Emlékezzetek a szegény pékinasra!
1507. augusztus tizenkilencedikén, hétfőn, pirkadat előtt, a szokottnál is nehezebben kelt föl, nehezen indult munkába Pietro Tasca, a tizenöt éves kis pékinas. Már hogyan is ne kelt volna nehezen? Csütörtök óta állt a bál, a mulatság szép Velence Városában: ferragosto – a Szűzanya mennybemenetelének – ünnepe abban az évben csütörtökre esett, naplementétől vasárnap éjszakáig állt a mulatság a nagy templomok körül, de másutt is: a riók közé ékelődött apró tereken és a callék során.
Pietro előbb kedvesével, Bicével vetette magát a vásári, ünneplő, táncoló forgatagba, aztán barátaival folytatta, miután a lányt hazakísérte, végül egyedül találta magát Szent Márk tere mögött, a calle Squero környékén; de akkor már vasárnap éjfélre járt, és hétfőn, néhány óra múlva, jóval napkelet előtt neki indulnia kellett a pékségbe. A pékinas kötelmei közé tartozott minden időben a kemencék begyújtása és kioltása, vagyis a pékinasnak kellett leghamarabb bemennie a pékségbe, és ennek fejében ő mehetett a nap végén utoljára haza.
Még messze volt a napkelte, még a hajnali pirkadat is, és az álmodó Santa Croce sestierében éjszakai lámpáskák sem világítottak, mint példának okáért a Piazza vagy a Rialto környékén. Álmosan botorkált hát a rio San Tomá melleti sötét callén Pietro, amikor még e sötétben is jól kivehető, batyuszerű dolgot pillantott meg a riva egyik alsó lépcsőjén, közel a vízhez.
Abbeli reményében, hogy elvesztett holmit talált, lement a fiú a lépcsőn, és aztán csak döbbenten állt: egy halott ember, ráadásul – amint ruházatából megállapítható volt - egy gran signore feküdt előtte. A fiú ráhajolt a tetemre, amely mellett vékony pengéjű tőr hevert. Pietro fölvette a tőrt, hogy alaposabban szemügyre vegye, miből készült a markolata, értékes-e?
Ám ekkor csizmába bújt lábak léptei hangzottak a rió partján: éjjeli – hajnali őrjárat közeledett, és tőrrel a kezében, a halott uraság mellett lepték meg Pietrót a poroszlók.
”Állj meg gyilkos! Meg ne próbálj szökni!” – üvöltöttek a megszeppent fiúra, aztán körbevették, földre teperték és bilincsbe verve vitték a börtönbe. Nem, persze, hogy nem a patríciusok börtönébe ott a San Marco közelében, hanem a börtönszigetre, ahová az egyszerű velencei bűnözők, kártyások, hamis kártyások, kockavetők, tolvajok és gyilkosok kerülni szoktak.
A rövid nyomozás aztán megállapította, hogy magas rangú uraság, egy patrícius volt az áldozat, így Pietro Tasca, a forneretto, a negyvenek tanácsa elé került.
Hej, be váltig tagadta bűnösségét a kis pékinas, de mindhiába esküdözött, hogy ártatlan, kínpadra vonták, és ekkor aztán magára vállalt mindent, csak hogy szabaduljon kínjaitól. Mit be nem vall az ember a kínpadon?
Vallomása nyomán halálra ítélték, rend, mód és igazságosság szerint.
Nézzétek csak a tömeget, mely a Piazza és a Piazzetta felé hömpölyög, a két nagy oszlop felé, mely mintegy a Város kapuja a Nagy Canale irányából. Nézzétek azokat a vérre szomjazó, amúgy békés polgárokat! iparosokat, kézműveseket, üvegkészítőket, borárusokat, mímeseket, míveseket, kurtizánokat és kéjlesőket, akik 1508. március huszonkettedikén, egy órával dél előtt már ott nyüzsögnek, hogy láthassák, amint a Piazzetta két oszlopa közt fölállított bitó alá áll az ártatlan, és hallják, amint éppen délben, halála előtt ezt mondja: „Nem telik bele egy év, és a negyvenekből, akik engemet elítéltek, nem lesz többé egy sem!”
Mert bizony, e szavakkal végezte be rövidke életét a szegény kis pékinas.
Eltelt-múlt egy év: a távoli Párizs városából levél érkezett a tekintélyes Tízek Tanácsához, magához a dózséhez, meg a Negyvenekhez szintúgy. A levelet Giambattista Steno úr írta, a jeles patrícius család elbitangolt leszármazottja, és megvallotta ama levélben, hogy ő szúrta le felesége elcsábítóját, aztán legott megszökött, és Frankhonba menekült. De most, halála óráját közelegni érezvén, kéri a Tanácsot, hogy ha netalán valaki még börtönben volna e dolog miatt, azt bocsássák hamar szabadon, mert a bűnös ő maga, ő, és senki más. És nem akar a túlvilágra menni úgy, hogy fertelmes bűnét még miatta ártatlanul senyvedő lélek szenvedéseivel is tetézze.
Késő volt már, hogy a kis pékinast, Pietro Tascát visszahozzák a halálból, de ahhoz nem, hogy egynémely rendelkezése a fölséges Serenissimának – támogatva magától a Dózsétól – hatályba lépjen, és az idők végeztéig megőrizze az ártatlanul kiontott vér emlékét.
Szokás lett hát, hogy Velencében minden halálos ítélet aláírása előtt így szóljon az aláíró a többi bírához: „Emlékezzetek a szegény pékinasra!”, továbbá, hogy minden este, midőn lemegy a Nap Velencében, úrangyala imádság táján, megjelenjen egy sekrestyés a Szent Márk-bazilikának a Piazzetta felé néző kis erkélyén, ott, ahol a Palota falai szinte egybeérnek a bazilikával, és a párkányon levő tartóba két nagy, égő viaszgyertyát tegyen! Ezek a gyertyák ott égjenek, ameddig a harang szól, az imádság és a mise tart! Aztán a sekrestyés az éjszaka óráira gyújtson két lámpást az erkély Madonna-képe mellett, és ezek a lámpák világítsanak egész éjjel, emlékeztetve minden törvényhozót, bírát, törvénytisztelő venezianót a kis pékinas szomorú esetére!
E rendelkezéseket és Pietro Tasca históriáját bárki elolvashatja egy, a Biblioteca Marciana kéziratai között levő magánföljegyzésben, avval a kiegészítéssel, hogy a gyertyák és lámpások költségét magának a Szent Márk bazilikának a vagyonából födözik.
Mind a mai napig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése