Vanitatum vanitas

Engem így tanít a kohelet,
a prédikátornak könyve.
Hiábavaló a nem cselekvés,
de éppen úgy, bármely tett.
Mi haszna van az embernek
akármilyen munkájában,
melyet a nap alatt tesz?
 Egyik nemzetség megy, a másik jő;
a világ örökké megmarad.
És a nap is: feltámad, lenyugszik,
és maga helyére siet a nap,
ahol majd újra feltámad.
Siet délre, és átmegy észak felé,
körbe-körbe száguld a szél,
a maga keringéséhez visszatér,
újra, rendre és újólag.
 Minden folyóvíz siet a tengerbe,
mégis: a tenger meg nem telik:
bármi helyre a folyóvizek siessenek,
ugyanazon helyre mindig visszatérnek.
Ami volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz,
ami történt, ugyanaz, a mi ezután is történik;
nincs semmi új dolog a nap alatt.
Az egyenetlen meg nem egyenesíthető,
és a fogyatkozás meg nem számlálható.
Minden, mit tehetsz: hiábavaló.
Mindennek rendelt ideje van,
ideje van minden akaratnak.
Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak;
ideje az ültetésnek, ideje a kiszaggatásnak.
Ideje van a megölésnek és ideje a gyógyításnak;
az építésnek és a lerontásnak.
Ideje van a sírásnak, a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a keresésnek, ideje a veszteségnek;
ideje az eldobásnak és ideje a megőrzésnek.
Van ideje a szeretésnek, ideje a gyűlölésnek;
ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
Kicsoda tudhatja, az embernek mi legyen jó?
Létezése is csak hiábavaló!
 Ki ismerheti élte napjainak számát,
amelyeket mint egy árnyékot tölt el?
Kicsoda az, a ki megmondhatná az embernek,
mi következik ő utána a nap alatt?
Hiábavalóság minden; vanitatum vanitas.