„Ha megetted a narancsot, nem dobhatod el a héját!”
Arthur Miller érkezett hamarébb, és ez magától értődő, természetes volt az ő pedantériáját ismerve. Leült egy sarokasztalhoz, mely elég távol esett más asztaloktól, valószínűleg egyiknél sem hallhatták azt, amit ők majd beszélni fognak.
Cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán csak nézte az ablakon át a Huszonegyedik utcán hömpölygő tömeget.
Június eleje volt, már szépen melegedő nyár; itt a szigeten, közel a nagy vízhez, kicsit bírhatóbbak a new yorki nyarak, de érezhetően melegedett és nyirkosodott a levegő.
Állampolitikai értelemben is.
Vagy épp fordítva: hideg napok járták?
Miller ezen töprengett, miközben az utca forgatagát nézte, illetve nem lehet ezt még csak töprengésnek sem nevezni; gondolatszilánkok pattantak agyában, de már hulltak is a semmibe, hogy másiknak adjanak helyet.
A kettő között semmi.
Nem volt jó napja. Pár nappal előbb zárult válópere, megviselte válása, hát hogyne!
Aztán ott volt Marilyn: nyugtalankodni épp miatta is lehetett. Norma tudott végtelenül kedves és vidám lenni, szép is volt, lágy és kellemes nő, na meg egyáltalán nem volt olyan buta, ahogyan a legtöbben vélték felőle. Viszont lelkileg nagyon labilis volt Norma – Marilyn: romantikus alkat volt igazából, sőt szentimentális nyilvánulások sem álltak távol tőle. De – esetleg épp e miatt - kiszámíthatatlan is volt, riasztóan kiszámíthatatlan. Arthur ismerte már annyira a lányt, hogy tudja: Norma úgy érzi, hogy a film felfalja lelkét: már sem ébren lenni, sem aludni nem tudott. Bizonytalan énje könnyen a szerepekbe illeszkedett, de nem vágyott rájuk. Ezekre nem. Elkeseredetten harcolt a stúdióval a pénzért és a szerepekért, és Arthur Miller most társául akart szegődni ebben a harcban.
Igen ám, csakhogy a nemes indulatokon túl a melodramatikus jelenetek sem estek távol Norma Jeane jellemétől, igazán nem. A remek ízlésű Millert riasztották az ilyen harsány, ízléstelen kitérülők, márpedig a hónap multával mégis csak el akarta venni a lányt.
Jó lesz-e az?
Nem kevésbé nyugtalanította eljövendő házassága, mint elmúlt válása.
És akkor most még itt volt ez a feltehetően nyomasztó beszélgetés, ami vár rá ebben a Huszonegyedik utca sarkán nyüzsgölődő pubban.
Újabb cigaretta, és kibámulás a Huszonegyedikre.
Így már az utcán megpillantja a közeledő Eliát.
Miközben üdvözölték egymást Millernek az agyába – vagy máshová – belopta magát a hiábavalóság érzete.
Bármit játszhatunk – gondolta – már soha többé semmi nem lesz úgy, mint néhány hónappal előbb.
Hiába is mondta el Kazan százszor, ezerszer, hogy réges-rég nem szerelmes már Marilynbe, hogy elengedte az asszonyt: ott feküdt köztük, és botlatta barátságukat.
Létezhet e fájdalom, lelkiismeret-furdalás, mely egy életen keresztül elkíséri az embert? És különösen: létezhet-e bűntudat, ha nincs bűn?
Soha úgy, soha többé nem leszünk, mint előtte – sóhajtott Miller, miközben rendelt és újabb cigarettára gyújtott.
Valahányszor a söröző ajtaja kinyílt, mintha vastag, mocskos, nyirkos fölmosórongyot dobtak volna be a helyiségbe, dőlt be a kinti párás forróság.
„Norma jól van?” – kérdezte Elia Kazan.
Miller bólintott, aztán:
„De most nem Norma miatt vagyunk itt, ugye Elia, nem?”
„Nem.”
Beálló csöndben ül közéjük Marilyn Monroe, dacára a rendező határozott ’nem’-jének.
Még 1951-ben egy hollywoodi társasági összejövetelen Kazan megkérte Millert, szórakoztassa a barátnőjét: most is úgy emlékezik, figyelte, ahogy táncolnak, és látta már a jövőt. Akkor azt mondta valakinek, aki mellette állt: „Milyen boldognak tűnik az a lány a karjában!”
Arthur Miller int Marilynnek, és – ahogy szokta – engedelmesen távozik az asztaltól Norma Jeane.
„Nekem holnap” – kezdi nehézkesen az egyébként mindig fürge Kazan -, „harmadszor is a Bizottság elé kell állnom, Arthur. És figyelmeztettek, hogy ne próbálkozzak ezúttal is kisiklani, barátilag figyelmeztettek. Nevekre lesz szükségük, nevekre. És én összehoztam nyolc nevet…”
Nem vitás, mondjuk: vitathatatlan. Különös háló két csomójaként ültek a Huszonegyedik sugárút egy rossz csehójában Arthur Miller és Elia Kazan. A csomók többfelől voltak kötve.
Kazan az elmúlt években Miller két drámáját rendezte meg, vitte sikerre. Aztán, amikor elkezdődött McCarthy áldásos tevékenysége, Arthur Miller megírta a Salemi-t. Alig lehetett csak félrehallani a vizsgálóbizottságok tagjainak mondatait. És Elia Kazan akkor már többször is Bizottság elé állt, és csak Isten a tudója, mondott-e valamit vagy sem.
Mindenesetre az író új darabját Kazan mellre szívta, és képtelen volt kiköpni, így hát visszautasította a rendezői felkérést.
Hopp, egy csomó!
Most meg híre járja, hogy Miller feleségül veszi Marilyn Monroe-t, Norma-t, aki diMaggioval kötött házassága előtt Elia szeretője volt.
Hopp, egy csomó!
Így ültek ott, becsomózva egy hülye hálóba.
Az író megemésztette Kazan utolsó mondatát, aztán nekiförmedt:
„A karrieredet félted Elia? A karriered akarod megváltani nyolc barátod neve árán? És velük mi lesz, Elia? Mondd! Mondd, mondd csak! Velük mi lesz?”
Szünet. Csönd. Aztán:
„És azt akarod, hogy ebben segítsek? Hogy bólintsak a nyolc névre? Nyolc halálos ítéletet akarsz velem meghozatni ebben a csehóban, most mindjárt? Hogy mentsd a nagy büdös karrieredet? Hát ehhez én nem….”
„Ezt aztán te nem értheted Arthur, nem! Te amerikai vagy, tősgyökös amerikai. Még ha gyanúba keveredsz is, csak olyan kis könnyű gyanúcskába, ráadásul semmit sem lehet tenni veled. De én? Én bevándorló vagyok, nem idevaló, idegen test. Rám reflektorzuhatagként vetülhet a gyanú, és velem lehet mit tenni, nagyon is lehet. Engem el lehet üldözni Amerikából, én nem kívánatossá válhatok Amerikában. Én bevándorló vagyok, én görög vagyok.”
Szünet. Csönd. Aztán:
„Sajnálom Elia. Én meg, tudod, zsidó vagyok, és a kétségbeeséssel szembeni ellenállásomban biztosan van valami zsidós.”
Arthur Miller elgondolkodik, cigarettát vesz elő, odakínálja, aztán rágyújt:
„Úgy látszik, valami kósza sejt lebeg a véremben, és kitart amellett, hogy bármilyen távoli és bármilyen valószínűtlen, hogy meglelhető, mégiscsak kell lennie valahol egy fénysugárnak. Hiszem, hogy miután beáll a sötétség, a gödör peremén föl kell derengenie a megváltásnak. És én megvárnám azt a derengő fényt, mielőtt elárulnám mindazt, amiben hittem.”
Ránéz Elia Kazanra, és mintha nem ismernék egymást hosszú évek óta, úgy mondja:
„Én történeteket írok Elia, tudod? Ezekben a történetekben többnyire becsületbeli ügyek pattognak az érvek térfelein, és mindig valamilyen magasabb erkölcsi szempont szerint dőlnek el. Így vagyok én evvel Elia Kazan, így.”
„Csakugyan előbbre valók a magasabb szempontok? Előbbre valók, mint a lét? Mint az élet? Fontosabb az életről való szempont, mint az élet?” – töpreng – magának-e?, társának-e? – a rendező.
Miller rábólint:
„Igen, fontosabbak a szempontok, vagy pedig nem igazán meggyőző a mese.” – beleszív az utolsó slukba, aztán elnyomja a csikket:
„Rólunk szólt a történet, de nem tudtuk, amíg meg nem hallottuk.”
Kétségbeesetten néznek egymásra, tudván, hogy ennél közelebb már nem fognak egymáshoz jutni, soha, soha többé.
„Az ember azt hiszi, irányítja a saját életét, pedig nem.” – suttogja a rendező. Aztán hozzáteszi: - „A te neved Arthur nem szerepel a listámon. Történjék bármi, a te neved nem kerül a bizottság elé.”
„Szép tőled Elia” – gúnyolodik egy kicsit Arthur Miller, aztán saját darabjából idéz: „Ha megetted a narancsot, nem dobhatod el a héját.”
Elég dögletes aszfaltbűz áradt be a sörözőbe: rohadó világ bűze? Felmosórongy levegő dől be az ajtón.
Marilyn újfent az asztalhoz telepszik.
„Norma jól van?” – kérdezi Elia Kazan. Arthur Miller ezúttal figyelmesebben néz egykori barátjára.
„Jól van Elia, Norma jól van. Már kérdezted.”
„Igen, igen tudom, hogy már kérdeztem.”
Eljövendő kérdéssel terhes csönd áll az asztalnál, mint udvarias, jó pincér, és vár.
„Elveszed feleségül?”
Tényleg rekedtebb a hangja Elia Kazannak, mint előbb volt? Vagy csak képzeli az író?
Bólint.
„Hó végén lesz az esküvőnk.”
„Vigyázz rá Arthur, vigyázz Normára. Törékeny kincset kapsz.”
„Tudom.” – mondja Arthur Miller, aztán: „Mégis csak erről van szó, ugye Elia? Róla van szó?”
Most a rendező int könnyedén Marilyn Monroe-nak, és az asszony föláll, távozik a katlanutcára.
A Huszonegyedikre.
„Ugyan Arthur! Ha róla lenne szó, a te neved dobnám fel elsőnek, nem? Csupán azt akarom mondani, hogy vigyázz Norma Jeane-re. Ne hagyd magára soha!”
Elia Kazan szedelőzködni kezd. Az ajtó felé indultában hamiskás mosollyal szól vissza Arthur Millernek, és annak darabjából idéz:
„Ne hagyd el soha, jó? Ha megetted a narancsot, nem dobhatod el a héját.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése