Forradalom és szabadságharc napról napra (9)

1956. október 31. szerda
8 óra 55 perckor a legnevesebb politikai fogoly, Mindszenty József hercegprímás megérkezett a budai érseki palotába. A fővárosba vezető útján mindenütt harangzúgás és a lakosság lelkesedése kísérte.
 Délelőtt a Forradalmi Karhatalmi Bizottság gyűlése volt a Kilián laktanyában, a Corvin közi felkelők, a Műegyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága részvételével. A gyűlésen bejelentették, hogy a Forradalmi Karhatalmi Bizottság egységes parancsnokság alá vonja a hagyományos fegyveres erőket. A bizottság célja ezzel az volt, hogy a fegyveres felkelőket reguláris alakulatokká szervezze, és a kialakuló új rend szolgálatába állítsa.
Nagy Imre kora délután beszédet mondott a Kossuth téren. A szűkebb kabinet aznapi döntése alapján bejelentette, hogy tárgyalások kezdődtek az országnak a Varsói Szerződésből való kilépéséről, a szovjet csapatok kivonásáról, és hogy határozat született október huszonharmadika nemzeti ünneppé nyilvánításáról.
A Honvédelmi Minisztériumban megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány. Tagjai többek között: Király Béla, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Kovács István lettek.
Maléter Pált a honvédelmi miniszter első helyettesévé, Kovács Istvánt a honvéd vezérkar főnökévé, Király Bélát a főváros katonai parancsnokává nevezték ki.
Ezen a napon - a hivatalos megegyezés és bejelentés ellenére - még mindig tartózkodtak szovjet alakulatok a főváros belterületén.
A rádió nyugalomra szólította fel Budapest népét, közben új szovjet csapatok érkeztek az országba, és nyomultak Budapest felé. Késő este elérték Gyöngyöst.
A Magyar Forradalmárok Pártja a Rákóczi téren rendezett tüntetésen Mindszenty-kormányt követelt.
Kéthly Anna délután Bécsbe indult a Szocialista Internacionálé ülésére: alighanem az életét mentette meg ez az utazás, amit persze még nem tudhatott akkor.
XII. Pius pápa táviratban üdvözölte Mindszenty hercegprímást.
Eisenhower amerikai elnök televíziós és rádióbeszédében a magyar nép iránti csodálatának adott hangot, ugyanakkor biztosította a Szovjetuniót arról, hogy az USA sem az új lengyel, sem az új magyar vezetést nem tekinti potenciális szövetségesének.
A szovjet pártvezetésen belül a magyarországi katonai beavatkozás hívei kerekedtek felül;  az épp Moszkvában tárgyaló Liu Sao-ci vezette kínai küldöttség eredetileg a beavatkozás ellen foglalt állást, később azonban tudomásul vette az új szovjet döntést.

EMLÉKEZETből
Szerintem ezen a napon lehetett, ezen a napon. Még viszonylag jó idő volt, szép, napos, amilyen aztán november elsejétől már nem volt több.
Apu kézen fogott, hisz már egy hete nem mozdultunk ki jószerivel, és nekivágtunk a szomszédos utcáknak, mert híre érkezett, hogy pár sarokkal odébb teherautóról krumplit árulnak.
Sikeresen meg is vettük – úgy rémlik legalább is -, aztán még sétáltunk egy kicsit, majd  hazaindultunk.
Mint már írtam, Pestújhelyen laktunk akkor, az Ady Endre és a József Attila utca sarkán; egy saroknyira az orosz katonai kórháztól, másfél sarokra egy ÁVH-s lakóteleptől.
Hazafelé tartottunk, mint mondtam, amellett a hosszú, üres telek mellett vitt utunk, melyet – ha emlékezetem nem csal – farostlemezek határoltak, és amely épp szemben volt a lakóteleppel. Úgy ötven métert kellett még megtennünk, hogy az Ady sarokra érjünk, amikor a lakótelep felől négy-öt fegyveres karéjában jelent meg egy férfi. Épp keresztezték utunkat: én gyerekfejjel annyit megértettem, hogy az a férfi nem jószántából megy a többivel, hanem kísérik őt, éspedig ahhoz a farostlemez falhoz.
Apu persze tudta, mi következik, kímélni akart engem a látványtól, ezért sürgetett: ha elérjük az utcasarkot, legfeljebb a lövéseket hallom, a kivégzést nem látom.
Nem értük el, így hát láttam, amint az az ember megkapja a sorozatot, összecsuklik, mint egy darab rongy, használt, levetett kabát.
Fogalmam sincs, mennyit érthettem én meg abból az egészből, de bizonyosan mély lehetett a nyom, mert úgy harminc éves koromban, egy elég speciális jógameditációban bukkant elő hihetetlen erővel az élmény.
Ráadásul akkor és ott értettem meg valamit, amit gyerekfejjel nem értettem.
Azt ugyanis, hogy amikor azt az ávéhást elvezették előttem, úgy láttam, nevet, és ez nem fért a fejembe. Miért nevet, amikor szemmel láthatóan egyáltalán nem vidám, viccelődő csoport vitte őt a fal felé?
Nos, a meditációban érkezett a válasz: nem nevetett az ott akkor, hanem: sírt. Tudjuk: a nevetésnek és a sírásnak a mimikája nagyon hasonló, az az öt éves kisfiú meg, aki én voltam, sosem látott még fölnőtt férfit sírni, persze, hogy nevetésnek néztem, és nem értettem.

November hónap előzetes krónikája

Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
   Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: "benneteket várlak!"
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.
(Arany János: Toldi estéje)


A hónap első napján kilenc óra ötvennyolc, közepén kilenc óra tizenkilenc és a hó végén már csak nyolc óra negyvenöt perc lesz már csak a nappal időtartama. Tél van, tél lesz, bármit tegyünk is, lábunkra hág.
A holdújulás tizenharmadikán, 23 órakor lesz a Mérleg jegyében, holdtölte pedig huszonnyolcadikán, 16 órakor a Bikában.
Ugyanekkor, vagyis huszonnyolcadikán 16 órától 17 óra 31 percig félárnyékos holdfogyatkozásban gyönyörködhetünk, már ha az ég nem lesz borús.
A Hold ilyetén járásából következik, hogy az 5773. zsinagógai év kiszlév hava tizenötödikén kezdődik – a zsidó naptár újholdhoz kötött -, míg a 2556. buddhista esztendő kárttiká havának első napja huszonkilencedikére fog esni. (Mert az ind naptár hónapjai viszont teliholddal kezdődnek.)
Tizenegyedikén hat órakor, a hajnali szürkületben a Hold, a Vénusz és a Szaturnusz bolygók, valamint a Spica (a Szűz legfénylőbb csillaga)  látványos együttállása következik el.

Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának előírása szerint, november 6-án, kedden az országban elnökválasztást kell tartani. Az előírások szerint aznap az egyes államok és egyéb területek lakói megválasztják az elektori kollégium tagjait, akik aztán 2012. december 17-én ténylegesen megválasztják az elnököt, illetve az alelnököt.
 És ha már itt vagyok az Államokban, huszonkettedikén megemlékezem majd arról, hogy negyvenkilenc évvel ezelőtt e napon gyilkolták meg J. F. Kennedyt Dallasban.
A Hálaadás Napja Amerikában mozgó ünnep, a sors különös és – szerintem – morbid játéka következtében idén a Hálaadás Napja Kennedy elnök halálának napjával esik egybe.
November elseje Mindenszentek, másodika Halottaink emléknapja lesz; gyászos napról emlékezem majd negyedikén. Forradalmunk és szabadságharcunk eltiprásának napjára.
Ünnepi napjaim lesznek, és bizonyosan megemlékezem azokról:
másodikán Illyés Gyula és Luchino Visconti;
hetedikén Erkel Ferenc és Albert Camus;
kilencedikén Kertész Imre;
tizedikén Friedrich Schiller;
tizenegyedikén Katona József és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij;
tizenötödikén Claude Monet és Áprily Lajos;
tizenhetedikén Csokonai Vitéz Mihály;
huszonkettedikén Ady Endre;
huszonötödikén Lope de Vega és Pilinszky János;
huszonhatodikán Kisfiam és Babits Mihály;
huszonhetedikén Jimi Hendrix és Bárdos Deák Ági;
harmincadikán Mark Twain születésnapját fogom ünnepelni.

Kilencedikén csúf gyásznapról kell emlékeznem: Radnóti Miklós halálának napjáról.
És persze, ahogy szokásban van az nálam, a napi krónikákban még sok minden érdekességről emlékezem majd.

Forradalom és szabadságharc napról napra (8)

1956. október 30. kedd

A szovjet kormány nyilatkozatot adott ki a szocialista országok közötti kapcsolatokról. Ez többek között megállapítja: lekicsinyelték az egyenjogúság elvét a szocialista államok viszonylatában; a Szovjetunió hajlandó megvizsgálni a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok helyzetét; Magyarországon a dolgozók jogos mozgalmához ellenforradalmi erők csatlakoztak, akik a földesúri, kapitalista rendszert akarják visszaállítani; a szovjet alakulatokat, amikor a magyar kormány kéri, kivonják Budapestről, és készek tárgyalni a szovjet csapatok magyarországi teljes kivonásáról is.
Mikojan és Szuszlov elhagyták Budapestet, miután jóváhagyták a magyar kormány megkezdett és tervezett lépéseit a többpártrendszer és a semlegesség irányában.
A szovjet csapatok megkezdték kivonulásukat Budapest területéről.
Délelőtt a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székházát megostromolták a felkelők. (A Köztársaság téri pártházat a feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalomellenes központjának tartották). Fegyveres csoportok mintegy háromórás harc után elfoglalták a pártszékházat. A véres harc után az elfogott védők közül huszonnégy főt meglincseltek. Ez volt – kétségtelenül – szép forradalmunk legcsúfabb eseménye. Ne feledjük: az áldozatok között olyan sorozott kiskatonák is voltak, akik nem dönthették el, hogy hová akarnak bevonulni.
Az áldozatok között volt Asztalos János, Papp József honvédezredes, valamint Mező Imre, a pártbizottság már korábban is Nagy Imrével rokonszenvező titkára, aki a kórházban halt bele sérüléseibe. A pártházat védő mintegy nyolcvan-száz fő többsége szerencsére túlélte a támadást és a lincselést.
14 óra 30 perckor Nagy Imre rádióbeszédben bejelentette az egypártrendszer megszüntetését és a demokratikus koalíciós kormányzás felélesztését.
A kormányon belül szűkebb kabinet létesült Nagy Imre, Tildy Zoltán, Kovács Béla, Erdei Ferenc, Kádár János, Losonczy Géza és a Szociáldemokrata Párt által később kijelölendő személy részvételével.
A rádió e naptól Szabad Kossuth Rádió, illetve Szabad Petőfi Rádió néven sugározza adásait.
Dudás József fegyveres csoportja elfoglalta a Szabad Nép székházát és nyomdáját, és kiadták a Függetlenség című napilapot, valamint huszonöt pontos kiáltványt tettek közzé Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt címmel. Ugyanakkor hozzájárultak, hogy az épületben a kormányhoz hű lapokat is szerkesszék és kinyomtassák.
Újjáalakult a Szociáldemokrata Párt, Kéthly Anna elnökletével. A Szocialista Internacionálé üdvözölte a magyar pártot, s meghívta képviselőjét irodájának november elsejei bécsi ülésére.
22 órakor a honvédség rétsági alakulata Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy vezetésével a kormány utasítására felsőpetényi háziőrizetéből kiszabadította Mindszenty József hercegprímást. Nagy Imre miniszterelnöki minőségében hivatalosan is rehabilitálta Őt.
A börtönökben megkezdődött a politikai foglyok kiszabadítása. A budapesti Gyűjtőfogházban Péterfi Miklós műegyetemi hallgató, valamint Darvas Iván színművész, Emericzy Kálmán és Mohr József voltak a kiszabadítási akciósorozat vezetői. Később közzétett hivatalos adatok szerint a következő napokban 3324 politikai foglyot bocsátottak szabadon.
Olaszországban szolidaritási sztrájkot tartottak e napon.

Forradalom és szabadságharc napról napra (7)

1956. október 29. hétfő

Ezen a reggelen a Szabad Nép már a Kossuth címert tűzte fejlécére, és Hajnalodik címmel közölt vezércikket, amely Nagy Imre előző esti beszédének szellemében üdvözölte a felkelést. Ezen kívül közölte Molnár Miklós Válasz a Pravdának című cikkét, amely élesen visszautasította a szovjet pártlap A népellenes kaland összeomlása Magyarországon című cikkének állításait.
A délelőtt folyamán a szovjet csapatok megkezdték kivonulásukat Budapestről, de a Kilián laktanya környékén még összecsapásokra került sor, és Budapesten valamivel több mint húsz halottja volt a harcoknak.
Münnich Ferenc belügyminiszter bejelentette az ÁVH feloszlatását, és ígéretet tett új, egységes, demokratikus rendőrség szervezésére. Megkezdődött az ÁVH lefegyverzése és több tagjának lefogása. Számos államvédelmis keresett menedéket a szovjet csapatoknál. A budaörsi kiserdőnél ily módon mintegy 3200 ÁVH-s gyűlt össze. Az ÁVH-sok másik nagyobb csoportja az Elektromos pályán gyülekezett, majd innen mentek a tököli szovjet parancsnokságra.
A Széna téri felkelők délelőtt Nagy Imre miniszterelnökkel, este az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság küldötteivel tárgyaltak a fegyverletételről, csatlakozásukról a Nemzetőrséghez.
A Deák téri főkapitányságon a Néphadsereg, a rendőrség és a szabadságharcosok képviselői létrehozták a Forradalmi Katonai Bizottságot, ennek vezetője Király Béla lett.
Országszerte megszüntették a rádiózavarók működtetését.
Magyar kérésre Joszip Broz Tito jugoszláv államfő levelet intézett az MDP elnökségéhez: üdvözölte az új magyar vezetést és annak október 28-i állásfoglalását, de figyelmeztetett arra, hogy meg kell védeni az ország szocialista jövőjét. Hasonló üzenet érkezett Wladislaw Gomulka és Josef Cyrankiewicz lengyel vezetőktől is. Velük ellentétben az NDK, a bolgár, a román és a csehszlovák sajtó ellenségesen interpretálta az eseményeket.
Nagy Imre áttette székhelyét a Parlamentbe, amely ezzel a pártközpont helyett az ország politikai központja lett.
Délután a rádióban elhangzottak Benjámin László Elesettek és Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című versei (ezeket később az Irodalmi Újság november másodiki száma közölte).
A Szabad Európa Rádióban Bell ezredes, az éppen megkötött tűzszünet el nem fogadására biztatta a felkelőket. A következő napokban a SZER folytatta a Nagy Imre személye és kormánya elleni hangulatkeltést, és a még mindig fogoly Mindszenty hercegprímás személyére irányította a figyelmet.
Késő este Janza honvédelmi miniszter bejelentette a rádióban, hogy másnap délután megkezdik a szovjet csapatok kivonását a magyar fővárosból.
Varsóban több ezer egyetemista és munkás tüntetett a magyar követség előtt, koszorút helyeztek el a "magyar felkelés mártírjainak emlékére".
A szuezi válság háborúba torkollott – Izrael ejtőernyős alakulatok támogatásával inváziót indított a Sinai-félsziget ellen -, ez részben elterelte a figyelmet a magyar eseményekről.
Charles Bohlen, az USA moszkvai nagykövete tájékoztatta a szovjet vezetőket arról, hogy kormányának nincsenek tervei Magyarországgal.
Georgij Zsukov marsall, szovjet honvédelmi miniszter a moszkvai török követség fogadásán kijelentette, hogy a Magyarországon lévő szovjet csapatok elégségesek a felkelés leveréséhez.

Forradalom és szabadságharc napról napra (6)

1956. október 28. vasárnap

A reggel megjelenő Szabad Nép Híven az igazsághoz című vezércikke már nem ellenforradalmi, fasiszta puccskísérletként bélyegezte meg az előző napok eseményeit, viszont a Pravda vezércikke A népellenes kaland összeomlása Magyarországon címmel írt  az eseményekről.
Nagy Imre reggel a szovjet nagykövetségen Jurij Andropov nagykövettel és - feltehetően - Mikojannal tárgyalt.
A pártközpontba való visszatérése után radikális változtatás következett be a párt politikájában, vezetésében és az események értékelésében.
A Központi Vezetőség elfogadta a PB határozatát, tűzszünetet rendelt el, az eseményeket egyértelműen forradalomként és szabadságharcként értékelte.
A legkompromittáltabb kommunista vezetőket (Gerő Ernő, Hegedűs András, Bata István, Piros László) hozzátartozóikkal még aznap Moszkvába szállították.
Az MDP Központi Vezetősége beszüntette tevékenységét, és a PB éjszakai határozatának megfelelően hattagú pártelnökség alakult Kádár János elnökletével, Münnich Ferenc, Kiss Károly, Apró Antal, Szántó Zoltán és Nagy Imre részvételével.
13 óra 20 perckor Nagy Imre azonnali tűzszünetet rendelt el, majd 14 órakor kormánya letette az esküt, jóváhagyta a miniszterelnök által beterjesztett kormánynyilatkozatot. Kádár János megígérte a Tűzoltó utcai csoport parancsnokának, Angyal Istvánnak, hogy meglátogatja őket.
A Corvin közi csoport tagjai leváltották Iván Kovács Lászlót és Pongrácz Gergelyt választották parancsnokuknak.
A katonai alakulatoknál megkezdődött a Forradalmi Katonatanácsok létrehozása.
17 óra 25 perckor Nagy Imre rádióbeszédében nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította az előző napok megmozdulásait, bejelentette a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről, a tárgyalások megkezdését a szovjet haderők teljes kivonásáról, az ÁVH megszüntetését, az amnesztiát, a Kossuth-címer bevezetését, március tizenötödike  nemzeti ünneppé nyilvánítását, általános fizetésemelést, bér- és normarendezést, az erőszakoskodás megszüntetését a tsz-mozgalomban.
Az ELTE központi épületében megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága a volt pártellenzéki értelmiség befolyása alatt álló szervezetek (Írószövetség, Újságíró Szövetség (MÚOSZ), Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, NÉKOSZ, Petőfi Kör stb.) összefogó testületeként. Vezetői Ádám György és Markos György lettek.
A Néphadsereg alakulatainál folytatódtak az átállások, a Köztársaság téri pártközpontot védő híradósok egy része megszökött.
Igaz, ugyanekkor a Honvédelmi Minisztérium őrzászlóalja szovjet tankoktól támogatva eredményes támadást hajtott végre a Széna téri felkelők ellen, és a kiskunhalasi lövészezred két zászlóaljának katonái a IX. kerületben foglyul ejtett felkelőket a helyszínen agyonlőtték.
A szovjet csapatok egyre inkább semleges, olykor baráti álláspontra helyezkedtek.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság épületében, főként az Egyetemi Diákbizottság kezdeményezésére megalakult a Nemzetőrség, mint az új kormányhoz hű, szervezett karhatalom.
Dudás József a II. kerületi tanácsházban megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, mint a felkelésből kinövő első kormányellenes politikai és fegyveres csoportosulást.
Felfüggesztették a kijárási tilalmat, de a gyülekezés továbbra is tilos maradt.
A nyugati nagyhatalmak kérésére összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa a magyar kérdés megtárgyalására; a Szovjetunió tiltakozása, és Jugoszlávia tartózkodása ellenére.

EMLÉKEZETből
E napon és a következőkben egyre gyakrabban jöttünk föl a pincéből, a pestújhelyi Ady Endre utcáról már utcakép emlékeim is vannak, olykor ismét játszhattam az udvaron. Láttam, hogy ismerős fiatalok jönnek-mennek az utcában géppisztollyal vagy puskával a hátukon, az elmaradhatatlan viharkabátban, ami mellesleg nekem is volt.
A szomszédos orosz katonai kórházból időről-időre még jöttek elő tankok – az egyiknek sikerült egy jó darabon kidönteni a kerítésünket, amit aztán évekig nem tudtunk megcsináltatni: családunkat nem vetette fel a pénz -, de láttam, hogy nyitva volt már a tetőajtó a tankokon, orosz kiskatonák könyököltek ki rajtuk.
Valamikor ekkor lehetett, hogy forrófejű Nővérem – biztosan Őrá hasonlít a természetem – kiszaladt az Ady Endre utcára, és üvöltözött az orosz tankokkal. Szerencse, hogy nem néhány nappal előbb tette, mert a ruszkik akkor még lőttek volna, ebben majdnem biztos vagyok, most csak rávigyorogtak - csinos nő volt Nővérkém -, és valamit visszakiabáltak.
Az is e napokban lehetett, hogy a József Attila és az Ady sarkon, a velünk átellenben lévő házból, kijött az ismerős néni egy jó nagy tálcányi zsíroskenyérrel, meg forró teával felszerelkezve, és a megálló tankos kiskatonáknak kínálta, akik mosolyogva elfogadták és szpazíváztak erősen.
Egy-két nap lehetett ez, mert aztán az orosz tankok egyszerűen eltűntek az Ady Endre utcából: vagy parancsot kaptak, hogy ne avatkozzanak semmibe, vagy tényleg elkezdték kivonásukat, minden esetre negyedikéig, ötödikéig nem voltak sehol.

Gianni Schicchi

- vígmű, azaz opera (mert opera olaszul = mű) -
(Írtam Dante Poklának XXX. éneke meg
Giacomo Puccini vígoperája nyomán)

Most, hogy mesébe fogsz mesélő, jól vigyázz! Óvatosan lépdelj, mint ki vékony jégen jár: úgy nézz körül, hogy Óriások nyakában ülsz, és onnan látod a Mesetájat.
És jó Olvasó, te is ekként kövess!

 Sem a thébai, sem a trójai, sem pedig az aiol népben, sohasem volt oly iszonyú bolond, veszett lélek egy sem, semhogy ember éppen, mint itt a Pokol fergeteg körében e sápadt árny, ki a forró rögökön futkos mezítelen, ökleit harapva. Eme bolond, jó lélek, kiről nem is érthetni már korunkban, miként juthatott a Pokolba, a csalók, szélhámosok körébe, Schicchi Gianni ő, ez egykor volt, régi lélek.
Be szívesen kezdeném a mesét a Nagy Firenzei ízlése szerint fenti módon, de ki érti már omlott korunkban a Mester szavait: kezdem tehát másként, mának szóló szavakkal, ha nem is éktelenebbül, mert hogyan szabadna azt?
Idézem Buoso Donati alakját mindenek előtt, midőn épp haldoklik, és testámentomát ő megcsinálni akarja. Jó rávezetője lehet ez történetünknek.
Vagyis hát: mégsem.
Hadd hívjam meg, hogy tisztábban lássunk, szereplőinket mind.
Jöjj, Lauretta, szerelmes, kedves, szép lány, és véle jöjj Rinuccio, ki úgy szereted őt: jövel Amanzio Nicolao, jegyzője végrendeletnek! Gyertek tanúságtévőknek Pinnelino varga, meg te is, Guccio, kelmefestő, tintoretto: és jöjjetek pénzéhes rokonok!
És jöjj  mindenek előtt Te, Pokol bugyrába került Gianni, barátom és kedves cselszövőm, ki az „egyetemes” hit tévedése folytán kerültél oda.

Nagy ám az álságosan szomorú nyüzsgés a mi Urunk, Jézus Krisztus földi megtestesülésének 1299. évében, annak az évnek október havában, annak a hónak tizenhetedik napján, Buoso Donati dúsgazdag firenzei uraság főtéren álló házában.
Váratlanul sok rokona és barátja támadt tegnap óta Donatinak, mert híre ment előző nap alkonyat táján, az után, hogy legördült az égről Phoebus tüzes aranyhintaja, hogy Donati úr haldoklásra adta vén fejét. Hír járt arról is, hogy e zord nap reggelén készül végrendeletét írásba foglaltatni Amanzio Nicolao által, ki neves prókátora volt Firenze városának.
És most, noha még délelőtt tíz óra sincs, a jó rokonok ott tolonganak már a Donati-házban, habár máskor ilyenkor szoktak másik oldalukra fordulni ágyaikban, és ilyesféléket beszélnek egymással, suttogóan emelt hangon, abban a reményben, hogy behallik a haldokló szobájába: „Ah, sírván sírok! Szegény, szegény Buoso! Szegény bácsikám! Sírni fogok én  mától sok-sok napon át!”
Ki ezt mondotta, bizonyos Gherardo, sehogyan sem volt unokaöccse Buoso Donatinak, de nem ám. De ezt most nem vetette szemére Nella, a vénkisasszony  - ki szintúgy sem unokahúg, sem unokanővér nem volt -, csupán rátódított Gherardóra: „Napokon át? Ah, én tán hónapokig siratni fogom a drága, jó öreget!”
”Mit hónapokig?” – jegyzé meg Marco, szintén távoli rokon. – „Egy éven át fogok sírván sírni!”
És aztán szinte kórusban mondják fennhangon suttogva: „Oh! Buoso, Buoso, egész életünkben siratni fogjuk korai eltávozásodat!”
(Buoso Donati halála napján csak néhány évvel volt túl hetvenedik születésnapján.)
Egyszerre mozgolódás támad a szobában, mindenki odébb húzódik, híre jön, hogy látták elindulni otthonából Amanzio Nicolao urat, a jegyzőt.

Azt tán a Mindentudó sem tudta volna megmondani, hogyan keletkezett és kitől indult a zűrzavar, de egyszerre csak ott lett a gyászoló rokonok körében: suttogó hangok adták tovább, hogy Buoso Donati minden ingó és örökre ingathatatlannak vélt vagyonát a Fucecchio kolostor szerzeteseire szándékozik hagyni.
Tán a vénséges-vén Ciesca volt a hír elindítója, Ciesca, aki afféle társalkodónő és mindenes asszonyság tisztjét töltötte be Donati uraság mellett, ki tudja?
Mármost a lesújtó hír hallatán a gyászoló rokonság témát váltott, hamar elfordították magasztos gondolataikat a haldoklótól, és a rá váró, és néki örökké fényeskedő világosságról, sugdosásuk egészen már irányt vett: „Ez a végrendelet nem kerülhet Nicolao uram elé, semmiként sem: és reméljük, nem is fog! De ki kell hamar eszelnünk valamit!”
Simone, az egyik rokon azt suttogta Marcónak, a másik reményteli várakozónak: „Hát lehet ez valóság, drága rokon? Csúf barátok igyák ki boldogság borom?”
Ciesca meg így szólt Simone fülébe: „Az oly nagyon várt végrendelet, fráterek ajándéka lehet?”
És még sutyorogtak ott sok egyebet is: „Igazán ecetes bort iszunk hát, míg szerzetesek isszák a boroknak drága borát?”
Megint csak az mondom: tudni nem lehet, hogyan, kitől származott az ötlet, de hamar elterjedt a rokonság körében, hogy hívni kell Gianni Schicchit, kinek furfangjaitól gyakran volt  hangos szép Firenze városa. Magam azt gondolom, hogy az ötlet Rinucciótól származott, ki  szerelmes volt Laurettába, Gianni leányába, ám egyelőre reménytelenül, mert pénzsóvár apja mást szánt feleségül neki.
Ímmel-ámmal ugyan, de a jó rokonok belátták, hogy ha valaki segíthet egy ötlettel, csakis Gianni lehet, elküldtek hát érte, remélve, hogy előbb ér oda, mint a prókátor.

Gianni Schicchivel pedig így állt a helyzet.
Gianni barátom életvidám, ötven körüli férfiú volt akkor tájt, Firenze-szerte  híres-hírhedt tréfacsináló, kocsmatársaságok kedvelt alakja volt ő, szegről-végről rokona Donati uraságnak, és ennél fogva a beijedt gyászolóknak. Gianni uram gazdag sosem volt, de imádott lányával kettesben – mert özvegy volt immár ötödik éve – tisztesen éldegélt. Rokonain régen átlátott már, azoknak pedig felettébb nem tetszett a veszett hírű Schicchi rokonsága, semmilyen kapcsolatot sem tartottak fenn vele. Gianni meg mindig is úgy tartotta – és ami rosszabb: hangoztatta -, hogy rokonairól nem tehet senki sem, azok csak „lesznek”, akiket megválogathat az ember, azok a barátai.
Mióta Gianni Schicchi övegységre jutott, életének egyetlen célját és értelmét abban látta, hogy Lauretta lányát boldoggá tegye. Leányának boldogsága pedig abban állott – vélte Gianni -, hogy Rinuccióval házasodhassék össze.
Ezért, amint meghallgatta a gyászoló rokonság panaszát, furfangos agyában azonnal körvonalazódott egy terv, ráállt hát, hogy segít a panaszkodókon.
Terve egyszerű volt, ám zseniálisan nagyszerű, csak hamar kellett cselekedni, mielőtt Amanzio prókátor uram megérkeznék. A terv Gianninak ama képességén alapult, hogy kiválóan tudta utánozni bárkinek a hangját, akit egyszer is hallott beszélni. Segítette tervét az is, hogy híre jött: időközben Buoso Donati uram elhalálozott.
Az ő holttetemét hamar és titokban átvitték hát egy szomszédos szobába, az ajtót gondosan bezárták – sosem lehet tudni! -; haldokló köntösébe, parókájába Giannit öltöztették, aki hamar befeküdt a halott ágyába, melyen a csipkefüggönyt gondosan összehúzták, így aztán a halódó Buoso Donatinak csak körvonalai sejlettek át.
Közben a hálás rokonok Gianni Schicchi fülébe sugdosták kívánságaikat: „Ne feledd, Gianni barátom, a fiesolei kastélyt rám kell hagynod!”
”Nekem kell örökölnöm ezt a firenzei házat Gianni, cselédséggel, hintókkal egyetemben! El ne feledd valahogy!”
Egy harmadik szerényen csak ezer aranydukátot kért az elhalt vagyonából.
Gianni minden kívánságra jóváhagyóan bólintott, aztán teljes titoktartásra intette a várományosokat, mert – mint mondotta – „tudjátok meg, hogy az ilyen cselekedeteket a firenzei törvény szigorúan bünteti.”
Nagyjából itt tartottak, amikor megérkezett a fiskális, Amanzio úr, és sem jobbra, sem balra nem lévén tekintettel, bevezettette magát a haldokló szobájába, ahová aztán a rokonság sírva, magában halkan jajongva követte.
Amanzio úr hamar ledarálta a formaságokat, és aztán keze ügyébe vette a kalamárist meg a pergament, hogy lejegyezze Buoso Donati uraság végrendelkezését, aki elhaló, rekedtes hangon meg is szólalt.
Schicchi valóban kiválóan utánozta az öreg Donati hangját: és apróságokkal kezdte. Ezüst- és aranyholmikkal, sőt, értéktelen kacatokkal is. Ezeket szépen, rendben mind a jó rokonokra hagyta.
Aztán rátért a lényegre: „Végakaratom a következő. Egy hónappal halálom után – így akarom! – Rinuccio Mercolanti, legkedvesebb unokaöcsém vegye feleségül Gianni Schicchi jó barátom és rokonom leányát, Laurettát! Az ifjú házasokra hagyom fiesolei parkos kastélyomat, és ezer dukátot, hogy ne kelljen semmiben szükséget látniuk! Haló poraimban is látni akarom e frigyet!”
Szó bennszakadt erre, hang fennakadt, lehellet megszegetett e szavakra a jó rokonokban. Még morogni sem tudtak, csak szájuk szélét harapni kínos perceikben. De Buoso Donati uramat ez egyáltalán nem zavarta, haldokló hangon folytatta a végrendelkezést.
”Item, minden egyéb vagyonomat, firenzei házamat, annak minden jó bútorával, cselédjeivel, hintókkal legjobb barátomra, Gianni Schicchi úrra hagyom, és övé legyen az ezer és ötszáz aranydukát is, mely jelenleg a firenzei bankházban összegyűjtve várja őt! Így akarom!”
A fiskális szorgalmasan jegyzett minden szót, aztán alábiggyesztette a dátumot;végezetül átvette díját, megitta a gyász pohár borát, majd eltávozott.

Távozása után, hisz képzelni lehet: a feldühödött rokonok majd szétszedték a házat, cseppet sem gyászteli hangon üvöltöztek a jó Giannival, de semmit sem tehettek már. A ravasz Schicchi alaposan elébük került, és minden akként lett, ahogyan Donati úr nevében végrendelkezett.

Hát mondjátok  ti, jó férfiak, szép donnák, derék olvasóim!
Ezért kelljen a Pokol nyolcadik körében, annak ötödik bugyrában senyvednie Gianni Schicchinek?
Nosza, szabadítsuk ki onnan valahára!

Forradalom és szabadságharc napról napra (5)

1956. október 27. szombat

A reggel megjelent Fegyveresek Lapja vezércikkben követelte a szovjet csapatok kivonását, és Nagy Imre kivételével a teljes kormány lemondását.
11 óra 18 perckor a rádió ismertette a kormány új összetételét: államminiszterként a kisgazdapárti  Tildy Zoltán és Kovács Béla is tagja lett az új kormánynak.
A Katonai Bizottság támadási tervéről értesülve a Kilián laktanya parancsnoka, Maléter Pál, és a IX. kerületi parancsnokság - Tankó Béla vezetésével - közös védelmi tervet dolgozott ki annak elhárítására. A védelmi tervet ismertették Iván Kovács Lászlóval, a Corvin köz parancsnokával is.
Nagy Imre leállította a Katonai Bizottságnak a Corvin köz felrobbantására irányuló tervét. Ezt követően Nagy Imrét régi híveiből és néhány munkásból álló küldöttség kereste fel (Aczél Tamás, Gimes Miklós, Szilágyi József és mások), hogy meggyőzze őt a politikai irányváltoztatás szükségességéről.
Janza Károly viszont, az új honvédelmi miniszter első ténykedéseként a fegyveres csoportok elleni további harcra adott parancsot.
A délelőtt folyamán felkelők kiszabadították a váci börtön rabjait.
A fővárosban a legtöbben a VIII. kerületben, vidéken Bács-Kiskun megyében, elsősorban Kecskeméten és Tiszakécskén veszítették életüket a nap során.
Éjszaka a Politikai Bizottság Mikojan és Szuszlov jelenlétében megtárgyalta a Kádár János által beterjesztett platformot, amelynek lényege az "ellenforradalom" radikális átértelmezése (tűzszünet, a szovjet csapatok kivonása, az ÁVH feloszlatása). Az elfogadott határozat szerint a platformot a kormány nyilatkozataként kell nyilvánosságra hozni.
Ugyanakkor Fehér Lajos vezetésével egy szűkebb bizottság a politikai csoportfőnökség több tisztjével és Czinege Lajossal katonai diktatúra tervét dolgozta ki, akár Nagy Imre eltávolításának árán.

Salvatore Quasimodo: 1944. január 19.

(fordítás)

Egy antik költő édes versének szavait
 olvasom neked: szőlősben született
szavakat, szőttest a keleti folyók partjáról.
Ó, milyen gyászosan terül el most, milyen
vigasztalanul ezen a mélységesen mély
háborús éjjelen, amikor senki sem
járja szívesen a halál-angyalok égboltját,
és rombolva robog a szél szerte, rázza
az erkélyek vaslemez válaszfalait,
és felriadt kutyák panaszos vonítása
száll fel a kertekből; az elhagyatott
utakon haladó járőrök
puskalövéseire. Valaki él emitt?
Talán valaki él. De mi, itt,
bezárva a körbe, lessük a bűvös igét,
keresünk egy jelet, mely felülmúlja az életet:
várjuk, mikor villan rejtett intése a földnek,
hol még a romhalmaz-sírok között is
a mérges fű felemeli virágait.

Forradalom és szabadságharc napról napra (4)

1956. október 26. péntek

Napvilágot látott XII. Pius pápa enciklikája, amelyben támogatásáról biztosította a felkelést,  és közös imát rendelt el a katolikus templomokban a mielőbbi győzelemért.
A nyugati kormányok első üdvözlő nyilatkozatai is e napon hangzottak el.
Az egész országra kiterjedtek a harcok, a tüntetések. Általánossá vált a sztrájk, sorra alakultak a munkástanácsok, a vidéki városokban a forradalmi bizottságok.
Budapesten a legsúlyosabb harcok a Killián laktanya környékén folytak, a Katonai Bizottság tervet dolgoz ki a Corvin köz teljes felrobbantására.
Maléter bejelentette, hogy nem hajlandó a felkelők ellen harcolni.
Felgyorsult a Néphadsereg szétesése. Az alakulatok egy része átállt, vagy tétlenül nézte a laktanyák lefegyverzését. Néhány alakulat azonban kísérletet tett a felkelés leverésére.
A pártvezetés folyamatos ülésébe bekapcsolódott Donáth Ferenc és Losonczy Géza: ők nem fogadták el az események ellenforradalomként való értékelését. A KV ülésén a Katonai Bizottság tagjai a felkelés katonai leverését követelték.
A KV elfogadta Nagy Imre másnap kihirdetendő, új kormányának listáját.
Az MDP KV és a SZOT Elnöksége felszólította a munkásokat, alakítsanak munkástanácsokat.
16 óra 15 perc: a rádióban elhangzott az MDP KV nyilatkozata, amely új nemzeti kormányt, a függetlenség és egyenjogúság alapján folytatandó magyar-szovjet tárgyalásokat ígért. Mindezek feltételéül a fegyveres harc beszüntetését szabta meg. Amnesztiát hirdetett a fegyveres harc minden résztvevőjének, ha este 10-ig leteszi a fegyvert.
Két nap szünet után ismét megjelent a Szabad Nép.
Tüntetés volt Mosonmagyaróváron, a határőrlaktanyából sortüzet adott le a tömegre, több mint kilencvenen meghaltak, három határőrtisztet meglincseltek.
A kecskeméti és a nagykanizsai sortűz is halálos áldozatokat követelt, és Esztergomban is tüzet nyitottak a tüntetők autóbuszára: itt tizenöten haltak meg.
A jugoszláv kormány üdvözölte Nagy Imre miniszterelnöki és Kádár János első titkári kinevezését.

EMLÉKEZETből
Mint írtam már, öt éves múltam július elején, vannak hát emlékeim. Ezen a napon – vagy másnap – lehetett, hogy sógorom, ki katonatiszt volt (hadnagy talán?), megjelent kis házunknál egy oldalkocsis motorkerékpárral, és a fészerbe tette. Persze, azt utóbb tudtam csak meg, hogy feladata volt avval a motorbiciklivel, a felkelő csoportok között tartotta a kapcsolatot, és a Killiánba vitte a híreket, illetve utasításokat a Killiánból a csoportoknak.
Minden esetre így történhetett, hogy amikor a helyzet konszolidálódni látszott – harmincadika körül –, nem folytak harcok, két alkalommal is maga mögé ültette Aput, engem meg becsomagoltak az oldalkocsiba, és Budapest utcáit jártuk.
Bizonyosan több helyszínt is láttam – Budán is voltunk, ez biztos, talán a Széna-téren -, legerősebb emlékem azonban a kiégett Divatcsarnok, a későbbi Lottó-áruház a Szövetség utca sarkán, és a Köztársaság téren a nagy gödör.

Forradalom és szabadságharc napról napra (3)

1956. október 25. csütörtök

6 óra 23 perckor a rádióban beolvasták a Minisztertanács közleményét, mely szerint az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták.
Délelőtt spontán tüntetés kezdődött a Parlament előtt. 11 óra körül a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről és a környék más épületeiről karhatalmi alakulatok tüzet nyitottak a Kossuth téren tüntető tömegre - a halottak száma meghaladta a kétszázat, a sebesülteké még ennél is több volt. (Az áldozatok között volt Gárdos Péter, az MTI fiatal fotoriportere.)
A pártvezetés Mikojannal és Szuszlovval tárgyalt: újabb személyi változások történtek a pártvezetésben. 12 óra 32 perckor a rádióban felolvasták az MDP PB közleményét, mely szerint a KV felmentette Gerő Ernőt és Kádár Jánost választotta első titkárrá.
15 óra 15 perckor Kádár János, majd Nagy Imre rádióbeszéde hangzott el. Kádár szerint a békésnek induló tüntetést a bekapcsolódó ellenforradalmárok a népi demokrácia elleni támadássá változtatták. Nagy Imre a rend helyreállítása utánra reformokat ígért, tárgyalásokat helyezett kilátásba a szovjet csapatok kivonásáról.
Az ELTE bölcsészkarán megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság.
Megjelent az Igazság, a forradalmi magyar ifjúság lapja.
Maléter Pál ezredes felső parancsra öt páncélossal a parancsnoksága alá tartozó és a felkelők ostromolta Kilián laktanyába vonult, és a következő három napban felvette a kapcsolatot a Corvin közi felkelőkkel, és fegyverszünetet kötött velük.
Az Akadémia utcai pártközpont előtt súlyos tűzharc bontakozott ki,
harcok folytak a Lenin körúton, a Moszkva térnél, a VIII. kerületben, a Kálvin téren, a Ferenciek terén és még sokfelé. A magyar halottak száma aznap mintegy százhúsz fő volt. (A sortűz áldozatain felül.)
A vidéki városokban folytatódtak, illetve továbbgyűrűztek a tüntetések, országos méretűvé nőtt a sztrájk is.
Dwight Eisenhower amerikai elnök éles szavakkal ítélte el a szovjet katonai beavatkozást.

Élet(telen)kép

- egy az Édes hazám ciklusból -

Az Alföldi és a Kun utca sarkán,
a falhoz dőlve, vén cigány áll,
ócska gitár a kezében, és
pengeti, pengeti sírván.
Abbahagyja aztán, s hagyván
beleundorodik a semmibe.
Kutyahúgyban, szarban lába -
ilyen az Alföldi utca és a Kun utca
sarka -. Szeme sarkában meg
sok szarkaláb-szeglet zihál.
Békésen áll ez utcasarki
szegleten, kutya- és emberszarban,
elhamarkodott szerelmek otthagyott jelében,
nyomában, mocskában:
ilyen hely jutott neki, az Alföldi utcában.
Bent, ott bent, az utcában menhely -
a vén cigány tán ott hálhatott -,
kicsit odébb a Telekin kocsma:
(a fehér haver a fröccsöt
a vén cigánynak onnan hozza.
Csipetnyit sem jobb a sorsa:
menhelyi maga is.)
A gitár meg egykor volt „jólét”
megmaradt, utolsó darabja.

Megissza fröccsét és gitárján
ráhúzza a vén cigány a dalt.

A vén cigánynak maradt egy gitárja,
és - mikor az ihlet s unalom megszállja-
veszi a rozzant, kopogó eszközt,
és múlatja magát vele a
Kun utca s az Alföldi közt:
ott, azon a sarkon.

(Nem is olyan messze tőled,
ki a népgyűlésen éppen szózatodat
zenged, meg versedet mondod.
Gondolod, hogy a vén cigányhoz
eljut versbéli hangod?)

Vad és nyers riadás az a
gitárhúrba vágás. Durva hangnemű
durrokba a húr beszakad, bágyad,
ott zokog, ott csúszik a
molltalan dallam.

Pengesd húrod, vén cigány kán,
zokogj hozzá, mint sebzett Sir Khán.
Hol végzed :ki tudná? nincs az a mester.
Lám csak: nyomor-fröccsre jutottál.

Én veled fújom, vén cigány,
a magunk dalát!

Forradalom és szabadságharc napról napra (2)

1956. október 24., szerda

A reggeli órákban Budapestre érkezett Anasztasz Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes valamint Mihail Szuszlov, a szovjet kommunista párt (SZKP) KB titkára, és megbeszéléseket folytattak a magyar vezetőkkel.
8 óra 13 perckor rádióközlemény hangzott el: az MDP Központi Vezetősége (KV) megerősítette Gerő Ernőt első titkári megbízatásában, ám a  miniszterelnök Nagy Imre lett. Jelentős személyi változásokat hajtottak végre a KV-ben és a Politikai Bizottságban (PB), és közzétették a KV felhívását.
Ugyanakkor gyülekezési és kijárási tilalmat rendeltek el.
8 óra 45 perckor Nagy Imre miniszterelnöki rendelkezéseként beolvasták a rádióban a statáriumot.
Budapesten leállt a termelés, szünetelt a tanítás.
9 órakor a rádió tudatta, hogy a szovjet alakulatok a magyar kormány kérésére közreműködnek a rend helyreállításában.
A főváros több pontján  már kialakultak a felkelő csoportok centrumai: a Széna téren (Szabó János), a Baross téren (Nickelsburg László), a Corvin közben (Iván Kovács László)), a Tűzoltó utcában (Angyal István), a Boráros téren, a Móricz Zsigmond körtéren, továbbá Csepelen és Újpesten is.
12 óra 10 perckor Nagy Imre rádióbeszédében a harcok beszüntetésére, nyugalomra hívott fel, és a kormányprogram megvalósítását ígérte.
Délután az Egyesült Izzóban megalakult a főváros első munkástanácsa.
20 óra 45 perckor Kádár János, az MDP PB tagja, a KV titkára rádióbeszédében éles szavakkal ellenforradalmi, reakciós felkelésként ítélte el a megmozdulásokat.
Számos vidéki városban  -Debrecenben, Győrött, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsett, Székesfehérváron - tüntetésekre került sor, az ÁVH letartóztatásokkal, helyenként sortűzzel válaszolt.
További szovjet fegyveres erők érkeztek az országba, a TASZSZ szovjet hírügynökség közleményt adott ki az ellenforradalmi lázadás leveréséről.

Il Principe e la Fanciulla del Vest

- a forradalom 56. évfordulójának tiszteletére -

1989. augusztus huszonegyedike, hétfő.
A nyár nem akar tudomást venni arról, hogy véget ért, tombolva ontja melegét a Nap, a kis tantestületi szobában olyan forróság van, mint egy katlanban, aminek alaposan aláfűtöttek.
Pedig az asztal körül ülő tizenhét tanárnak már véget ért a nyár.
Első munkanapjukon ülnek, képzeletükben még a szabadság napjainak képeivel, és hallgatják az igazgatót, aki lényegében már minden fontosat elmondott, de láthatóan feszeng: valami még kell, hogy a bögyében legyen.
Kis, eldugott iskola ez, a Nagyváros határában, kertvárosi övezetben. Mivel a területet hatalmas, új lakótelep szorongatta, ott persze modern, nagylétszámú iskolák voltak, ez a Doktor Sándor Általános Iskola egyre fogyott, elbújt a nagyok mögött szégyenében, tulajdonképpen isteni csodának számított, hogy még nem rúgták szét, alakították át, szüntették meg.
Amúgy ilyen volt az egész környék itt: mintha valaki egy parányi falut rejtett volna a Nagyváros kellős közepébe. Álmodozva álltak a kis kertes házak, legtöbbje jó százévesen őrizgette múltját. Vasárnaponként még lehetett itt hallani a vadgerlék tutulását, olyan csönd ülte meg a vidéket.
"Tehát" - végzi az Igazgató - "a tantárgyfelosztás kész, az órarend abból két nap alatt elkészíthető: nézzétek át a tanmeneteket, írjátok meg a naplókat, bár igazából a határidő szeptember 15. azoknak is."
Nagy lélegzetet vesz, aztán kiböki: "Van viszont itt még egy dolog, amit meg kell beszélnünk. Litkey elvtárstól leírat is jött, meg szóbeli megkeresés is. E szerint erősen ajánlott október huszonharmadika megünneplése. Ez központi ajánlás, de Litkey elvtárs szóban közölte, hogy igazából mit szeretnének."
A légy zümmögését hallani lehetett a beálló csöndben. Hiszen már ott van ez a levegőben, jó egy éve már érezhető volt, hogy valami változás lesz itt, de azért... Ünnepelni? Október huszonharmadikát ünnepelni? Ez meg, mi? Hát hogy legyen ez?
Gyula bácsi, a korosodó történelemtanár, maga elé mondja:
„És mindezt Litkey elvtárs üzente? Ez jó…”
„Te csak ne élcelődj, Gyulám, mert ez az egész ügy pillanatokon belül úgyis a te asztalodon fog landolni!” – emelte meg hangját az igazgató, aztán folytatta, immár elhagyva azért az elvtárs szót.
„Szóval Litkey azt ajánlotta, hogy kerítsünk a közvetlen környezetünkben valami ötvenhatos hőst, lehetőleg hősi halottat, aztán a huszonharmadikai ünnepélyen kereszteljük át az iskolát az ő nevére: egy-két vers, himnusz és meg is vagyunk… Na, hát ezt hárítom rád Gyulám: te történész is vagy, éltél is ötvenhatban, sőt, ifjú ember voltál,  ráadásul itt éltél akkor is. Szóval, mire emlékszel?”
A tanár egyet sem is gondolkodott, úgy adta a választ:
„Gábor! Te is ismered az ittenieket, elég régóta itt élsz te is. Békés, nyugodt, megkockáztatom, gyáva emberek ezek errefelé. Ráadásul itt volt a központban az orosz katonai kórház, ami persze állig föl volt fegyverkezve.. Nem volt itt semmi, semmi, de semmi. A legtöbben már huszonnegyedikén bezárkóztak a házaikba, sokan kapásból a pincékbe, mert még emlékeztek az ostromra, aztán november közepén bukkantak elő, amikor már mindennek vége volt. Szóval, nem fogsz te itt hőst találni, képtelenség.”
„Képtelenség, amit te mondsz!” – csattant fel az igazgató – „Csak volt egy tüntetés a pártirodánál, vagy épp az orosz katonai kórháznál? Csak volt annak valami vezetője?”
„Mondjam, vagy üvöltözzünk?” – kérdezte Gyula bácsi nyugodtan.
„Mondjad!”
„Nem volt ilyesmi. A pártiroda huszonnegyedikén kiürült, a pártmunkások épp úgy a szobájukban reszkettek, mint a többiek.  A ruszkik nem kaptak semmi parancsot, vagy tán épp nyugalomra intették őket. 29-én elkezdték a kivonulást, és csak negyedike után tértek vissza, úgyhogy ott sem történt semmi. De, ha nem bíztok a szavamban, Isten neki… Kicsit utánanyálazok, kikérdezek ezt-azt. Legyen két hét, mondjuk.”
És ebben maradva váltak el.

A tanár úr hazudott, illetve elhallgatott valamit: ő ugyanis pontosan tudta, hogy két hősi halottja is volt a forradalomnak, igaz nem a forradalom alatt, hanem már a leverése után jóval, december tizenhatodikán, vasárnap. Ráadásul szemtanúja volt hősi haláluknak, csak épp időt akart nyerni, hogy meggondolja: elmondja-e a többieknek, elmondja-e az igazgatónak? Érteni fogják? Jól fogják érteni?

Eltelt két hét, és a tanárok ugyanott ültek a kis tanári szobában, de ezúttal a történelemtanár, Gyula bácsi elnökölt.
Kinyújtotta mindkét kezét az asztalra, és makacsul csak az öklét nézte, föl nem emelve tekintetét. És így kezdett mesélni…
„Közületek tán nem is sokan emlékeznek rá, hogy a hetvenes évek közepéig mozink is volt, elég közel ide az iskolához, a Széchenyi-mozi, vagy hát hivatalosan a Széchenyi-filmszínház, de persze élő ember így nem hívta volna soha.
Szép kis mozi volt tulajdonképpen: neoklasszicista stílusban épült, portikuszos, tümpanonos, szép sárgára festett, mint a tizenkilencedik századi udvarházak többsége.”
Gyula bácsi elgondolkodott kicsit, ahogy fölidézte magában a mozit, aztán folytatta: „Azt is el kell mesélni nektek, mert fiatalok vagytok nagyon,  hogy az ötvenes években a mozikban az előadás három részből állt. Volt mindig filmhíradó, aztán artista-szám, aztán a nagyfilm. Az artistaszám – tévedés ne essék – élő volt, nem film. Minden mozinak megvolt a bűvésze, artistája, zenebohóca, miegyebe.
Nálunk a jólhangzó Principe e la Fanciulla del Vest, egy öregúr és egy huszonötév körüli lány volt az artistaszám.
Természetesen nem voltak valami nagy számok, sejthetitek. Az igazi, fontos artistaszámok a Nagycirkuszban, a közepesek a vándorcirkuszokban léptek föl, az ilyen moziba szorult artisták voltak a leggyöngébbek, persze.”
A tanár úr egy kicsit megint múltbeli képeibe nézett, valahová messzire, aztán hirtelen megélénkülve folytatta:
„A mozi mögött nagy, szabad földdarab terpeszkedett, ez egyrészt arra volt jó, hogy az időnként erre keveredő vándorcirkuszok itt verhettek sátrat, körben lakókocsijaikat, meg állatketreceiket állították fel, másrészt legvégében, ahol egy üres, de körülkerített telek terült el, állt a mi két artistánk lakókocsija, mert annyira meg nem gazdagodtak soha, hogy kőház építésére futotta volna.
Az öreg artistával jól összemelegedtem: vittem időről-időre egy üveg bort neki, kiültünk nyáridőben a kocsija elé, iszogattunk, az öreg szivarozott, és mesélt magáról, magukról. Részleteket, mindig részleteket, afféle lineáris rendbe én fűztem össze, ahogy most elmondom nektek. Sok mindent megtudtam róluk, róla, de az igazi nevét soha nem tudtam meg, ezt jó előre meg kell mondanom.
Az öregúr igazi sciarlatano volt: hamis tekintetű, de végtelenül bájos, lényegében gyerek maradt haláláig.
Görög-olasz volt: apja ugyanis szirakuzai hajós volt, az anyja meg egy nagyon szegény, nagyon kicsi, nagyon terméketlen görög szigeten élt, épp csak hát mitológiai tájon, nem messze Ithakától, Odüsszeusz szigetétől.
Ott született az én öreg artistám is, de tizenhat éves korában nem bírta tovább a nyomort, szépen meglépett, és elment apja után Olaszországba. Persze sose találta meg, de jó időre megtelepedett Szirakúzában, aztán átment Calabriába, de ott se tudott megülni, mert született világcsavargó volt.
Egyetlen dolgot tanult meg valami amerikai katonától, aki artista volt odahaza, és remekül bánt a kolttal. Hát az én öreg sciarlatanom megtanult tőle a kolttal bánni, de bravúrosan. Nagy kartonlapokba bármit belelőtt, bármit: virágmintát, feliratot, nyíllal átlőtt szívet, miegyebet…”
A tanár úr megint megbámulta a semmit, láthatóan szedte össze emlékeit, hogy aztán tovább meséljen.
„Járni kezdte a világot, hol cirkuszokkal, hol egymagában „világszámával”. 1952 vagy 53 táján jutott el Bulgáriába, ott egy cigánycsaládtól megvette húsz év körüli lányukat: szívesen adták, mert annyi volt az éhes purdé a ház körül, hogy csak na…
A lányt nagy szorgalommal betanította „légtornásznak”, vagyis arra, hogy beüljön egy hintába, hajtsa magát, miközben az öreg egyre magasabbra húzta.. Amikor már egészen fönt volt, magasan, magasan szállt, röpült, akkor fölállt a lányka, feje fölé tartott egy nagy kartonlapot, s abba az öreg belelőtte azt a néhány mintát, amit nagyon tudott.
Evvel a számmal járták tovább Romániát, Erdélyt, aztán ötvennégyben idevetődtek hozzánk, a mi kis mozinkba, és végleg leszerződtek.
Egy kicsit megtanult az öreg magyarul (amúgy nyelvzseni volt: amerre csak járt, ragadt rá a nyelv – bolgár, román, magyar).
Itt nevezte el magukat a hangzatos néven, persze olaszul, mert úgy mégis csak jobb: A Nyugat Hercege és a Nyugat Lánya.
Estéről-estére a mi kis mozinkban a híradó után bemutatták „világszámukat”.
1956. október huszonharmadika és november negyedike közt egyszer találkoztam csak az öreggel. Élénken érdekelte, hogy mi történik nálunk: igyekeztem úgy-ahogy elmagyarázni neki. Különösen érdekelte a lyukas lobogó magyarázata: nagy volt az affinitása (mint minden ősi kultúrából származó embernek) a szimbólumok iránt. Ráadásul a magyar zászlót mind a ketten igen szerették, hisz a bolgárral is, az olasszal is rokonnak látták.”

A tanár úr most kicsit hosszabban hallgatott, nyilván futottak szeme előtt az emlékképek, a köztes idők emlékképei: végül fölsóhajtott, belátván, nem mondhat el mindent éppen úgy, hát továbbugrott a történetben.

„December tizenhatodikára minden konszolidálódott, legalább is erre mifelénk. Tudtuk persze, hogy sok helyütt még sztrájkolnak, itt-ott apró felkelések, tüntetések pattannak elő; tudtuk, hogy folynak a letartóztatások, hogy valahol már verik le a veséjüket a szabadságharcosoknak, tudtuk, hány százezren vonultak emigrációba a hazatérés reménye nélkül.
Tudtuk, de mi itt szemtakarva, csöndes, elfojtott melankóliával az elveszített szabadság után, visszatértünk a kerékvágásba.
Csöndesen tettük dolgainkat, csöndesen ittunk egy-egy pohár bort, és csöndesen újra eljárogattunk a moziba.
Egyetlen jele az elzúgott viharnak a moziban látszott: ott ugyanis estéről-estére az első sorban mindig ott ült egy pufajkás, meg egy rendőr, talpig géppisztolyban. Nem ritkán, sőt – ha meggondolom – inkább gyakran, egy orosz katonatiszt is ott ült velük, szintén fegyveresen.
Szóval december tizenhatodika volt, vasárnap este.
Lement a híradó, kicsit kigyulladtak a fények, fölhúzták a vetítővásznat, kinyílt a színpad, recsegős zene indult, és belibbent a színre a Fanciulla del Vest.
Flitteres trikó feszült testére, csöppnyi tüllszoknya derekára: kecsesen intett, s a mennyezetről aláereszkedett a hinta. A hinta virághintát imitált, amennyiben hosszú köteleit is, magát a hintát is sűrűn borították a művirágok.
A Nyugat Lánya felült a hintára, most dob pergett, a lány a kijáratra mutatott, s onnan méltóságteljesen bejött a színre az én öreg barátom, a Principe del Vest.
Valami elképesztő, maga kreálta vadnyugati ruházatban volt, ami a görög mellénykéből, szicíliai nadrágból, magyar parasztingből állt össze.
Kivette koltját, és miközben „allé” kiáltására a hinta mozgásba lendült (kétirányúba ráadásul: vízszintesen lengett, függőlegesen kúszott fölfelé), az öreg ujja körül forgatta a pisztolyokat.
Most a dobok vadul peregtek már: a lány fölállt a hintán, elengedte mindkét kezével, s előhúzott egy keretre feszített magyar lobogót, és feje fölé emelte.
Lent az öreg gondosan célzott, aztán két koltjával, korát meghazudtoló gyors lövésekkel köralakú lyukat lőtt a zászló közepébe.”
A tanár úr most nézett föl először azóta, hogy mesélni kezdett, s világosan látszott: könnyekben úszott meleg, barna szeme.
Mindkettő!
„Ott hintázott felettünk a Nyugat Lánya ötvenhatos jelképlobogónkkal a feje fölött. Néma, dermedt csöndben néztük, de nem sokáig… Az első sorban fölüvöltött a pufajkás – „a jó kurva anyátokat!” -, és avval megsorozta a lányt.
Az orosz tiszt meg a pisztolyát rántotta elő, és az öreg homlokába lőtt…

A szép flitteres trikót vörös vér öntötte el, a Nyugat Lánya megadóan alázuhant a hintáról, és elterült a színpadon.
A Nyugat Hercege még állva maradt egy pillanatig, aztán partnere mellé zuhant ő is…
Mi meg sietve elhagytuk a mozit.”
A tanári szobában megsűrűsödött a csönd, mint akkor, ott a moziban talán, a fegyverek ugatása után.

„Így hát” – fejezte be a tanár úr – „ők ketten voltak a szabadságharc hősi halottjai erre mifelénk… Ők lehetnének az iskola névadói. Nos?”
Az igazgató nem mondta, csak motyogta: „Egy névtelen görög-olasz artista, meg egy bolgár cigánylány…”
Maga elé legyintett a levegőbe, mint aki legyet hessent el, és hozzátette:
„Hagyjuk….”

Forradalom és szabadságharc napról napra (1)

1956. október huszonharmadikán
gyönyörű őszi nap adatait regisztrálta az Országos Meteorológiai Szolgálat jogelődje. Persze, a délutáni órák csaknem 20 fokos értékeivel szemben, hajnalban, a belterületi meteorológiai állomáson, az utca szintjében alig 5 fok volt.
A műegyetemi hallgatók előző éjszaka nagygyűlést tartottak, csatlakoztak a szegedi egyetemi hallgatók határozatához, és a Demokratikus Ifjúsági Szövetséget (DISZ) elhagyva megalapították saját Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) nevű szervezetüket.
A Műegyetem ifjúsága 16 pontban foglalta össze politikai követeléseit, többek között, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról, Nagy Imre alakítson kormányt, vizsgálják felül a magyar-szovjet kapcsolatokat az egyenrangúság és a be nem avatkozás elve alapján. Legyenek általános, titkos választások több párt részvételével, legyen teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió és egyebek.
Hosszú tanácskozás után a 22-ről 23-ra virradó hajnalon elhatározták, hogy délután Budapest utcáin tüntetést szerveznek, amelynek célja egyrészt a testvéri lengyel nép iránti szolidaritás kinyilvánítása, másrészt az, hogy követeléseik nagyobb súlyt kapjanak.
Huszonharmadikán, kedden, 13 órakor Piros László belügyminiszter, az ÁVH egykori főnöke, a Kossuth Rádióban bejelentette, hogy a Belügyminisztérium nem engedélyezi az egyetemisták felvonulását, majd 14 óra 30-kor újabb rádióközleményben mégis engedélyezte a felvonulást.
Délután 3 órakor kezdődött az egyetemisták tüntetése a Petőfi-szobornál, aztán folytatódott a Bem-szobornál, ahol Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Sinkovits Imre- ifjú színésznövendék - elszavalta a Nemzeti dalt. Az ifjúság menetéhez sokan csatlakoztak. Kezdetben lengyelbarát, pártellenzéki jellegű, továbbá Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, később a szovjet csapatok kivonását követelték, és kivágták a zászlókból a szovjet mintájú címert.
A tüntetők – nagyjából kétszázezren - ezután a Kossuth térre, a Parlamenthez vonultak, egy másik részük a Dózsa György útra ment, és este fél tízkor ledöntötték a Sztálin-szobrot.
Egy harmadik jelentős csoport a Rádióhoz vonult, hogy a 16 pont beolvasását követelje.
Este kilenc óra körül a karhatalmisták  Rádió épületéből tüzet nyitottak, ekkor fegyveres harc kezdődött, mindkét oldalon sok volt az áldozat. A rádió huszonnegyedikén hajnalban az ostromlók kezére kerül.
Az MDP Központi Vezetősége rendkívüli ülésén az éjszaka folyamán – Nagy Imre jelenlétében - személyi változásokról döntött. Még az éjszaka folyamán szovjet harckocsialakulatok vonultak be Budapestre, a magyar kormány kérésére. Hajnalban ezek helyenként már fegyveres ellenállásba ütköztek.

EMLÉKEZETből
1956. július másodikán születésnapi ünnep volt a pestújhelyi Ady Endre utca negyvenkettes számú házacskában: négy éves lettem.
Hogy milyen volt az ünnep, arra nem emlékszem, de az ajándékra kristálytisztán: Apám készítette kis ágyú volt az ajándék, amely fagolyókat lőtt ki, zöld színű volt, mint minden rendes harci eszköz, miniatűr (kábé harminc centis) volt, amúgy minden porcikájában igazi.
Ezt csak azért tartottam fontosnak leírni, hogy megvilágítsam: egy négy és egynegyed éves fiúcska igenis összegyűjthetett emlékeket 1956-ról, senki ne merje azt mondani, hogy nem!
Az is igaz persze, hogy amikor a tényeket kiegészítem majd emlékeimmel, nem könnyen igazodom el ama tekintetben, hogy valódi emlékekről, utóbb elmesélt történésekről, netán – amint egy esetben biztosan így lesz -, egy speciális jógagyakorlatban előbukkant élményről lesz-e szó.
A szülinapi ajándékot kifejezetten azért írtam ide, hogy lássa Mindenki: igenis vannak valódi emlékeim.
Apám igen megbecsült szakmunkás volt – tényleg: igazi volt, nem olyan mai-féle -, ezért ő mindig délelőtti műszakban – hattól ketttőig - dolgozott az Alumíniumárugyárban, közel akkori lakóhelyünkhöz. Anyu viszont betanított gyári munkásként valahol Budán (Kábelgyár? talán) melózott és két műszakban. Október huszonharmadikán speciel délután, kettőtől tízig.
Hogy Apu tudott-e bármit is a nap eseményeiről, azt nem derítettem ki, és nem is fogom már kideríteni soha: sok-sok éve halott Ő is, Anyu is, Nővérem is, akik arról a napról szólhatnának még valamit.
De – ahogy én Aput ismertem – talán egészen estig fogalma sem volt a forradalmi eseményekről, felteszem, imádott fiával játszott.
Csakhogy Pestújhely és a Kábelgyár rohadt messze voltak egymástól, este tíz után meg a villamosokat többnyire barikádként használták Pesten, vagy ha nem, közlekedés biztosan nem volt. Anyu hát a műszak után elindult hazafelé gyalog: erről többet én nem tudok, gőzöm nincs, mikor, miként érhetett haza, de hogy Apu legjobb éjszakái közé nem tartozhatott az az éj – különösen az után, hogy megtudta, mi van a Városban -, az biztos.
Telefon meg…
Már hogyan lett volna nekünk Pestújhelyen?
Legfeljebb a Doktor Sándor utcában, a postán volt tán telefon…
Na, hadd ne ragozzam tovább!
De huszonnegyedikén reggel már se Apu, se Anyu nem ment melózni, ez biztos. És, jut eszembe, talán már másnap levonultunk a pincébe: valószínűleg, mert egy sarokra tőlünk egy orosz katonai kórház, másfél sarokra ÁVH-s lakótelep volt.
A pincében amúgy – nekem – jó volt: egy kis kályha melegített, a kályha tetejére Apu gesztenyét, fenyőtobozt tett olykor, gyakrabban almahajat, és remek illat volt…

Verseimnek az a része,

mely túlnyomónak mondható

E versek közül egy jön velem:
a legszebbiket elem-
elem.



Majd ezt dúdolom minden éjben,
az éj fekete ében-
ében.

E másikat elveheted,
jól kezdődjék elvi
heted.

Tiéd lehet, megszegheted:
legyen lelki eled-
eled,

amint az volt már régebben,
szerelmünknek Éden-
ében,

hisz ezt a dalt mondják a vének,
a költő legszebb ének-
ének.

Az üresség apoteózisa

- röpk’esszé -

”Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
de köztük üresség rejlik:
a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt,
de benne üresség rejlik:
az edény ezért használható.
A házon ajtót-ablakot nyitnak,
mert belül üresség rejlik:
a ház ezért használható.
Így hasznos a létező
és hasznot-adó a nemlétező.”

Ím, így tanít Lao-ce, az „öreg mester” az Út és az Erény könyvében, valamikor a „Tavasz és Ősz korszakában”, vagyis a Kr.e. negyedik században.
Vegyük fontolóra fenti tanítását a bölcs, öreg Mesternek! Kedvelt módszere szerint építette föl ezt a verset: mindennapi példákból vonja el általános következtetését, hogy miként „hasznot-adó a nemlétező”, vagyis az üresség. Mert hát, tényleg: a tömör kerék, a tömör edény, a tömör ház rossz, sőt értelmetlen, hasznavehetetlen kerék, edény és ház.
Én viszont, aki a romlott kálijúgában, a vaskorban, az indusztriális társadalmak korában élek, itt meg amott azt látom, hogy az emberek többsége rémül az ürességtől.
Ó, hány szép Verset olvasok naponta a lét és a tudat ürességéről, és mind félsszel teli.
Pedig hát az üresség, a semmi, a nem-lét számomra semmiképpen sem negatív fogalom.
Gondoljunk csak bele!
Bármi, ami teli van valamivel, más semmivel nem tölthető meg: szeretem én a finom vörösbort, szeretem a tiszta forrásvizet egyaránt.
De ha egy kupa evvel vagy avval van tele, csak úgy tölthető bele a másik, ha kiürítem.
Ha tetőtől talpamig tele vagyok az énemmel, ugyan, miként férhetne oda bármi, bárki más? Isten, Krisztus, a Buddha vagy a Kedvesem.
Van aztán itt még valami, főként Zenében és Versben (ami egyébként ugyanaz). Nagyszerű példákat tudok az üresség, a csönd, a „nemlétező” hasznáról a létező mellett.
Minthogy zenéhez még annyira sem értek, mint a költészethez, költészeti példát hozok, ráadásul nem is keletit (indiait vagy kínait), hanem jóval közelebbit a mi kultúrkörünkhöz: görögöt.
Mindenki tudja, mi a disztichon, de vajon elgondolkodtunk-e valaha a hexameter és a pentameter igen különös, mondhatnám filozofikus kapcsolatáról?
Indulni abból indulnék ki, hogy a görögök érezték – ma meg már mérni is tudjuk -, hogy e két sortípus kimondva egyforma hosszú ideig tart. Pedig hát a verslábakat számolva kijön, hogy a hexameter egy egész szpondeusszal, vagyis két hosszú szótaggal hosszabb a pentameternél. (Nevük is éppen ebből származik: a hexa- hat , a penta- öt meternyi, vagy még finomabban mondva, a hexameter 24 morányi, a pentameter meg húsz. (A mora az alapértéke az időmértékes verselésnek, egy rövid szótag időtartamú: annyi, mint ha kiejtjük mondjuk a LOM szócskát.)
Másként szólva: a négy rövid időtartamú egységgel kevesebb mondatik a pentameterben, mint a hexameterben, csak hát éppen ugyanannyi idő alatt.
Hol itt a trükk, a mágia, májá-káprázata?
Ott, hogy a pentameterben két hosszú időtartamú SZÜNET van, a verssor közepén, a sormetszetnél, és a végén.
(-uu / –uu  /- // (-uu / –uu / - //)  Ez egy rendes pentameter, ahol két kétmorányi szünet pótolja a hexameter plusz egy daktilusát vagy szpondeuszát, ami abból a szempontból mindegy, hogy mindkét versláb négymorás.
”Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit // megkövetelt a haza //”
Vagyis ott vagyunk ismét Lao-ce igazánál: „Így hasznos a létező és hasznot-adó a nemlétező.”

A nagy buddhista út, a mahájána tanai szerint sem a személyiség és a személyiséget alkotó öt összetevő, sem a világ egyéb dolgai nem rendelkeznek önmagukban valós léttel. Csak kölcsönös függőségben, ok-okozati viszonyban léteznek, önmagukban üresek (shúnja), sőt éppen a kölcsönös függőségük bizonyítja üresség-természetüket. (Persze, az a nézet azonban téves, még hozzá súlyosan téves, hogy az oksági meghatározottság mentesít az erkölcsi és egyéb felelősségek alól. Az üresség nem a nihilizmushoz vezet bennünket, hanem a viszonylagossághoz, ez pedig nem a világ és a személyiség elutasítását vagy megszüntetését, hanem lényegének megragadását jelenti.)
Így szól Nágárdzsuna, a Madzshima nikáya XXIV. 14-ben: „Aki látja az értelmét az ürességnek, annak minden értelemmel bír. Akinek az üresség értelmetlen, annak minden értelmetlen”
Így aztán könnyen érthető, hogy a zérus, a nulla, a shúnja ind eredetű. Hol máshol jöhettek volna rá a semmi matematikai fontosságára, vagyis a helyiértékre, mint az ősi Indiában, ahol az üresség, mint lét- és ismeretelméleti kategória, oly fontos volt?
Az önnön nagyságukkal eltelt rómaiak számaival nem könnyű alapműveleteket végezni!
Hol máshol lehetne az program, mint Indiában, Kínában, Japánban, hogy jó barátok összejönnek együtt hallgatni.
Európában egy jó kis dumcsizásra szoktunk összejönni, igaz?

" Mennyi energiát fecséreltünk el fecsegésre, amikor üres szavakat váltottunk üres emberekkel. Sokat beszéltünk magunkról, keveset hallgattunk másokat. Már sok baj származott a fölösleges beszédből. Abból soha, ha hallgatni tudtunk. Nem kötelességünk, hogy mindig szórakoztassunk másokat. Nem fontos, hogy mindig szerepeljünk és érdekesek legyünk. Meg kell tanulnunk, hogy kinek mit - érdemes elmondani. És hallgathatunk is, ha nincs lényeges mondanivalónk. "

„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”

Hol itt a trükk? Mert, hogy trükkösködtem kicsit, az biztos, de mit?
A kérdésem ma csak ennyi.
 Tessék!

KÁDÁR F. KAKAB (1789 – 1851), a tizenkilencedik század legnépszerűbb regényírója, romantikus indiánregényeiről ismert.

GIUSEPPE OREFICE (1813 – 1871), jeles író, több tudós és irodalmi társaság tagja, egy darabig vallás- és közoktatásügyi miniszter is volt. Történelmi illetve szociológia indíttatású regények szerzője.

MICHAEL POTTER (1776 – 1828), költő, szerelmes verseiben, melyeket Ruszandához, egy román parasztlányhoz írt, a természetesség, közvetlen látásmód dominál, de írt füvészkönyvet is. Fő művének négy levonásában mesélte el egy parasztfiú bosszúját földesurán.

PATAK SEBESTYÉN JÁNOS (1685 – 1750) a barokk zene kimagaslóan nagy zeneszerzője, orgonistája, hegedűművésze, a zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége.

BORÁRUS ANTAL (1757 – 1822), jeles szobrász, ki a barokktól eltávolodva, az antik művészet ideáljaihoz nyúlt vissza, és ezért a klasszicizmus megalapítójaként tartjuk számon. Saját maga tervezte és készítette gyönyörű síremlékét, hol örök álmát alussza.

GIUSEPPE SOLDATO (1791 – 1830), drámafordító, majd író, ki népének az első nemzeti és szerelmi tragédiát adta.
MADÁR PÁL (1397 – 1475), a quattrocento egyik legjelesebb festője, a perspektivikus ábrázolás megszállott kutatója volt. Hírneves műve az Éjszakai vadászat.

MOLNÁR ARTÚR (1915 – 2005), jeles drámaíró, esszéista, rádiójátékok és filmforgatókönyvek szerzője.

SZÖKŐKÚTI JÁNOS (1621 – 1695), író, költő: írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti.

LESLIE GRAND (1883 – 1954), író, publicista: legnagyobb sikerét különböző állatokról szóló szatirikus írásával és novelláival aratta.

ANTONIO SERBO (1901 – 1945), irodalom- és kultúrtörténész, nemzetközileg is elismert regényíró: legismertebb regénye a rejtélyes rózsakeresztesek legendáját helyezte a huszadik századba.

LAWRENCE TAILOR (1900 – 1957), jeles költő és műfordító. Életműve nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma.

ÚJHÁZI JAKAB (1725 – 1798), író és nevezetes kalandor: élete során volt börtönben többször is, rengeteg nő csábítójaként ismert, és a lottót is ő találta fel.

ERNEST NICE (1884 – 1953), nagyszerű költő, műfordító, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő egyaránt volt. Sírkövén a „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva” felirat áll.

FÜRGE JONATÁN (1667 – 1745), író, a szatíra nagy mestere, legnevesebb művében egy hajóorvos alacsony és magas emberek országába kerül, és megutálja a normális termetű embereket. Kortársai izgalmas, udvariatlan és különc embernek tartották. A különcsége leginkább az álnéven, az emberi ürülékről írt értekezésben mutatkozott meg.

GIOVANNI D’ORO (1817 – 1882), lírikus, epikus költő, tudós- és költői társaságok tagja, sőt fontos személyisége volt. Anyanyelvének bámulatos mestere, ki irodalmi működését egy szatirikus vígeposszal kezdte, de hírnevét egy pályázatra írt elbeszélő költeményének köszönhette.

CSILLOGÓ FRIGYES (1759 – 1805), költő, drámaíró, filozófus és történész. Őt tartják nemzete legjelentősebb drámaírójának. Egyik költeményének megzenésített változata a humanizmus, az Európai Unió himnusza lett.

GIULIO PECORAIO (1883 – 1937), a huszadik század első felében szülőhazájának legismertebb impresszionista költője volt. Boldogtalan, társtalan magánya sohasem oldódott fel élete során, tragikus betegsége, pesszimista kedélyvilága csaknem a kezdetektől rányomta bélyegét verseire. Így lett lírájának alaphangja a mélabú és a rezignált bánat.

EMBER TAMÁS (1875 – 1955), a 20. századi prózairodalom egyik legjelentősebb alakja, Nobel-díjas. Elbeszéléstechnikájában a 19. századhoz kapcsolódik, prózájára az ironikus hozzáállás és kétértelműség jellemző. Első nagy regénye egy polgári családregény volt, mely szülővárosában szörnyű vihart kavart.

GIORGIO DA MAROT (1951 - ?), jelentéktelen, ismeretlen huszadik századi szerző, a rímek, alliterációk és más értelmetlen költői díszek barátja. Sűvei soha, sehol sem selentek seg.

Egy másik halál Velencében

G. A. úr 201…-ben, hatvanadik születésnapjának előestéjén,  egy nyári délután, lakásából magányos sétára indult. Mint íróembert még nehéz és kényes délelőtti munkája tartotta izgalomban, amely éppen most roppant figyelmet, mérlegelést, pontosan működő akaratot követelt; és a teremtő ösztönnek azt a lendületét, amely veleje és esszenciája a szép és plasztikus szavak, mondatok megalkotásának. Ebéd után sem tudta magában megfékezni alkotókedvét, és nem találta meg a délutáni enyhítő álmot sem, amire mostanában egyre könnyebben kimerülő ereje napjában legalább egyszer annyira rászorult. Hat óra tájt aztán fölfüggesztette minden irodalmi tevékenységét, a szabadba ment, azt remélve, hogy a friss levegő és a testmozgás talpra állítja, és estéjét termékennyé teszi.
Előző napon levelet kapott Itáliában élő lányától, melyben az a sürgetősség állt, hogy végre, valahára utazzék már el hozzájuk, hisz mióta – több, mint két esztendeje – arra a szép és távoli földre telepedett, még egyszer sem járt náluk apja.
G.A. úr felesége – kivel húsz éve elvált viszonylatban éltek -, kétszer is járt már abban a kis liguriai, tengerparti városban, másik gyermeke, lányának bátyja tán háromszor, de G.A. úr még nem. Mivel lánya sejtette, hogy az utazásnak döntően pénzügyi akadálya lehet, a levélben jelezte, hogy útiköltségre és egyéb költésekre valót is küld napokon belül, a meghívás ezúttal ultimátumnak tetszett. G. A. úr el is végezte magában, hogy most már nem keres kibúvókat, nem hivatkozik betegségeire, hanem egy hónapon belül meglátogatja lányát.
Környezetéből mindenki rábeszélte, hogy ne kóborogjon vonattal vagy busszal Itáliában: olcsó járattal, potom pénzen elrepülhet Milánóba, ahonnan szintén viszonylag olcsó autóbuszjárattal mehet abba a kis tengerparti városkába, és G. A. úr hajlott erre a megoldásra.
Ám alkonyi sétája a közeli sírkert és a még közelebbi piac felé vitte G. A. urat: ezen a tájon sok volt a hajléktalan, a csavargó, sok a szegény, és körös-körül semmi se változott, sok éve már. Szemközt a ravatalozó építménye terpeszkedett el a nyugatnak dőlt nap visszaverődő fényében. Homlokzatán keresztek és élénk színű, hieratikus merevségű ábrák ékeskedtek, azon felül szimmetrikusan elrendezett aranybetűs fölírások is, túlvilági vonatkozású versei az Írásnak, például: "Isten országába jutnak ők", vagy "Az örök világosság fényeskedjék neki".
G. A úrnak néhány percre komoly szórakozása telt abban, hogy ezeket az igéket olvasgatta, és lelki szemeit derengő misztikumokban fürdette. Ábrándozásából arra ébredt, hogy a temető bejáratában, a portikuszban, egy férfit pillantott meg, aki a megszokottól kissé eltérő jelenségként teljesen új irányba terelte gondolatait.
A férfi sovány, borotválatlan és föltűnően pisze orrú ember volt, vállra csatolós hátizsákot viselt, és határozottan csavargó benyomását keltette G. A. úrban: megjelenése megindította  írói képzeletét. Sajátságos érzés lett úrrá tudatán: benső énjének kitágulása, valamely kósza nyugtalanság, fiatalosan szomjú vágyódás a távolokba, párába és ködbe vesző városokba.
Vándorkedv volt ez, semmi egyéb, de valósággal rohamként támadt, és szenvedéllyé, sőt érzéki csalódássá nőtt, vágyódása látóvá lett. Képzeletében fölrémlett Velence, édes-kedves Városa, és G. A. úr azon nyomban elvetette magától a repülőút tervét.
Ott, azon nyomban eltervezte, hogy néhány hét múlva vonatra száll, Velencében megáll, néhány napot ott tölt, és csak azután indul tovább lányához.
 Mint tudjuk, történetünk idején G.A. úr már több mint húsz éve feleségétől elváltan élt, magányosan, egyedül, egészen munkájának szentelve magát. Illetve: nem sokkal a válás után-  azóta is, mindig tartó - szerelemre lobbant egy nála húsz évvel fiatalabb lányka iránt, vagy három évig együtt is éltek, aztán a lány elment, ahogy rendelve, ahogy sejthető volt. Avval a lánnyal többször is megutazták Velencét, Padovát, Chioggiát, és G. A. úrban az a szerelem, mit e városok iránt érzett, összeoldódott avval a szerelemmel, melyet kedvese iránt érzett.

Végül is, mikor útra kelt, nem vonatozott be a velencei Santa Luciáig a nemzetközi expresszel. Bonyolult átszállásokkal Mestrébe ment, aztán busszal Punta Stabbionéba: azért tett így, mert onnan hajóval lehetett bejutni egyenesen Szent Márk terére, és G. A. úr így szeretett érkezni imádott Városába.
És újra meglátta a bámulatos kikötőhelyet, a fantasztikus építmények e káprázatos kompozícióját, amelyet a közeledő utas megilletődött pillantása elé tárt a Köztársaság. A palota könnyed nagyszerűségét,  a Sóhajok hídját, a parti oszlopokat oroszlánnal és szenttel, a mesetemplom pompázatosan kiugró oldalszárnyát, a kapualjra és a gigászi órára nyíló kilátást, és szemlélődése közben arra gondolt, hogy szárazföldön, a pályaudvarra érkezni Velencébe annyi, mint egy palotába a hátsó kapun át lépni, és hogy nem volna szabad másképpen jönni ebbe a hihetetlennél hihetetlenebb városba, mint ahogy most ő: hajón, a nyílt tenger, az Adria  felől.

G.A. úr régről – réges-régről – ismert egy kis pensionét, mely eldugottan állt a Város központjában, a Szent Márk tér nyugati végében, a calle Vallaressóban, a riva degli Schiavoni torkolatánál, a vaporetto Marco téri kikötőjétől induló kis utcácskában, nem messze az elképesztően, meghökkentően barokk San Moisé templomtól. Az író gyakran itt vette szállását, mert rengeteg előnnyel bírt az a szállás: itt vette szállását abban a régmúlt időben is kedvesével. Mindenek előtti előnye volt az alberghónak, hogy elérhető, karnyújtásnyi távolban volt a Tér, könnyeden átjárható volt innen Velence, kedvenc templomaival, tereivel: azon kívül nem egészen száz méternyire ott volt a vaporetto-állomás, honnan át lehetett jutni a velencei Lidóra, és ez a körülmény – tekintve a szép, meleg időt – jelentősen nyomott a mérleg serpenyőjében.
G. A. úr ugyanis elvégezte magában, hogy röpke velencei tartózkodásának jelentékeny délelőtti, kora délutáni óráit a Lidón óhajtja tölteni, tengerben és tengeri napsütésben fürdőzve, és hajnali, alkonyati órákon  a szép Városban sétálgatva.
Így is tett.

Megérkezése másnapján átment a Lidóra, nyugágyat bérelt, és nézte az elébe tárulkozó kék Adria látványát. A tágas horizonton belül, mely elébe tárult, sok minden megfért türelmesen egymás mellett. Halkan, fojtottan keveredtek a világnyelvek beszédhangjai.
Serdülő és félig felnőtt gyermekek játszottak egy csoportban, a parti homokban: G. A. úr fölfigylet három fiatal lányra, úgy tizenhat-tizennyolc év között, és egy harmadikra, egy hosszú hajú, legfeljebb tizennégy – tizenöt évesre.
Ámulattal vette észre, hogy ez a lányka tökéletes szépség, és erősen hasonlít egykor volt kedvesére. A nőiességnek még csak csírái voltak meg ebben a lányban: alakuló teste még el sem döntötte igazán, hogy kamaszfiú vagy bakfislány alakját öltse, de hökkentően szép volt.
 Arca sápadt és finoman zárkózott, sötétfekete haj csigázta körül, s az egyenes orral, a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztetett, és rajta a forma legtisztább tökélye egyesült oly páratlanul egyéni bájjal, hogy a szemlélődő úgy vélte, sem a természetben, sem a képzőművészetben nem akadt ennyire sikerült valamire.
Lágyság és gyöngédség uralkodott egész lényén. Mint A tövishúzó fiú szobrán, úgy göndörödött homlokán, fülei táján s még lejjebb a nyakán is haja. Arca elefántcsontfehéren ütött el a környező fürtök mély feketéjétől.
„Jó, jó!” - gondolta G. A. úr a szakértő hűvös elismerésével, amelybe olykor művészek burkolják egy-egy mestermű előtt gyönyörüket és elragadtatásukat.
A lányka most különvált társaitól, és lesétált a vízig: ott lehajtott fővel megállott, lába hegyével alakokat rajzolt a nedves homokba, aztán a sekélyesbe ment, amely ott sem ért a térdéig, ahol a legmélyebb volt. Lassan lépkedve gázolt át rajta, el egy föveny-zátonyocskáig. Ott, messzeségbe néző arccal állt egy pillanatig, aztán a hosszú és keskeny csupasz földcsíkon lassan elindult befelé. Közte és a szárazföld közt a széles tócsa; roppantul különvált és senkihez nem tartozó jelenség volt, amint büszke szeszélyből elszakadva társaitól, röpködő hajjal járkált ott kinn a tengerben, a szélben, a határtalan külvilág küszöbén. Ismét megállott, hogy széjjeltekintsen.
És hirtelen, mint egy sosem volt emlék, egy sugallat hatása alatt, kezét csípőre téve, felsőtestével szép ívben hátrafordult, és a válla fölött a partra, G. A. úrra nézett vissza.
 Az író ott ült és bámult, mint valamikor, amikor a lassan záródó ajtó mögül,  a küszöbről röppent szemébe ugyanez a lagúnazöld tekintet.

Sok-sok évvel azelőtt, amikor még együtt élt szerelmesével, G. A. úr, nagyon sokszor a nyári nap első ablakon beeső sugarával ébredt, és aztán csak bámulta, nézte a mellette alvó szépséges arcocskáját, nyugalmas homlokát, szépre zárt szemét. Ilyenkor úgy simogatta körül a bájos arcocskát, a kellemes testet, hogy nem ért hozzá, nehogy fölébressze az alvó lányt. Ujjai néhány milliméternyire az arc és a test fölött rajzolták körül a lányt.
Akkor is, most is G. A. úr azon töprengett, a véletlennek és a törvényszerűnek milyen szerencsés összjátéka kell ahhoz, hogy efféle szépség teremtődjék.
A szépség és a minőség – avagy a minőségi szép – egyike a legrejtélyesebb, leghozzáférhetetlenebb kategóriáknak, és noha G.A. úr eszméletre ébredésének majd negyven éve alatt a szép és a minőség szavakból való létrehozására törekedett, aligha tudta volna definiálni e fogalmakat. Minőség és szépség! Tudni való, mik azok, és mégsem tudni. Némely dolgok különbek másoknál, vagyis több bennük a szépség és a minőség. Mégis, amikor a különb tulajdonságokat összegezni kell, kifárad az igyekezet. Egyszerre nincs mit mondani. Ha azonban megmondani nem lehet, mi a Szépség, mi a Minőség, tudni honnan lehet akár azt is, hogy létezik? Ha senki nem tudja, mi az, számolni nem is lehet vele a gyakorlatban. Holott a gyakorlatban ismerjük éppen.
 "Egy dolog akkor létezik – gondolta sokszor G. A. úr” -, „ha nélküle a világ nem forog a rendje szerint. Ha bizonyíthatjuk, hogy a világ Szépség és Minőség nélkül megváltozik, szemléltettük a Minőség létezését, akár telik tőlünk meghatározás, akár nem."
Többször is nekilátott a gondolatkísérletnek, és kivonta a Szépet és a Minőséget az ismert világból. A kivonás első áldozatai a szépművészetek lettek: eltűntek egy csapásra, ha jót s rosszat meg nem különböztetünk bennük. Semmi haszna festményeket lógatni, ha a puszta fal látványánál nem különb. De a szimfóniákat is megsüthetjük, ha a tű karcolása a lemezen vagy a gép zümmögése éppoly kellemes a fülünknek.
Eltakarodhat a költészet is, hiszen értelme gyér, akár csak a gyakorlati haszna. "Létezik-e ez a meghatározhatatlan minőség mindazokban a dolgokban is, amiket mi láthatunk? Vagy csupán egyetlen szemlélő személyes megfigyelése lenne?" – töprengett gyakorta élete során: egyszerű kérdés volt, nem sürgető, de félresöpörni nem lehetett.
Bizony, nem lehetett, mert hatvan éve során G. A. úr gyakran került szembe a tiszta Szépséggel és Minőséggel, anélkül, hogy bármit mondani tudott volna róluk. A probléma abban volt, hogy ha a Minőség és a Szépség a megfigyelés tárgyában rejlik, meg kell tudni neveznie azokat a tudományos eszközöket, amelyekkel más is hozzáférhet. Ha nem nevezheti meg, rásütik, hogy minőségről való elképzelése finoman szólván nem ér egy kalap tanácstalanságot.
Másrészt, ha a Minőség csupán egyéni szemlélet dolga, nem egyéb a hangzatos névnél, és ráakasztható bármire.
Végül arra jutott, az történt, hogy G. A úr, a gondolkodás zarándoka elhaladt a szubjektív vagy objektív dilemmájának két szarva közt, és eljutott az anyagi és a szellemi világtól független harmadik gondolati rendhez. A világot szerinte három elem építette: szellem, anyag és Minőség.
Addig töprengett Minőség és szellem, Minőség és anyag kapcsolatán, amíg kisütötte, hogy a Minőség és a Szépség a szülője mindkettőnek, vagy másképpen: a kettő születésének alkalma.
Ott, a Lidón, a Lányt nézegetve gyakorta így beszélt hozzá gondolatban: „Mert csak a Szépség, jól jegyezd meg, kicsi Pszüché, te kedves Lalagé, egyedül a Szépség, isteni és látható egyben, s így hát ez az Érzékelő útja,  ez a művésznek útja az Eszméhez. De hiszed-e vajon, kedvesem, hogy valaha bölcsességre és férfiméltóságra juthat az olyan, aki az érzékek útján törekszik az eszmeiségre? Avagy inkább az a hited (rád bízom a döntést), hogy ez a kies ösvény a veszedelem, tévelygés, a vétek útja, amely szükségképpen ingoványba visz?”
Indulás előtt pedig gondolatban így szólította meg őt: „És most, kicsi Lalagé,  kedves Pszüché, elmegyek, te maradj itt; csak amikor engem nem látsz, akkor indulj te is.”

Velence, dacára nagy, világhírű nevének, lényegében kicsinyke, kis város. Lényegében vett Belvárosa – mely egyik irányban a Bacinótól a fondamenta Nuovaig, másfelől a pályaudvartól a San Zaccahriáig terjed -, fél óra alatt átjárható. Ám az azért mégis csak furcsaságnak volt ítélhető, hogy a következő napokban nem csupán a Lidón találkozott a lányokkal, köztük Kedvesének alteregójával, hanem magányos városbéli sétái során is, hol itt, hol ott futottak össze.
És G. A. úr újra és újra megcsodálta azt a szigorú és tiszta akaratot, mely titkon működve  napvilágra hozta ezt az isteni remeket. Nem volt-e neki, a szépséget létrehozónak benső ismerőse? Nem dolgozott-e benne is higgadt szenvedéllyel amikor a nyelv márványtömbjéből kiszabadította a karcsú formát, amelyet lelke mélyén látott, és amelyet az emberi lélek szépségének szobrává és tükörképévé alakított?
Szobor és tükörkép! Tekintetével gyakran átölelte a nemes alakot ott a kék víz szegélyén, vagy a Város utcáin, és a gyönyör rajongása elhitette vele, hogy ezzel a pillantással a Szépet magát fogta meg, a Forma isteni gondolatát, az egy és tiszta Tökélyt, amely a lélekben él, és amelynek imádandó emberi képe és hasonmása szende könnyedségben emelkedett itt előtte.
 A mámor maga volt ez, a mámor, mely már régen elhagyta őt, de lám, valójában csak megbújt tudata mélyén,  és most gondolkozás nélkül, sőt mohó örömmel fogadta jöttét az öregedő férfi.
Természetesen az, amit G. A. úr érzett nem volt, nem lehetett szerelem. Az a lány még nem volt nő, kibe belészerethet egy még oly szerelemre ittas vénember is, amilyen G. A. úr volt. De ha nem szerelem volt, akkor mi?
Különös keveréke egy régi szerelmi élménynek, különös keveréke a Szépség látásának, legalább látva birtoklásának, és testi vágyhoz semmi köze sem volt ennek, már csak azért sem, mert annak a bakfis lánynak még nem létezett teste.
Így volt ez ott, Velencében.

Közben pedig G. A. úr egyre rosszabbul érezte magát fizikai állapotát tekintve: sétái közben, de még a parton pihenve is gyakorta gyötrő verejték ütött ki rajta. Látása cserbenhagyta, melle összeszorult, bal válla és karja elnehezült, fejében, nyaki ereiben lázasan csapkodott a vér.
Egy délelőtt, amint ott ült a nyugágyban, és arra gondolt, hogy igazán mennie kell, lánya már türelmetlenül várja ott, a Ligur-tenger partján; szédülési rohamokkal küszködött, de ezek csak félig voltak testiek, és ugyanakkor vad félelem fogta el, a reménytelenség és a kiúttalanság érzése, és nem tudta, mire vonatkoztassa: a külvilágra-e vagy pedig saját valójára. Görcsösen iparkodott lerázni magáról a terhet, egy-egy pillanatra azt is egészen abbahagyta, és csak néha rándult össze kacsintó valója.
Akkor megpillantotta a lányt: ott feküdt plédjén, aztán félig fölemelkedett, és fél karjára támaszkodva percekig mozdulatlanul, zilált hajjal, lagúnazöld szemmel  nézte G. A. urat. Kisvártatva fölállt, és lassan elbandukolt a Tenger felé, rézsút lement a vízhez.
G.A. úr feje a szék támláján lassan követte az ott künn lépkedőnek mozgását. Aztán fölemelte fejét, mintegy a látványt még egyszer magába zárandó, de kisvártatva feje a mellére bukott.
Úgy rémlett föl neki, hogy a sápadt, bűbájos lélekrabló ott künn rámosolyog, feléje int; mintha kezét csípőjéről levéve kifelé mutatna, kilibegne az ígéretes kék végtelenségbe.
És G. A. úr megpróbált fölállni, hogy nyomon kövesse.
De nem követte.
Percek múltak el, míg végre segítségére siettek, oldalvást csúszott le a székről.
Akkor már halott volt.

Két vers e. e. cummings modorában

- tekintettel arra, hogy ma 118 éve született a Költő

teafőzés közben

teát főzök: ginzeng.
közben valami zeng,
zubog itt körül.
nem a teában: másban.
nem is kint, bent zeng.
tán a neved zeng,
míg fő a ginzeng?
és ha nem kint, hát
 bent zeng a neved?
forrj már víz!
főjj ginzeng! míg
méhe zöng és
a neved.
a gázon a ginzeng,
bent zeng a neved.
ginzeng ott kint:
itt bent a neved.

vers (ecs)ke

a fülemmel kezdődött: amikor
fülig szerelmes lettem. aztán
haladt a dolog: egy különös esten
egészen bokáig beléd estem.
és most itt vagyok, imetten:
fülemtől bokáig szerelmesen.
ím, itt a reggel, szerelemzüllesztő,
agymosó, agyátírogató, elmosó.
most mit mossak előbb meg?
bokáimat-é, vagy füleimet?