Kamilla és Janka

Legkedvesebb duóm tegnap ezt követte el.
(Nem mondhatok még triót, bár három édes Kisunokám van, de Vilma, a maga öt hónapjával, még semmit sem szokott elkövetni.)
A Szülőknek dolguk volt, mi meg egy jó munkanapnyit – nyolc szép órát –hármasban töltöttünk. Ebből következik, hogy az ebédrevalót is nekem kellett megsütni, és mert előmelegített sütővel dolgoztam, nem akarván, hogy esetleg megégessék Magukat, Kamillát és Jankát a kisszobában hagytam annyi időre, míg a tepsibevalót összekészítettem, és a forró sütőbe helyeztem.
Ennyi idő alatt ők képesek voltak elcsenni Anyukájuk egy szempillakifest’izéjét, és sikeresen összefesteni avval mindkettejük ágyneműjét. Mindkettejükét! fölfoghatatlan, már csak azért is, mert sokszor megbeszéltük, hogy kizárólag papírra festünk, falra, parkettre, asztalra nem.
Szerencsére, még munkájuk teljes befejezése előtt Janka kijött a konyhába, hogy megmutassa, milyen szép, fekete a kezecskéje. És ennek kapcsán az ágyneműt is megnézhettem.
Közöltem Velük, hogy most igazán szomorú vagyok: én nekik készítem az ebédet, hogy ne éhezzenek, ők meg összekenik az ágyneműt. Továbbá azt is közöltem, hogy most aztán ebédig nincs játék! Szépen telepedjenek le a két kisszékre, és onnan már el se mozduljanak, mert elfogyott a Papi bizalma.
Bizonyára érezték bűnös mivoltukat, és hang nélkül leültek: én meg folytattam - a kezek alapos megmosása után - az ebédkészítést.
Néha belestem Rájuk, aztán a konyhában kiröhécseltem magam, olyan csöndes-szeppenten ültek a kisszoba két piros székén.
Nyolc-tíz perc után persze már nem nevettem rajtuk, hanem nagyon is megsajnáltam Őket:  bementem hát, mint nagy fölszabadító, és újra elmondtam, hogy mennyire elszomorítottak, de most már felkelhetnek, és mehetnek játszani.
Mindketten szépen bocsánatot kértek – azt nagyon tudnak -, aztán nekiláttak játszani.
Mikor legközelebb – úgy két perc múlva – benéztem, szépen játszottak is.
Janka rám nézett, és azt kérdezte: „Már nem vagy mérges, Papi?”
Elmondtam a szokásos szövegem, miszerint előbb sem voltam mérges, csak szomorú.
És ekkor Janka, sűrűn bólogatva édes kis fejecskéjével, fölvilágosította Kamillát: „Papi sosem mérges! Szomorú!”
Mondta ezt Kamillának, aki nála régebben tudja, mert hogy másfél évvel idősebb.