hogy a lágy,
meleg öl csal, persze, hogy a vágy:
és hát hozzád taszít a muszáj.
Nehéz terhem
és drága kincsem, hogy szeretlek.
(Mert szeretlek, páromnak nevezlek),
ámbátor,
nincsen egyéb
menedékem; bár a kés hegyét
a világnak nekiszegeztem
én, a bátor!
Hogyan lenne
helyem élők-holtak között?
Gondom és fájdalmam cifrázom,
és csak a verset írom.
És versem úgy zeneg,
mint a gyerek kezében a csörgő csereg,
értelem nélkül, ha rázza.
Talán-talán
a létemet szépítgetem,
de gondot és fájdalmat cifrázva
zúg a fejem.
És nem is fáj már semmi sem
igazából.
Már csak azt kell
kitalálnom, mit kéne tennem
érte, vele és ellene!
Nem szégyenlem, ha kitalálom.
Bűbájolok,
kuruzslok és varázsolok, és
nem is fáj (olyan nagyon):
te tudod, drága Attila!
József Attila: Te tudod!
- minden történeti alapot nélkülöző írás az Engem a szerelem piros lapdával kezdetű Anakreon vers keletkezéséről -
A Költő villája közel volt Szamosz szigetének kikötőjéhez, de mégis távol a zajos városi élettől, és még – szerencsére – a fövenyesen sárguló tengerpart is ott volt villája közelében.
Így esett, hogy a két napja egyvégtében tartó lakoma közepette a Költő észrevétlenül, könnyű szívvel hagyhatta maga mögött vendégseregét, és a reggel második kettősórája táján lesétálhatott előbb a szamoszi mólóra, ki egészen a fároszig, és kicsit megülhetett a sziklákon.
Ilyenkor, ilyen magányos órákon, mindig a tenger kék vízében valahol fürdőző Teosz felé nézett a Költő, holott – persze – meg nem láthatta a tenger más fürdő szigetével együtt, de szemének mélyén ott volt szülőszigete képe.
A lakomából akkor lett végleg elege, amikor – hívatlan-kéretlen – váratlanul beállított egykori szeretője, a kicsit már fonnyatag, persze még mindig nagyon kívánatos Perisztéri, a Galamb. Ez önmagában még nem lett volna baj, akár tudott is volna valamit kezdeni Perisztéri szép kebleivel, huncut fürjecskéjével a Költő, ám Perisztéri magával hozta legújabb szeretőjét, a majdnem kibírhatatlan Dhikaiot, Szamosz egyik sztratégoszát a hét közül, aki aztán agyoncsapta az egész mulatozást, zenét, finom falatokat, mézes vízzel kevert bor édes ízét változtatta a Költő ínyén ecetté.
A lakoma-társaság annak előtte elviselhető volt, igazán jól elviselhető.
Jelen volt a szofista Anoikhtosz, a világos beszédek kedvelője, a halászból lett szépíró Pharosz, és a Költő szép Ibolyája, mostani kedvese, a barnahajú, lagunazöld-szemszínű, körtekeblű szép Menekszédész.
És mások is voltanak a lakomázók körében: Éanikszi, lelki szép barátnője a Költő kedvesének, Nomosz, a törvénytudó, Avrio, Khroniapollész és mások, sokan, jól viselhető, még mámoros állapotukban is halkan fecsegő, csacsogó jó emberei az öregedő Költőnek.
Ámde Dhikaio, ez az ökörből lett sztratégosz, alig telepedett le (Perisztéri sűrű bocsánatkérései közepette azért, hogy csak így rájuk törtek hívatlanul), máris nagy hangon kezdte mondani legutóbbi hőstetteinek sorát, a Szamothrakéval vívott csata stratégiai és taktikai terveit, melyek még csak nem is az ő szűk agyában fogantak meg: vagyis agyoncsapta a hangulatot egyetlen szörnyű kardcsapással.
Az agg Költő előbb próbálta visszaterelni a beszélgetést Aphrodité, meg kópé fia, Erósz és a Múzsák dicséretének medrébe, de Dhikaio sztentori hangja elnyomta a Költő szelíd galambbúgását.
A Költő elhallgatott hát egy idő után, és csak magában fogalmazgatott egy epigrammát, amibe minden utálatát, gyűlölségét béfonta.
Aztán közelebbi szomszédjaihoz odasúgta a félig kész verset, hogy legalább ennyi elégtételt szerezzen:
„Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborut emleget és lélekölő viadalt”
Körben barátai buzgón bólogattak, volt, aki fölkacagott, mire a Költő folytatta:
”S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít.”
De már elment a kedve a lakomától, hát egy óvatlan, senki által észre nem vett pillanatban megszökött a társaságból, és előbb a fárosz, aztán a meleg, nyár-délelőtti napban fürdő, aranyhomokú tengerpart felé vette útját.
Először is gondosan megnézte láthatatlan szülőföldjét, a messzi tengeren fürdőző Teosz szigetét; Teoszt, ahová soha nem térhetett vissza, mióta jó néhány honfitársával meg atyjával a perzsa zsarnok, Harpagosz elől menekült el onnan.
Most már itt marad rövid, maradvány életében, itt Szamoszon, a szép szigeten, Polikratész lágy uralkodása alatt; már itt.
Itt éri majd a halál, nem is olyan sokára.
Töprengve, lassan sétált az őszfürtű, saruban, mezítelen lábát mélyen mártva a meleg homokba. Mint oly gyakran, mint szinte mindenkor, Erósz praktikáin jártak gondolatai: megöregedvén fölidézte hajdan volt szép szerelmes óráit, az ifjú abdérai, teoszi meg szamoszi leányok kebleit, kagylócskáit, combjuk selymes érintését, csípőjük hajlását, hullámzó mozgását szerelemadás közben.
”Mily szép életem volt ifjabb koromban, mily meleg, örömteli.” – sóhajtott magában az öregedő Költő, az őszfürtű.
Két egészen fiatal kóré, két szép szamoszi leány játszott a parton: fűzfahajlásúak, babérékességűek.
Egy piros labdát dobáltak egymásnak, csilingelve kacarásztak, és az agg Költő lelke földerült e leányhangokat hallva, ugyanakkor még fájóbban hasított lelkébe a régmúlt szerelmek emléke.
Ölelések emléke, amelyek közben még nem fájdult meg dereka, karjai, Erósz akármelyik pozitúrájában is szerette, ölelte kedveseit, az ifjú nőket.
Közelebb ért a játszadozó lányokhoz, most már tisztán kivehette szép testük gyönyörű vonalait a pókháló finomságú peploszon áttetsző sejttetésben: kebleik ugrásra hullámzó tengercsacsogását, karcsú, hosszú combjaik ruganyos, kemény lágyságát, ölük ártatlan, szűzies szépségét.
Sem az éjjel fogyasztott mézzel-vízzel kevert sok kupa bor, sem az ősz fürtökre tűző délelőtti napsütés nem szédítette meg annyira fejét, forralta fel vérét, mint ennek a két kórénak látványa.
Azok meg most fölneszeltek a Költő közeledésére, és önkéntelen-öntudatlan egyenesebbre húzták hátukat, előrébb nyomták kedves mellecskéiket, hullámosabbra egyengették derekukat, csípejüket.
Szépek voltak, mint két kedves őzgidák.
És persze kihúzta magát a Költő is, kezdett több gondot fordítani hátának tartására, lábainak peckesebb járására: hiába, no! Mindig, mindig a nők, a szép leányok rabja volt, mindig, mindig, egész lassan elmúlandó életében a Szerelem éltette, érdekelte. Háborúk, politika, hőstettek: ó, nem! Mindezek a Költőt hidegen hagyták, nem úgy a Szerelem, a szép Szerelem, Erato, a szerelmi költészet Múzsája.
Még most, öregedőben, készülődőben is csak a Szerelemről tudott szólni, dalolni: a két kedves kóré látványa máris lángralobbantotta szívét.
Azok meg – ejnye! ejnye! -, rámosolyogtak a közeledő őszfürtűre, aztán egyikük szándékosan felé dobta a labdát, a másik meg szándékosan elügyetlenkedte a dobást: a piros labda az öregedő Költőt találta el, épp a szívén, mintha az a labda maga lett volna a szép Szerelem.
A szépcipőjű, aranyhajú lány akkor kedves mozdulattal intett a Költőnek, mint aki játékba hívja.
A Költő, az öregedő Költő elindult a kórék felé, s azt gondolta:
„Leszboszon születhetett ez a lány, Leszboszon, a Szerelem szigetén. Hogy szíven talált piros labdájával, ejnye!”
Közelebb ért, már karnyújtásnyira volt az elérhetetlen, hajszálnyira a boldogság, amikor a két lány összenevetett, mondtak is alig hallhatóan egymásnak valamit a Költő ősz fürtjeiről: mondtak bizony, valami nagyon, nagyon gúnyosat.
Aztán az aranyhajú fölkapta a labdát, mely ott hevert az öregedő Költő szíve alatt a tengerparti homokban, szemébe nevetett az Öregnek, és mindketten nekiiramodtak a tengerpartnak.
„Hááá… Ugyan! Csak nem kezdek csalfa, ifjú, leszboszi lányokkal? Ugyan már!” - gondolta cseppnyi keserűséggel Anakreón, az öregedő Költő; végigszántott ősz fürtjein a bal kezével, jobbjával lemondó mozdulatot tett, és visszasétált villájába, lakomázó, és immár háborús élményeiket mesélő vendégei körébe…
Be jó is lenne tartozni valahová!
Mív-műves Költők társaságához,
csoporthoz, műfajhoz, falkához.
Egyengetni tetszik alá versem:
jó lenne jó klubtagnak lennem,
velük gondolkodnom, cselekednem.
De sem utódja, sem boldog őse,
nem vagyok senkinek!
Pitvarudvaronca senki udvar-pitvarának
nem voltam, és nem is leszek!
Pedig jó volna lenni valakié!
Szeretném én is, hogyha szeretnének!
De kényükre nem tudok lenni,
működéstelen működővé válni,
csak, hogy látva bevegyenek!
(Hozzám még nem lettek hűtlen a szavak.)
Ősz már vagyok, azzá lehettem,
ám szőke nem leszek sosem!
(Őszenten meg kinek kellek?)
És lettem - mint túláradt patak -,
oly tétova, céltalan, parttalan.
(Pedig én leszálltam a kínoknak
eleven, süket és forró sötétjébe -
hová mások leszállni nem mertek sosem,
de hordoznak régi, sok hiú szavakat:
és lelkesedésük vele!)
Jó lenne tartozni valahová?
Mív-műves Költők társaságához,
csoporthoz, nemzethez, falkához,
mint tévelygő ár az úszogató
sövényhez, jelzőkarókhoz, gátakhoz?
Bújkálva, mint Jónás a Halban?
A francba minden bújkálkodással!
Adja meg a Gazda, hogy ne kelljen
csatlakoznom!
Ősz-barna lettem: de nem szőke!
- tibeti népmese nyomán -
Egyszer régen, még a világ ifjú korában, mikor még az állatok ismerték egymás nyelvét, és az emberek szintúgy, élt egy vén tigris, Cu-den nevű.
Mivel napok óta nem sikerült vadászata, egy reggel éhesen elindult holmi ennivalóért, és miközben halkan lopakodott a folyóparton, meglátta őt a béka.
A béka rettenetesen megrettent, azt gondolta: „Fel fog falni.”
Felmászott hát egy zsombékra, amolyan gyepkötegre, és amikor a tigris a közelébe ért, bátorságot színlelve odakiáltott: „Hé, te! Hová mégy?”
A tigris rábambult, aztán így felelt: „Az erdőbe megyek vadászni és falatozni, mert már három napja nem ettem, legyöngültem, éhes vagyok. Azt hiszem, téged is fölfallak, bár nevetségesen kicsiny vagy, de ha nem találok semmi mást, te is megfelelsz! Tulajdonképpen ki vagy?”
”Én vagyok a békák királya!” – felelte a béka, és amennyire tudta, fölfújta magát. – „Én bármekkora távolságra el tudok ugrani, és azon kívül is, bármit képes vagyok megtenni! Akarsz próbát tenni? Itt a folyó, lássuk, melyikünk tudja átugrani?”
”Legyen!” –állt rá a tigris, ám ahogy az ugrásra készülődött, a béka fölugrott, szájával megkapaszkodott a tigris farkában, így amikor az ugrott, magával vitte a békát is.
Amint Cu-den átért, megfordult, és a békát kereste a folyóban, csakhogy ugyanakkor a béka elengedte a farkát, aztán megszólalt a háta mögül: „Csak nem engem keresel vén tigris?”
Cu-den megpördült erre, és mélységesen meglepődött, hogy a békát maga előtt látja a parton.
”No, ebben a föladatban én győztem – szólt hozzá a béka -, „de tegyünk még egy próbát! Tudsz-e te tigris, hányni? Mert ha igen, versenyezzünk, melyikünk hány nagyobbat?!”
Cu-den, minthogy üres volt a bendője, csak egy kevés vizet tudott okádni, míg a béka egy csomó tigrisszőrt köpködött szét, még előző farkba-kapaszkodása következtében.
”Ezt meg hogy csináltad?” – döbbent meg a tigris.
”Ó, hát nagyon egyszerű: tegnap megettem egy tigrist szőröstül-bőröstül, s úgy látszik, maradt még némi szőr a belemben, amit nem tudtam megemészteni.”
Cu-den alaposan elgondolkodott: „Szörnyen erős ez a béka. Tegnap megevett egy tigrist, az imént nagyobbat ugrott nálam, azt hiszem, legokosabb lesz, ha meglépek, mielőtt még engem is fölfal.”
Óvatosan odébb sompolygott tehát, aztán elinalt, ahogy csak lábai bírták, futott, futott egyenesen előre.
Futtában szembetalálkozott egy rókával.
”Mi történt, mi elől menekülsz ilyen lélekszakadva?”
”Találkoztam a békák királyával” – szuszogta a vén tigris -, „rettenetesen erős. Tigrisekkel táplálkozik, és úgy ugorja át a folyót, hogy nálam messzebb ér a túlpartra.”
A róka azonban kinevette, és szólt: „Elfutsz egy csöpp béka elől, mely alig látszik ki a földből? Én csak egy apró róka vagyok, de már azzal képes lennék megölni, hogy rálépek.”
”Tudom, mit beszélek, és azt is, mire képes ez a béka” – válaszolta Cu-den -, „de ha úgy gondolod, hogy meg tudod ölni, én visszamegyek veled. De, tartok tőle, hogy ijedtedben világgá futsz, ezért azt javaslom, kössük össze a farkunkat!”
Úgy is lett, hamar összecsomózták a farkukat, aztán mentek, hogy megnézzék azt a békát.
Az meg még mindig ott ült a zsámbékon, és megpróbált igen fontosnak látszani. Ahogy meglátta a közeledőket, odakiáltott a rókának: „Hé, te! Remek róka vagy, mondhatom! Ma még nem hoztad el a vámot, húst se hoztál, de látom, egy kutyát kötöztél a farkadhoz! Csak nem ezt szántad nekem vacsorára?”
A tigris e szavak hallatán nagyon megrémült, mert azt gondolta, a róka tényleg élelem gyanánt viszi őt a békakirály elé. Megfordult, és futott, ahogy csak a lába bírta, magával húzva a rókát.
Tán még ma is futnak, ha azóta meg nem álltak…
Minthogy tegnapelőtt újhold volt, az újholdhoz kötött zsidó és muszlim naptár egyaránt új hónapot indít ma, ráadásul a muszlimban új év is kezdődik.
Kezdődik az 5773. zsinagógai év kiszlév hava, és az 1434. muszlim év muharram hónapja.
Ma van a filozófia világnapja, melyet 2002. november 21-én ünnepelték meg első ízben, az UNESCO főigazgatója, Macuura Kóicsiró kezdeményezésére. Ekkor jelölték ki a filozófia világnapjának minden november harmadik csütörtökjét.
Természetesen az már csupán véletlen, hogy épp ezen a napon született 1886-ban René Guénon, aki – gondolom kevesen akarnák ezt vitatni – filozófus volt a javából. Mivel 1912-ben áttért az iszlám hitre, illik arab nevét is ideírni: Abd al-Wahid Yahya.
Kiváló, nagy formátumú metafizikus, szúfi misztikus, író, a tradicionális létszemlélet legkiemelkedőbb gondolkodója és szerzője volt Ő.
Római katolikus francia családból származott, felsőfokú tanulmányai elsősorban a matematikára, a filozófiára és az orientalisztikára irányultak, bár már gyermekkorában is elkötelezett spirituális szemléletű és beállítottságú volt, és érdeklődése is ennek megfelelően alakult. Ifjúkora óta autodidakta tanulmányokat folytatott, belépett a Martinista Rendbe, csatlakozott a gnosztikus egyházhoz, tagja lett két szabadkőműves páholynak.
Még Franciaországban áttért az iszlámra, majd 1930-tól 1951-ben bekövetkezett haláláig Egyiptomban élt. Itt élt muszlim és szúfi mestere is, Sheikh Mohammad Ibrahim, aki Guénont a szúfi iniciáció és a metafizikai realizáció útjára vezette.
Magyarországon szellemi munkásságát először Hamvas Béla – ki hozzá mérhető nagy gondolkodó volt – ismertette.
Sok-sok írását, gondolatát szeretem Guénonnak: a Modern világ váláságát épp úgy, mint Az ember sorsa a védánta szerint című remekét, de kötelező olvasmánnyá azért A mennyiség uralma és az Idő jelei című művét tenném mindenütt az indusztriális és láthatóan nagy bajban lévő világban.
„A hiba nem itt vagy ott van; a szellemben van, amely inaktívvá lett, feladta a valóságba való beavatkozás lehetőségét.”
”Sose lehet elégszer ismételni, hogy a „jelenségek” önmagukban mit sem igazolnak ott, ahol egy doktrína vagy bármilyen tanítás igazságáról van szó, valamint hogy a „jelenségek” a „nagy illúzió” speciális területét képezik, melyben mindaz, amit az emberek oly sietve tekintenek a „spiritualitás” jeleinek, a szóban forgó alsóbb rendű erők játéka révén mindig szimulálható és hamisítható. Talán ez az egyetlen olyan terület, ahol az utánzás valóban tökéletes lehet, ugyanis mindkét esetben ugyanazok a „jelenségek” fognak jelentkezni (…), és különbség csak okaik természetében lesz.”
”… vajon nem pontosan az a hazugság a legleleményesebb és a legvégzetesebb, amelyik kibogozhatatlanul keveri össze az igazat és a hamisat, így kényszerítve arra az előbbit, hogy az utóbbi győzelmének előmozdítását szolgálja?!
”Úgy tűnik, sajnos nem könnyű kikerülni annak a „szuggesztiónak” a hatása alól, amelynek a modern világ mind tulajdonképpeni létét, mind pedig szilárdságát köszönheti, ugyanis rendszerint még azok sem látják, hogy miről van itt szó, akik eltökélten „antimodernként” deklarálják magukat; és pontosan ezért van az, hogy erőfeszítéseik igen gyakran a semmibe vesznek; vagy legalábbis csaknem minden tényleges jelentőséget kénytelenek nélkülözni.”
Az 18...-ik évben kisvárosunkat és még néhány környékbeli várost és községet szenzációs cirkuszi produkció tartotta lázban.
Az idő tájt jómagam három községnek és az őket lágyan ölelő falvaknak, tanyáknak voltam az állatorvosa, sokfelé megfordultam, így hát joggal mondhatom, hogy mindenfelé e cirkuszi előadásról beszéltek.
A sokféle és különb-különb elbeszélésekből annyit sikerült leszűrnöm, hogy két dologban rejlett a szenzáció. Mint megtudtam, különleges volt ebben a cirkuszban, hogy csak és kizárólag állatszámok szerepeltek műsoron, de ami igazán hihetetlenné tette az előadást az volt, hogy az állatok egészen maguktól, idomár nélkül mutatták be különféle számaikat.
Volt még egy további különlegesség állítólag: a porondmester kérésére a közönség mondhatta meg, hogy miféle állatokat akar a porondon látni, úgyszólván rendelhetett, és bármiféle állatokat adtak is meg az emberek, azok az állatok mutattak be különböző kunsztokat.
Eleinte legyintettem e hírekre; hisztéria – véltem. Aztán kezdtem kíváncsivá válni, hisz azon túl, hogy állatorvos vagyok, még kutató is, akit elsősorban az állatok viselkedése érdekelt.
Így aztán egy nap rászántam magam, hogy jegyet váltsak az előadásra.
Az igazat megvallva a nyitány semmi szenzációsat nem ígért, inkább középszerű, mondhatnám vacak előadást. A szedett-vedett zenekar gyöngén muzsikált, de annál harsányabban, miként kibírhatatlanul bombasztikus modorban sipákolt a porondmester is.
Ami szenzációt ígért így kezdetben, az a közönség létszáma volt: még a széksorok közt hagyott lejárókban is szorongtak ácsorgó emberek; soha még ily zsúfolásig telt nézőteret nem láttam.
Nagyobbat nem tévedtem életem során, mikor azt hittem, érdektelen, unalmas este vár rám; amint az előadás kezdetét vette, kiderült, hogy az utolsó szóig igazak a hihetetlen híresztelések. Úgy volt minden az utolsó szóig.
Valóban a közönség választásai alapján jöttek az állatok, és valóban idomár nélkül léptek porondra.
Legerősebb élményem az est első részéből, amikor egy tízéves forma kislány kívánságára egy oroszlán, egy feketepárduc és egy kis öleb mórikálta magát a porondon. (Közbevetem sietve: a porondmester kívánságára háromnál több állatot nem lehetett „rendelni”: ez valamiért szöget ütött a fejembe, de aztán átmenetileg elsiklottam fölötte.)
Az oroszlánra figyeltem föl: határozottan úgy tűnt nekem, hogy az oroszlán a főnök az állatok e csoportjában.
Miként is magyarázzam? Természetesen nem ismerem az állatok nyelvét, nem is nagyon hiszek abban, hogy létezne az állatoknál olyasféle nyelv, mint az emberi.
Viszont meglehetősen jól ismerem az állatok és az emberek viselkedési formáit, s képtelen voltam szabadulni attól az ostoba és csupán derengő ötletemtől, hogy az oroszlán utasításokat ad a másik két állatnak.
Semmi alapja nem volt ennek a hirtelen jött ötletemnek, de csak nem tudtam elszakadni tőle. Kezdtem úgy figyelni az egyes műsorszámokat, hogy van-e az állatcsapatban „főnök”, s meg kell mondanom, minden számban megtalálni véltem.
A töprengéstől is, a fojtogató ember-állatszagtól is megfájdult a fejem, hát örömmel vettem a szünetet: kituszkolódtam a nézőtérről, hogy friss levegőhöz jussak.
Csillagos, holdfényes estében találtam magam: csillagos, holdfényes nyugalomban.
Mélyet lélegeztem a nyáresti levegőből, és engedtem kicsit elkuszálódott lelkembe áramolni a nyáresti nyugalmat.
Rövid szivart vettem elő tárcámból, szünetrövidet, s rágyújtottam. Aztán csak néztem a csillagsziporkás eget, s csak lassacskán tudatosult bennem, hogy valami nincs rendben evvel a csönddel és nyugalommal: nem kellene itt a cirkuszok körül szokásos nyüzsgésnek lenni?
Lassan nekiindultam, hogy körbejárjam a nagy sátrat.
Hol vannak a ketrecek? Hol vannak a gondozók? Hol vannak az állatok?
Mindössze négy lakókocsit láttam, míg vissza nem tértem a kiindulópontomhoz, az oldalbejárathoz. Semmi egyebet.
Eldöntöttem: következő napon, nappali fényben alaposan végére járok e dolognak.
Ám hiába ragyogott a cirkuszra a kora délelőtti verő, mit sem változtatott a helyzeten, a látványon: sem ketreceket, sem tüsténkedő embereket nem láttam másnap sem. Az agyam őrölt, dolgozott, egyre-másra állította elő a legkülönbözőbb ötleteket, olyan vadakat, hogy elmondani sem merem őket.
Valójában két dolog között próbált az agyam logikai kapcsolatot teremteni: a belém fészkelődött idea - mely szerint az oroszlán abban a számban vezette a másik kettőt -, s a hiányzó állatketrecek látványa között. Csakhogy épp e két dolog között nem teremtődött logikus kapcsolat, csak ötletek, ötletek, ötletek: hej, bolond ötletek!
Töprengésemből paták kopogása és kerekek zörgése rántott vissza a világba.
A cirkuszudvar kapuján csinos, jól ruganyozott, egylovas, könnyű cséza gördült be: agglegények, nyugalmazott alezredesek, kisebb földbirtokosok szoktak ilyeneken utazni. A csézában… A csézában hej! régi jó barátomat ismertem fel.
„Naason! Aminádáb Naason!” – kiáltottam rá és ölelésre tárt karral indultam a megálló cséza felé.
Hagyjuk egyelőre, hogy Aminádáb barátom felé siessek tárt karral, hadd mondjam el, míg odaérek, hogy ki is volt ez az ember.
Aminádáb Naasont tizennyolc esztendősen, első egyetemi évemben ismertem meg. Naason akkor másodéves volt, s ő volt a diák. Zsenialitásáról, fölkészültségéről, kutató szellemének új – s újabb kalandjairól legendák keringtek a patinás egyetem falai közt. Ő volt a professzorok kedvence, de a diáktársai közt is nagy volt nimbusza.
Elvileg állatorvosnak készült ő is, de mindenki úgy gondolt rá, mint a jövő nagy kutatójára. Saját maga is.
Megtisztelve éreztem magam, ahogy felépülő - erősödő - izmosodó barátságát tapasztaltam; úgy tűnt, elfogadja szellemiségem hozzá méltó színvonalát: persze, hogy ez elégedettséggel töltött el. Mint mondtam: ő vitathatatlan géniusz volt.
Az utolsó egyetemi évében már kísérleteibe is bevont, tehát szakmailag is elismert engem: büszkévé tett, meg kell ezt mondanom.
Amúgy bolondos vagy izgalmas – kinek-kinek ízlése szerint legyen mondva – kísérleteket folytatott, illetve egy idő után folytattunk.
Aminádáb barátom az állatok tudatából szeretett volna lepárlással elvont esszenciákat létrehozni, majd azt visszajuttatni az emberi tudatba; mindezt a célból, hogy az ember teljességgel képes legyen egy állati tudatba behelyeződni.
Barátom mindig azt mondogatta, hogy igazi ismeretre az állatlélektan területén csakis akkor juthatunk, ha belülről ismerjük meg pszichéjüket.
De sosem értünk kísérleteink végére, mert Aminádáb nemsokára különböző ösztöndíjakat nyert el, azok révén hol itt, hol ott tűnt el a világ különböző pontjain: Patagóniától Tibetig utazgatott keresztül-kasul az ismert világban. Olykor az ismeretlenben is. Evvel azt akarom mondani, hogy kisebb-nagyobb terra incogniták felfedezését köszönthetjük Aminádáb Naasonnnak.
Egy ideig – főként míg „civilizált” helyeken járt – váltottunk leveleket, aztán egyre kietlenebb, ismeretlen tájak bájaiba merült kutakodó lelke, és elvesztettük egymást.
Harminc éve már – sóhajtottam keserűen, miközben a csézához ért ölelésre tárt karom: most hát visszatérhetünk ide a rövid, de szükséges kitérő után.
Legkülönösebb az volt, hogy öreg barátom messze nem látszott meglepettnek, semmiképpen sem annyira, mint harminc év után elvárható lett volna. Kicsit indignálódva, kicsit rezignáltan maga is ölelésre tárta ugyan karjait, de nagyobb meglepődés e váratlan találkozás miatt: no nem, az nem látszott rajta.
A gyors és szemérmes üdvözlés után (félszeg ölelés? vagy milyennek mondjam?), mint gátat-tépő megáradt folyó zúdultak elő kérdéseim.
Hogy végleg hazatért-e? Hogy hol-mindenhol járt mióta nyomát vesztettem? Hogy hová indulna tovább? Hogy végleg felfedező lett, avagy kutató tevékenységét is folytatta tovább?
Ő meg nyugtalanul körültekintgetve csak azt hajtogatta: majd, majd, majd…és terelgetett valamerre:
„No” – mondta végre „jer csak, jer be a kocsiba!”
„A cirkuszi kocsiba?” – kérdeztem megütközve, s ő rábólintott:
„Most itt lakom, majd elmesélem… majd: no, jöjj már!”
Kitárta az egyik cirkuszi kocsi ajtaját, s betessékelt. Az ajtóból visszanéztem, mert mintha hátamban éreztem volna egy vizslató tekintetet, s nem is tévedtem: egy meglehetős konzervatívan öltözött, tömött harcsabajszos, cilinderes úrral néztem pillanatra farkasszemet: aztán becsukódott mögöttem a cirkuszi kocsi ajtaja.
Bent a finom óbor meg némi harapnivaló előkerültéig barátom szót sem szólt, hát én sem kérdeztem semmit.
Aztán leült velem szemben, rám köszöntötte borát, ivott, aztán megszólalt:
„Lássuk csak: avval kell kezdenem, amit bizonyára megütközéssel vettél észre, hogy nem lepődtem meg váratlan találkozásunktól. Ismersz barátom, nem tudok én alakoskodni, hát nem voltam képes eljátszani a meglepettet: tegnap este ugyanis már láttalak.” – kezdte Aminádáb.
„Hogy hogyan, miféle körülmények közt láttalak – rövidesen kiderül majd. Előbb azonban más circumstanciókat kell elmondanom, elmesélnem.”
Elgondolkodva kortyintott borából, aztán hozzákezdett.
Aminadáb Naason elbeszél harminc évet
„Tudod, hogy annak idején különböző ösztöndíjakból kezdtem felfedező utakra járni; hogy hányféle vidékén a golyóbisnak, el sem mondom most, oly számos az. De a kutató-kísérletező tevékenységet, azt, melyet veled is folytattam annak idején, soha nem hagytam abba.
Húsz évig tébolyogtam, de tíz évvel ezelőtt végre megragadtam: akkor sikerült egy csimpánz tudattartalmát lepárolni, kikristályosítani és eljuttatni a magam tudatába: különös, borzongató élmény volt, mondhatom neked barátom…
Ráadásul a további kísérletezések során különös mellékkörülmény is előállott: a magamba oltott szérumok – hogy is mondjam csak? – nem csupán a tudatomra, hanem testemre is hatni kezdtek. Egyszerűen és parasztosan szólva: testileg is átváltoztam állattá.
Közben a tudati változások is érdekes formát öltöttek: kettős tudattal voltam már az állati testekben. Egyfelől tökéletesen emberi módon gondolkodtam, miközben tudatom egy másik tartománya állati módon élte meg önmagát, benyomásait.
Nem magyarázom, mert nem is magyarázható: ha akarod, kipróbálhatod majd te is.
Fizikai szempontból viszont pontosan el tudom magyarázni a folyamatot. Ha egy meghatározott ampulla – teszem azt csimpánz-ampulla – tartalmát kiüríted, körülbelül fél perc alatt változol át testileg-lelkileg csimpánzzá. Az ember-ampulla - vagy nevezzük inkább én-ampullának? - megivásától számítva ugyanennyi idő alatt változol vissza.
Az ampullák megivása között semmiféle szünetet nem kell tartani, mert az egyik esszencia tökéletesen közömbösíti a másikat, azaz egyetlen perc alatt visszaváltozhatsz oroszlánból emberré és máris átváltozhatsz aligátorrá.
No, és éppen ez a nem várt hatás adta az ötletet, a nagy ötletet.
Úgy volt az, hogy az ígért ösztöndíjak nem ritkán épp csak csurrantak-cseppentek, de semmiképpen sem ömlöttek: aztán meg, ha meg is jöttek rendben, időben, hiánytalanul, hamar elfogytak a felszerelésekre, utazásokra, vezetők fizetésére, miegymásra.
Barátom! ismersz engem, tudnod kell, hogy igénytelen ember voltam én mindig, a magam kényelmét bármikor alárendeltem a tudomány szolgálatának, de hidd el: nem ritkán éheztem, egyszerűen éheztem, akkoriban: ehi!
Felfedezésemet, találmányomat, tudom is én, minek nevezzem, szerencsére még nem publikáltam, nem tettem közhírré, amikor szikraként pattant elő a gondolat, az ötlet: mielőtt közkinccsé teszem tudományos kutakodásom eredményét pénzre, éspedig jó pénzre, csillogó aranypénzre váltom; megint csak nem azért, hogy magam kényeztessem, hanem legyen miből folytatnom tudományos működésem, ne kelljen az ösztöndíjak alamizsnájára szorulnom. Függetlenségre vágytam, a szellem emberének anyagi függetlenségére…
Az ötlet megvalósulását láttad tegnap barátom!
Hisz egyszerű volt.
Rajtam kívül mindössze három embert kellett beavatni: a porondmestert és két „állattársamat”: a vaskos bevételeken így négyen osztoztunk csak.
Ment minden, mint a karikacsapás: az emberek megrendelték az állatokat, mi a manézs mögött kiittuk az ampullákat. Mikor átváltoztunk, beperdültünk a porondra: én – mindig én - valamilyen állat alakjában irányítottam társaim. Aztán ismét odakint, fél perc alatt más állattá válhattunk.
Így láttál engem már tegnap este a porondon, csakhogy nem tudhattad, hogy engem látsz. És így láttalak én is tegnap este, ezért nem tudtam ma reggel igazán meglepődni találkozásunkon.” – fejezte be történetét Aminádáb barátom.
Mit lehetett itt szólni? Mit lehetett itt kérdezni? Még hitetlenkedésemnek sem adhattam hangot, hisz minden szavát tapasztalataim igazolták.
Emésztettem hát barátom történetét, aztán két korty bor között valami újra bevillant, csak mint sejtelem, kósza ötlet, de csak megkérdeztem:
„Mit gondolsz barátom? Jogi, pusztán jogi értelemben nem csalás az, amit tesztek?” – a futólag látott cilinderes úr járt eszemben. Ha az nem titkosrendőr, úgy a kalapomat eszem meg, vagy akár a harcsabajuszú úrét is, pedig az nem kis falat.
Aminádáb rábólintott:
„Természetesen az, csalás, bűncselekmény a javából; ráadásul elég könnyen fölfedhető, gondolj csak arra, hogy elegendő volt egy rövid sétát tenned tegnap este a háttérben, s máris gyanakodni kezdtél.
Sőt:” – fűzte hozzá – „azt hiszem máris nyomunkban van valaki…”
„Konzervatívan öltözött, cilinderes, harcsabajszú úr…” – soroltam, s Naason bólintott.
Elmúlt három nap a fönt leírt találkozás után, mely három nap számomra utazásokkal, körorvosi teendőim ellátásával telt el; és hogy három nap múltán visszatértem, a cirkusznak és Aminádábnak hűlt helyét leltem városkánkban.
Kicsit orroltam, hogy oly szerencsés találkozás után ily szó nélkül el tudott menni, de titkon abban reménykedtem, hogy rövidesen majd levél jön tőle; s ebben nem is csalódtam.
Szombaton este halkan kopogtattak ajtómon, egy magát sállal szinte egészen álcázó úr levelet nyújtott át nekem, majd meg sem várva, hogy hálámat pénzben kifejezve köszönjem meg fáradozását, sarkon fordult, s már ment is.
Aminádáb Naason levele
Barátom! Ha annak tudhatlak még! Segítséged várom!
Balsejtelmeink igazolódtak, jaj súlyosan igazolódtak.
Az a bizonyos cilinderes úr már beszélgetésünk másnapján őrizetbe vett, s átadott a helybeli csendbiztos kapitánynak, ki ügyem kivizsgálásáig a Városi Börtön egy szörnyű zárkájába vetett.
Én itt tovább lenni nem tudok, ezért nem akarom megvárni, hogy ártatlanságom bebizonyosodjék vagy bűnösségem kiderüljön: már holnap, vasárnap reggel megszökni óhajtok.
Szerencsére néhány ampulla nálam maradt köpönyömbe varrva, ezek bizton segítségemre lehetnek tervemben.
Minthogy azonban a kapun túl már emberként kell folytatnom utam, arra kérlek, hogy a Börtön Kapujától mintegy száz méternyire, ott, ahol utcasarok fordul várj reám holnap délelőtti mise idején valaminő batárral és ruhával; ruhával melybe átöltözhetem és batárral, mely elvisz engem a Város határáig.
Hiszem, hogy kérésemet teljesíteni fogod barátságunk okán.
Ha nem, akkor tudni fogom, hogy mint csaló szélhámost ítélsz meg engem, akivel tovább kapcsolatot ápolni nem kívánsz.
Akár így lesz, akár úgy
Üdvözöl szerencsétlen Barátod.
Természetesen vártam rá: batárral, álöltözettel, még álszakállt is vásároltam számára egy zugárusnál.
Fél tízkor állítottam meg a batárt a sarkon, ott, ahol nem gyanakodhattak, mert fala nem a börtön fala volt: a börtön a derékszögületű utcából nyílt.
Vártam, s várakozásomban töprengtem Aminádábon.
Bűnös?
Csaló?
Szélhámos?
Vagy mégis inkább zseniális tudós, aki tudatosan tévedt mellékútra, mert a tudomány műveléséhez kellett neki a pénz.
Közben tíz óra lett, megszólaltak a misére hívó harangok: vártam.
De a kapu nem nyílt, a falon sem hullott át valamely hágcsó.
Ellenben egy nagyon pimasz légy incselkedett velem folyton.
Zúgva-mógva röpködött körülöttem, orromra szállt, aztán - amint kezem közelítettem - fölröppent onnan, s megint csak körözött.
„’zanyád!” – mérgeskedtem a légyre, de az csak tovább szemtelenkedett.
Követtem tekintetemmel mikor a bérelt batár legfelső lépcsőjére szállt.
Óvatosan közeledtem, s a kezemben légyütővé hajtogattam a Helyi Hírharsona vasárnapi számát.
Keményen csaptam le a pimasz légy fejére, keményen és határozottan.
Ott hevert a légy a batár legfelső lépcsőjén, de - ó jaj!
A döglött légy lassan formát öltött, Istenem, és miféle formát…
Olyan…. olyan Aminádáb-formát; barátom ott feküdt a bérelt batár legfelső lépcsőjén holtan….
ÉDES, szép szerelmem:
már sárgulnak a lombok,
és hajnalonta tejfölköd
ül a tájon, és kedves arcod
már álmaimban is egyre
ritkábban látom.
(A jelenvaló
valóságról panasz-szám
semmit se szóljon!)
Újabban egy kicsi és kopott
és reszketeg öregasszony
üldögél a padon.
Olykor szorítok magamnak
helyet mellette, ha ott
feledett melegedet érezni
vágyom.
(Hisz ülthelyed melege
több, mint öt éve ott a padon.)
Kenyértelen anyóka mellé ülök,
aztán kenyérrel (evvel-avval)
megkínálom.
És ő megkínál jövendöléssel
azon a padon.
„Eljő még Nikoletta” -
honnan tudja Neved: nem tudom -,
„meglátod barátom.”
És már úgy is látom, hogy
meglátom.
A lelevelődzött fasorban közeledsz,
jössz, jössz egyre közelebb:
ha jól látom.
És távolodsz közeledéseddel,
ahogy én ma vélem.
De: legalább megélem,
hogy a Világ felé távolodol.
Tán téli álmot aluszol?
Édes, szép szerelmem!
Hadd mondom el, hogy
errefelé minden szűkül.
Sok árva, kivert kutya
szűköl, és magam is
levegő nélkül kapkodok.
Kaphatnék csekély levegőt?
Egy csókot, egy álmot, egy
valamit? Elrohadt szőlőt?
Szólószőlőt, mely szól:
„Maróti! Még visszajövök!”
1821-ben ezen a napon született Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Íme két cím, mely – állítom -, az egész elképesztően csodálatos Életmű címe lehetne: Szegény emberek; Megalázottak és megszomorítottak.
Ez Dosztojevszkij négy egyszerű – bár gyönyörű szép – szóban: Dosztojevszkij, aki mindig a szegény emberek, a megalázottak és megszomorítottak oldalára térült, és bár olyan szív- és torokszorító dolgokat volt képes megírni (föl nem foghatom, hogy maradhatott épelméjű megírásuk közben: nekem olykor az olvasásától is elszállt agyam épsége, legalább is komoly veszélyben volt), mint a Bűn és bűnhődés vagy a Karamazov külső és belső tusakodásai; de valahogy, valamiként mindig fest némi remény-fénysugarat a szegény embereknek, a megalázott és megszomorított embereknek.
Dosztojevszkij művészetének talán ez a leglényege, hogy minden vélekedés mögött feltárul a vélekedő egész egyénisége, lelki élete, gondolatfolyamata. A belső embernek, a gondolatok, indulatok, érzelmek, szenvedélyek és főleg szenvedések alanyának ennyire szemléletes ábrázolója talán mindmáig sem volt a világirodalomban. És ami ezeknek a regényeknek a sajátos csodája, hogy a lelkivilág ábrázolásával mégis a tárgyilagosan látott külvilág, a fejlődéstől elmaradott cári Oroszország és benne a lélektorzító polgári nagyváros élete bontakozik ki az olvasó előtt.
Van egy sajátosan feloldhatatlan ellentmondás csodálatos életművében. A szenvedések és szenvedélyek eltérítették ifjúkorának haladó eszméitől, vigaszt az elődöktől örökölt vallásosságban keresett, politikai értelemben legalább is gyanússá válhatott.
Ugyanakkor mélységes részvéte minden emberi szenvedés iránt képessé tette, hogy elmarasztalja az adott társadalomból fakadó embertelenségeket, dacára politikai beállítódásának.
Dosztojevszkij önmagát a realista írók közé sorolta be, de – bár a valóságból indult ki – mélyebb értelmet keresett benne. „ Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig…. Az igazság fantasztikusabb mindannál, amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”.
Ars poeticája: "Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert…”
Írásaiban a hősök tudatában lejátszódó események megrajzolásával már a 20. század szabadon áramló tudatfolyamát, a szabad asszociációk világát vetíti előre.
Vázlatai árulkodnak hősei sok gondolkodást igénylő megalkotásáról, és arról, hogy először egy vezérmotívumot kitalálva köré építette fel magát a művet. A jó tervet tartotta hozzá a legfontosabbnak.
Félt a középszerűségtől, elkészült műveivel sosem volt elégedett.
Aki engem csak kicsit is ismer, tudja, hogy számlálhatatlanul sok állócsillag ragyog irodalmi égboltomon; régebben, életem igazán boldog szakaszában, amikor még tanítottam, mindig akadt egy-két tanítványom, aki megkérdezte: „Tanár úr, ez hányadik világ legnagyobb költője idén?”. Amiből arra lehet következtetni, hogy az új anyagot gyakran kezdhettem akként, hogy most a világ legnagyobb íróját fogjuk megismerni. És ezt mindig komolyan is gondoltam.
De azért azoknak az íróknak, költőknek a száma, akiktől mindent – tényleg mindent: levelezést, naplót, mindent – olvastam, ami egyáltalán fellelhető mégis megszámlálható, talán két kezemen is. Úgy kapásból, ide tartozik Shakespeare, Arany, Petőfi, József Attila, Umberto Eco, Márquez, Llosa, Thomas Mann, Karinthy Frigyes és idetartozik Dosztojevszkij, bizony, ide tartozik.
- tibeti népmese nyomán -
Ott, ahol a zord Himáláya megszelídülve ereszkedik Punjab felé, volt egyszer két kicsiny, szomszédos ország. Kicsiny volt mindkettő, hanem az egyik valamicskével mégis csak nagyobb volt a másiknál, így aztán egy napon ennek királya azt gondolta, ideje lenne leigázni a kisebbiket.
”De előbb azért” – gondolta a rádzsa -, „meg kell győződnöm arról, mennyire ravasz a királyuk, vagy mennyire bölcs. Ha nem az, akkor le tudom győzni, ha igen, akkor jobb lesz békében maradni.”
Küldött tehát próbaképpen egy színben és méretben teljesen egyforma kancát meg a csikóját a másik királynak, és kérte, döntse el, melyik a kanca és melyik a csikó?
A király tanácsadói csak nézték a két lovat, megnézték minden irányból, szemüket meresztették, de nem tudtak dönteni.
Egyikük hazament, elmesélte a feleségének, aki így válaszolt: „Ó, ez egyszerű! Megmondom, mit tegyél! Készíttess jászolt, tétess bele friss füvet: az anyakanca a csikó elé fogja tolni a füvet.”
Bizony, úgy történt, ahogy mondta, így hát a szomszédos rádzsa első feladatát sikerrel megoldották.
Másnap aztán kaptak a királytól egy karót, melyet mindvégig egyforma keresztmetszetű faágból faragtak, és mindkét végét egyformán kihegyezték.
A kérdés úgy szólt, hogy melyik annak a karónak az eleje, és melyik a vége.
A férfiak ismét csak tanácstalanul forgatták a karót, de az a tanácsnok újra elmondta feleségének, aki így válaszolt: „Ez sem nehéz. Dobjátok a karót egy patakba, és amelyik fele a sodrás irányába fordul, az az eleje.”
Így is tettek a tanácsnokok, és sikeresen megoldották a feladatot ismét.
Harmadnap a nagyobbik kis ország királya két kígyót küldött nekik, avval, hogy állapítsák meg, melyik a hím és melyik a nőstény?
A tanácsadó ismét a feleségéhez fordult, aki így szólt: „Nem nehéz ez sem. Terítsetek a kígyók közelébe egy selyemdarabot! A nőstény puhának és finomnak fogja érezni, és elvackolódik rajta, a hím viszont el fogja utasítani, és nem alszik majd.”
Ezt tették a tanácsnokok, és minden úgy lett, ahogy az asszony mondta.
A nagyobbik kicsi ország királya úgy döntött, hogy mégsem indul hódító háborúba, mert a kisebbik ország rádzsája igen fortélyos ember, az viszont tisztában volt vele, hogy tanácsosai nagy bajtól mentették meg. Hívatta hát tanácsnokait, és megkérdezte őket, ugyan, honnan tudták mindezeket a dolgokat, melyekkel ő bizony kudarcot vallott volna.
Előállt akkor a férj, és elmondta, hogy nem ők tudták mindezeket, hanem az ő felesége.
Akkor a király magához rendelte a bölcs asszonyt, gazdagon megjutalmazta, férjét pedig fő-főtanácsnokául nevezte ki.
Radnóti Miklós halálának 68. évfordulóján
A szerbiai Zagubica fölötti kőrengetegben felépített tábor, Lager Heidenau, és a Győr mellett alvó kis község, Abda között légvonalban mérve is 1513 kilométernyi a távolság. Az erőltetett menet persze kanyarogva, tétovázva, vándorló fájdalomként haladt, és nem légvonalban.
Abda, melynek határába ért most – 1944. november kilencedikén délelőtt - az erőltetett menet, Győrtől északnyugati irányban, hét-nyolc kilométerre a Rábca és a Mosoni-Duna által fölhalmozott hordalékkúpon fekszik: kúpon ugyan, ám mégis a Győri-medence legmélyebb pontján.
A legmélyebb ponton, igen.
Ezen a legmélyebb ponton torpant meg először a Költő, noha tudta: nem szabad megállni, nem szabad elesni, mert akkor: tarkólövés! Úgy végzi majd ő is.
Abda határában mégis megtorpant, nem bírta tovább a térd, a boka, a talpak szaggató fájdalmát.
Megtorpant, és elszáguldott mellette az élet.
Makacsul, gépiesen mondogatja most magában: „Nevem Radnóti Glatter Miklós, születtem Budapesten 1909. május kilencedikén a Kádár utca nyolcas szám alatt. Édesanyám, Grosz Ilona és ikertestvérem születésem közben meghaltak. Erőszakos, rút kisded voltam én: ikret szülő anyácska gyilkosa!
A Szemere utcai elemi iskolába, majd a Markó utcai főreálba jártam.
1921 júniusában meghalt apám Glatter Jakab, egészen árva lettem akkor.
1927-ben érettségiztem az Izabella utcai Báró Wesselényi Miklós kereskedelmi iskolában.
Zsidó vagyok, zsidó.
Ki velünk! Heraus mit uns! Ki velünk!
Ki lenne velünk?
Költő vagyok. Magyar vagyok. Zsidó vagyok. Magyar zsidó költő vagyok, ezek közül vajon melyik kell a világnak?
Csodát először 1926 őszén láttam, és éltem át.
1926 őszén rám nevetett egy lány, Fanni, a szőke, lágyhajú, tószínszemű szépség, és lassan kiderült, hogy valakinek még én is kellek.
Én, a zsidó, én a költő, én a semmirekellő.”
Makacs, gépiességgel mondja föl magában a leckét, miközben hallja a géppuska závárzatának kattanását: „Nevem Radnóti Glatter Miklós, születtem Budapesten 1909. május kilencedikén a Kádár utca nyolcas szám alatt.”
Aztán arra gondol, hogy ott, Zagubica fölött a hegyekben, a lágerben, ahol sort sor alá tapogatva, vakon írta a verseket a vékony iskolásfüzetbe, ott, a lágerben nem volt jó, mégis összehasonlíthatatlanul bírhatóbb volt, mint ez az 1600 kilométeres gyötrődés, ami most – úgy látszik – végéhez ér.
Igen, végéhez ér ezen a november kilencediki, ködös, hideg délelőttön, életének tizenkétezer-kilenszázhetvenharmadik napján.
Már kattant a závárzat.
„Hogyan bírtam eddig is?” – kérdi magától a Költő.
Hogyan bírhatta, amikor nála erősebbek, életrevalóbbak már az erőltetett menetelés tizedik, tizenötödik napján földre rogytak, és megadva magukat a sors képében fölugató géppuskasorozatnak, meghaltak az út menti árkokban. Bortól Abdáig árokba fordult holttetemek jelezték a menet útját, mint mesebeli, útra szórt fehér, szürke kavicsok.
Pillanattal halála előtt érti meg a Költő, és válaszolja meg a kérdést.
„Csakis a test vethető rabságba, csakis a testet képesek meggyötörni, csakis a test halandó, gyilkolható meg. És a költő nem test, nagyobb részében nem test, hanem lélek: és a lélek szabad, bármely börtönből kiröppenő, bármely halálból föltámadó.”
Így látta élete utolsó pillanatában Radnóti Miklós, és így is volt.
Amikor a nyolc, kilenc óra tenyérhólyagosító kőtörés után ott fönt, Zagubica fölött a hegyekben, gyötrött teste elterült a férgektől nyüzsgő priccsen, amikor megette a tizenöt deka kenyeret, amit egy napra kaptak a foglyok, hogy másnap is törhessék a követ, hogy éppen hogy életben maradjanak, akkor a Költő nem ott volt. Ami a priccsen feküdt láztól gyötrődve, az nem Radnóti Miklós volt, hanem egy darab test.
Mert Radnóti Miklós otthon volt akkor.
És otthon a béke méhe zöngött, míg hűlt a szilvalekvár, és nyárvégi csönd napozott az álmos kerteken, és a lomb között érett, mezítelen gyümölcsök ringtak, és a Költőt Fanni várta szőkén a rőt sövény mögött.
És hiába feküdt elgyötört teste a férgektől nyüzsgő priccsen, amott árnyékot írt lassan a lassú délelőtt, és ő ott volt a lomb között szűrődő napsütésben.
Így élte túl, míg a bombatámadások, meg a hegyekből közeledő Tito-partizánok miatt a lágert át nem vezényelték.
Átélte, mert minden a messzi, a háborúba ájult Szerbiában volt, és a menekülés álomvilága lent a völgyben, a távolba vesző Magyarországon.
Állta Miklós lelke a sarat, derekasan állta.
Ám aztán a menet átgörbedt Magyarországra, az álombeli világ váratlan jelenlevővé, valóssá vált, és hiába volt a hold oly kerek, nem lehetett tovább otthonról álmodni, mert kitűnt: az az otthon már nincsen.
Bomba érte talán, vagy farkascsorda rontotta le?
Ezt nem tudta a Költő, csak látta, hogy nincs már meg, semmi sincsen már meg. És ekkor megértette: „Semmim se volt, s nem is lesz immár sosem nekem.”
És elmerengett egy percre az egykor gazdag életen, mit élt, és szívében nem volt már harag, bosszúvágy: nem.
„A világ ujraépül” - gondolta, - „s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam.”
De már ez a gondolat sem segített: itt, szétfüstölgött, szép Magyarországon nem segített többé sem emlék, sem varázslat, sem költői vajákolás.
Mert látta, amit addig csak sejtett. Látta, látta most, hogy nincs többé Magyarország, nincsenek többé bölcs borozások, nincsenek költőtársak, nincs már a hársak alatt az az asztal, és tán Fanni sincsen, Fanni se!
Akkor föladta Radnóti Miklós, akkor a meggyötört test átvette a hatalmat: a Költő Abda határában előbb csak megtorpant, aztán térdre rogyott, aztán halott társa mellé zuhant. És nem tudott, nem akart mozdulni többé, noha tudta: ez a halál.
És ez volt a halál, a Költő halála: fölugatott a géppuska, és Radnóti Miklós ott maradt fekve, holtan. Radnóti Miklós teste feküdt holtan! Lelke örökké Veletek!
„Annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.
Csak csont és bőr e test.”
1956. november 4. vasárnap
” Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.”
0 órakor a magyarországi szovjet csapatok főparancsnokságát Vaszilij Kazakov hadseregtábornok vette át.
Hajnali 4 órakor általános szovjet támadás indult Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai objektumok ellen. Budapestet Kuzma Grebennyik gárdavezérőrnagy öt hadosztállyal támadta. A támadó szovjet egységek katonái jórészt a Szovjetunió ázsiai térségéből jöttek, többségük nem tudta, hogy hol van és ki ellen harcol. A főváros védői - nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvéd egységek - felvették velük a harcot, jóllehet legtöbbjüket álmukban lepte meg a támadás. A támadásról, annak megindulásakor Király Béla telefonon jelentést tett a Parlamentben tartózkodó Nagy Imrének.
A kora hajnali órákban Dalibor Soldatic jugoszláv nagykövet felkereste Szántó Zoltánt, és tájékoztatta Tito és Alekszander Rankovic üzenetéről: a jugoszláv kormány menedéket biztosít Nagy Imrének és kormánya tagjainak.
5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai hangú rádióbeszédet mondott, amelyet 8 óráig többször megismételtek:
"Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével."
5 óra 35 perctől a Miniszterelnök beszédét valamennyi világnyelven is sugározta a Magyar Rádió. A rádióbeszéd szövegezésében Nagy Imrén kívül Donáth Ferenc és Tildy Zoltán is közreműködött. A Parlamentben ekkor jelen volt még: Dobi István, Kristóf István, Rónai Sándor, Szilágyi József és Vas Zoltán.
5 óra 5 perckor a szolnoki rádió hullámhosszán közlemény hangzott el, amely szerint Nagy Imre kormányának volt minisztereiből megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely a Szovjetunió fegyveres erőinek segítségével megkezdte harcát az ellenforradalom ellen. Először Münnich Ferenc egy négytagú kormánylistát ismertetett, a miniszterelnök megnevezése nélkül. A hazaáruló kormány névsora: Apró Antal, Kádár János, Kossa István, Münnich Ferenc.
Később Kádár már miniszterelnökként olvasta fel kormánya felhívását és névsorát: Münnich Ferenc, Marosán György, Dögei Imre, Apró Antal, Kossa János, Rónai Sándor, Horváth Imre. Közülük többen, így Marosán és Rónai is a rádióból értesültek megbízatásukról.
5 óra 56 perckor Nagy Imre rádión visszatérésre szólította fel a Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével Tökölre távozott katonai küldöttséget. Ez a felhívás ország-világ előtt leleplezte a magyar kormány katonai küldöttségének szovjet részről történt törvénytelen lefogását.
7 óra 14 perckor a kormány nevében - orosz nyelven is - felkérték a szovjet hadsereget, hogy ne lőjenek.
"Kerüljük el a vérontást Az oroszok a barátaink és azok is maradnak."
7 óra 57 perckor Háy Gyula író és felesége az Írószövetség nevében a világ íróihoz és a szellemi élet vezetőihez fordult segítségért magyar, angol, német és orosz nyelven: "...Segítsetek Magyarországon!...Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek"
Ez volt a Szabad Kossuth Rádió utolsó életjele: 8 óra 7 perckor a rádió adása zene közben megszakadt.
Reggel 6 és 8 óra között a jugoszláv nagykövetségre érkeztek az első menekültek: Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Szántó Zoltán, és mások. Összesen negyvenhárom személy kapott menedékjogot.
Vásárhelyi Miklós, Nádor Ferenc ezredes – a légierők főparancsnoka - és Erdős Péter egy jugoszláv diplomata lakásán kaptak menedéket.
Nagy Imre és Donáth Ferenc távozása után a parlamentben maradtakhoz csatlakozott Bibó István, valamint Mindszenty bíboros, aki utóbb átment az amerikai követségre, és ott menedékjogot kapott.
Bibó István mint a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében maradt képviselője kiáltványt fogalmazott, ebben rámutatott, hogy Magyarországnak nincs szándéka szovjetellenes politikát folytatni, visszautasítja azt a vádat, hogy a forradalom fasiszta vagy antikommunista irányzatú lett volna.
Felszólította a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget vagy az esetleg felállított bábkormányt ne ismerje el, és vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen. A kiáltvány így végződött:
"Kérem a nagyhatalmakat és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott nemzetek szabadsága érdekében...Isten óvja Magyarországot!"
A kiáltvány egy-egy példányát saját kezűleg adta át több nyugati követségnek.
A túlerő láttán a kormány és a katonai vezetés nem kísérelt meg a fegyveres ellenállást, a szovjet csapatok - helyenként fegyveres harc után - a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát lefegyverezték.
Király Béla reggel 6 órakor beszélt utoljára Nagy Imrével, jelentette, hogy a szovjet páncélos egységek a parlament felé tartanak. A miniszterelnök tudomásul vette a hírt.
"Nem kérek további jelentést" - búcsúzott a miniszterelnök a Nemzetőrség parancsnokától. Király Béla ezután szabadságharcosokkal a budai hegyekbe vonult és védelemre rendezkedett be.
Budapest védelmére reguláris alakulattal csupán a Mecséri János alezredes parancsnoksága alatt álló esztergomi hadosztály maradványai tettek kísérletet Pesterzsébet környékén.
A Tökölön lévő ávéhások feladata az volt, hogy a szovjet csapatokkal elfoglalják a parlamentet,de Soroksárnál kemény ellenállásba ütköztek. Az ellenállók kilőtték azt a páncélkocsit is, amelyben a fogoly Maléter Pál is tartózkodott: a honvédelmi miniszter sértetlen maradt.
Budapesten a fegyveres ellenállást már csak a felkelő csoportok (elsősorban a Corvin köz, a Kilián laktanya, Almássy tér, Széna tér, Pesterzsébet, Csepel) folytatták.
A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot.
A Kádár-kormány a nap során még táviratot küldött az ENSZ főtitkárának, kérte a magyar kérdés levételét a napirendről.
Az áldozatok száma aznap a fővárosban 135 fő volt.
Eisenhower amerikai elnök tiltakozott a szovjet intervenció ellen, mire a szovjet kormány élesen tiltakozott az angol és a francia kormánynál egyiptomi városok bombázása ellen. Szépséges terelő hadművelet, ugye?
1956. november 4-9. között Dunapenteléről, Vácról, Pesterzsébetről és azóta sem meghatározott más helyekről ellenállásra felszólító rádióadások adásai hangzottak el, de a forradalom és szabadságharc ügye lényegében mát elbukott.
*** *** ***
A Statisztikai Hivatal 1957. januári jelentése szerint az októberi 23. és január 16. közötti események embervesztesége országos viszonylatban 2652 fő (Budapesten 2045) volt, és 19 226 személy (Budapesten 16 700) sebesült meg.
A szovjet veszteségekről 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája vesztette életét, 51 eltűnt.
A forradalom leverését követő megtorlásban 453 főt végeztek ki.
1958-ban bírósági ítéletet követően kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát és Szilágyi Józsefet.
