Már csak az őszi szél söpri az utcát:
a ritka mosoly képemen csak máz.
Jobb lenne lenni már odaát,
a test fájdalma nap mint nap megaláz.
Meg a láz: az elmúlt ifjúkori láz,
buta kis szerelmek, barátok, versek.
Jobb lenne lenni már odaát:
lassan lelkemre hűvösül a ház.
Jönnek a hideg esők, aztán a havazás,
majd csak a téli szél söpri az utcát.
A testi fájdalom- tudom - újra megaláz:
jobb lenne lenni már odaát.
Sír mélyébe zárva várjon Ámor,
és lessen csak felém! Ismerem nyilait,
fegyvertárát, mellyel ősidők óta ví’:
bűnt, iszonyt, őrülést! – bús isten, haló mámor -!
Nem vagy-e őszi szél, mely lelkemen landol?
Akár te: jéghideg, hófehér fájdalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése