Hang, szó, kép

- fiktív narratíva -

(Szerző megjegyzése: mikor e „tarka álom pillangó képében” képzeletembe röppent, valójában Giotto di Bondonét és Dante Alighierit álmodtam, de helyesnek tartottam más néven nevezni őket: így lett a drága festőből Bergamino di Primasso, a költőóriásból Andreuccio Fiorentino. Fiammetta egészen költött lény, ő csupán képzeletem szülötte.)

Az 1308. esztendő szeptember havának utolsó dekádja még itáliai éghajlam szerint is különösen melegre, nyáriasra sikerült az Úr játékos kedvének okán. Napnyugtáig kánikulai forróság rebegtette a levegőt, és nem csak odalent a déli vidékeken, hanem történetünk észak-itáliai helyszínén, a szép Padova városában is. Igaz, alkonyat után hamar hűlt a levegő, ez a valódi őszt jelezte, és hajnalban már igazán hűvös idők jártak, de a nappalok és a langy alkonyatok igaz, való nyarat idéztek.
Szeptember huszonnyolcadikán, pénteken, késő délután, kevéssel napszállat előtt egy negyven – negyvenöt év körüli férfi álldogált Padova városában ott, ahol lázas építkezés folyt, az egyre magasabbra emelkedő Szent Antal székesegyház előtti nyílt téren. Alakját olajzöldbe hajló köpönyegbe burkolta, karját mellén összefonta, és úgy figyelte az építkezőket, kik követ raktak kőre. Szakértő szemmel méregette az épülő bazilika arányait, még ilyen alig bontakozó állapotában is világosan föl tudta mérni az építmény római kereszt alaprajzhoz kötöttségét, és azt is jól megértette, hogy a keresztek szárára majd tornyok növekednek, kupolával zárva; épülőfélben lévő kapuboltozatáról már sejtette, hogy impozáns, bélletes, minden belépő számára tiszteletet parancsoló kapu lesz a déli  homlokzaton.
A nézgelődőt hajszál híján csúf férfinek lehetne mondani. Középtermetű, hosszúkás arcú volt, horgas, nagy orra sascsőrként ívelődött, ugrott előre magas homloka alá mélyen beült nagy szemei közül: erős álla fölött az alsó ajka előrébb állt, mint a felső, noha ajkait keményen összezárta, kétoldali zugában gúnyos mosoly játszott haloványan, épp csak jelzésszerűen.
Homlokát redőkbe rendezte az elmélyült gondolkodás, mert ekként töprengett: „Minden, ami látható és minden, ami láthatatlan a Fények Atyja által teremtett fény. Ezek a kövek itt, ezek a fából, fémből, kőből készült szerkezetek, mind, mind: fény. Akár ezt, akár azt, akár amazt szemlélem, sok minden szembetűnik, ami elmémet megvilágosíthatja. Észreveszem, hogy a kő, a fa, a fém jó és szép és arányos rendbe áll, a maga rendjét el nem hagyja; és mialatt így nézem e dolgokat, fénnyé válnak számomra, megvilágítanak bennem valami örök igazságot. Minden, ami körülvesz Isten egy-egy lámpácskája.”
Nézte, nézegette  a lassan munkanapjuk végére érő kőfaragókat, kőműveseket, de nem bizonyos, hogy látta is őket, mert mélyen nézett magába Andreuccio Fiorentino, a Költő, hogy ezúttal meg is nevezzem a leendő bazilika előtt töprengőt.
„Igen, Istennek és az ő szentjének dicsőségére raknak kőre követ az építőmesterek: csakhogy én szavakból akarok mindenkihez méltó, hatalmas bazilikát emelni, és az nem lesz kitéve a változó idő vasfogának, mint ez a templom. Meddig él egy templom?” – gondolja Andreuccio. –„Ezer év? Még annyi sem? Az én művem - míg Isten műve, a világ -, állni fog, állni fog maga is.”

Fertályóra sem telt belé, Andreuccio már Bergamino barátjának padovai bottegájában üldögélt. Venetói veresbort iszogattak, Fusina környékéről származó sajtot eszegettek apró falatokban.
 Bergamino di Primasso, a jeles festő és építész, két évvel korábban fejezte be egy gazdag patrícius kápolnájának építését, majd annak festményekkel való díszítését, dolga már nem volt Padovában, de valahogy ott marasztalta a szép város, és Velence közelsége.
A hamarost meginduló beszélgetés – mint minden komoly beszélgetés kettejük között – a szépség mesterségéről folyt, hisz mind a két maestro a szépség hódolója és teremtője volt egyben, a szépségé, mely mindkettejük szerint az isteni tökéletesség megnyilvánulásának, felragyogtatásának lehetősége.
” A szépség képlete a mérték, az alak és a rend” – érvelt Begamino, és hozzátette latinul, hogy nyomatékot adjon mondandójának -: „modus, species et ordo”.
”Vélekedésem szerint” – felelte rá Andreuccio – „a szépségnek három jellemző vonása van: az integritas vagy perfectio, mely a teljességet és tökéletességet fedi föl és emeli ki: aztán a proportio, más szóval a consonantia partium, melyet aránynak vagy a részek kellő összhangjának is mondhatnék, végül a claritas, a világosság.”
Ám a két komoly férfiú beszélgetése hamarosan elkanyarodott a szép problematikájától, és hamarosan ott folytatódott csöndes, szelíd vitájuk, mely folyóparton hajójuk általában kikötni szokott.  Jelesül annál a kérdésnél, hogy kettejük művészete közül melyik az előrébb való, melyik áll közelebb a teremtés ordójához: a hang vagy a kép?
”A literatura” – érvelt Andreuccio – „minden ars, minden tekhné közül a legelsőbb, miként a formáló szó is előrébbvaló bármi másnál. Isten sem kép, hanem a teremtő ige, a szó által hozta létre a világot, amint az az Írásban is ott áll. Így van az ott: kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. Vagy olvassad csak a Genezis könyvét, ott is, mit találsz? És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. Bizony, Isten nem fabrikálta a világosságot, hanem kimondta, és lett világosság.”
Bergamino, miközben borából kortyolt, azt dörmögte alig hallatszóan: „Ez igaz.”
Aztán csak fölágaskodott benne mesterségének védelme, és így felelt: „Csakhogy, mielőtt Isten kimondta volna azokat a teremtő szavakat, nyilván elképzelt valamit, a Fényt, az Eget meg a Földet, csúszómászokat és repkedő, tollas lényeket, mi több az embert. A szót csak a kép után mondta ki.”
Igaz, gondolta a Költő. Aztán a jóeszű Begamino így adta a választ: „Akkor már inkább a hang lenne az első, a zene. Minap igen művelt emberek társaságában múlattam az időt, jelen volt Marsiglio di Santa Sofia, Biagio Pelacani da Parma és egy kiváló muzsikus,  Francesco Landini, meg mások is. Beszélgettünk erről, arról, művészetről is más egyebek közt, amikor a kertben, a dús lombok között megszólaltak a madarak, naptól búcsúzó nótájuk rendjén pihenésre készülő madarak. Akkor valaki – már nem is tudom, ki – azt javasolta, hogy a Vaknak vagy Orgonásnak is nevezett Landini hozza elő hangszerét, szólaltassa meg, lássuk, miként reagálnak a daloló madárkák, miként válaszolnak az emberi zenére.
Maestro Landini rá is állt, megszólaltatta hangszerét, és az égi szárnyasok, rövid, meglepett csönd után még élénkebben kezdtek énekelni, mintegy válaszolva az emberi működésre.”
Bergamino e megjegyzése kicsit elterelte őket disputájuk eredeti témájától, most egy ideig arról folyt a szó közöttük, hogy vajon az állatok, melyek olykor csodálatos képességekről tesznek bizonyságot, fölülmúlhatják-e az embert művészi alkotásában. A vitát Andreuccio zárta le, idézvén Coluccio Salutati érvét, mely szerint az állatok csupán ösztöneiket követik, tudatos művészet csak emberé lehet.
Aztán visszakanyarodtak eredeti témájukhoz, hogy vajon a szó vagy a kép előrébbvaló, de sehogyan dűlőre jutni nem tudtak. Végül a költő próbát ajánlott: „Egy hét múlva lesz három éve annak, hogy gyönyörű kedvesem a mennyországba fölszállt, hisz te is ismerted Fiammettát, barátom. Hát én azt mondom most neked: hagyjuk ezt a disputát! Váljunk külön, aztán ki-ki művészete segítségével idézze föl a következő napokban szép Fiammettám képét! Te alkosd meg arc- és testmását, én pedig szavakba fonom alakját; lássuk, melyik idézi föl jobban élő Fiammettámat!”

Úgy egy hétig nem látták egymást aztán: mindketten bezárkóztak otthonukba is, magukba is,  és lázasan munkához láttak. Andreuccio különös, soha nem volt írásműbe kezdett: prózai sorok közé zárta a verseket, azaz prózában és versben egyaránt igyekezett a legtökéletesebben megidézni Fiammetta alakját, ráadásul mindezt nem latin nyelven, hanem a padovai, firenzei közrendűek nyelvén tette.
Jaj, mennyire szerette Fiammettát! Milyen szép, jó és igaz volt! Mennyire hiányzott, kellett neki most, úgy, pontosan úgy, ahogy mindig is gondolt rá, és álmodott felőle.
Miért, melyik tulajdonsága miatt? töprengett a költő. Valami olyan miatt talán, amit nem lehet megnevezni, vagy meg lehet nevezni, szavakba önteni, el lehet különöztetni másoktól? Ó, dehogy, dehogy! Éppenséggel az örök szépséget, jóságot és igazságot kereste Andreuccio  Fiammettában, éppenséggel azért szerelmesedett belé újfent a halott lányba, azért a hasonlíthatatlanul egyszerű és lendületes vonalért, amivel Fiammettát egy mozdulattal rajzolta körül a Teremtő -és körülrajzolta most a költő is-, ahogy ebbe az istenkéz rajzolta körvonalba burkoltv, miként a megfürdetett kisgyermeket csavarják bele szorosan a kiterített lepelbe bízatott az ő lelkére.
” Amint köszönget jobbra-balra, annyi” – írta, vérezte ki lelkéből -  „őszinte bájt sugároz szét a hölgyem,
hogy minden nyelv elszótlanodva döbben
s egy pillantás se mer reátapadni.
Alázatába húzódik, ha talmi
dícséretet hall s elmegy sietősen,
akár az angyalok, nem földi ő sem,
hisz mennyből érkezett, csodát mutatni.
És bámulóit elbűvölve, áldott
szemével édességet ád szivednek,
mit meg nem ért, ki még ilyet nem érzett.
S úgy tetszik: ajkán - rebbenő igézet -
sóhajtás kél, vággyal teli lehellet,
mely száll és szól a lélekhez: Fohászkodj!”
Írt, írt. Írt nappal és írt éjszaka, és egy hét múlva készen volt művével: ott volt előtte Fiammetta, minden bűbájával, szépségével, kedélyével, kedvességével.
Egy hét után, úgy érezte, elkészült, több mondanivalója nincs és nem is lehet. Akkor meglátogatta Bergamino barátját. Vitte elkészült művét is.

A festő, mivel nem volt soha szerelmes Fiammettába, tárgyilagos művészettel alkotott. Az első lépés a circonscrizione, a körülrajzolás volt, de azt is még megelőzte a háló, a velum, használata, amelyet a festő elmetszésnek is nevezett. Az így nevezett háló a rajzolást megkönnyítő rács, amely általában a szemlélő és a megörökítendő tárgy közé helyeztetik, és elmetszi a vetítőgúlát. Mivel azonban ezúttal a „megörökítendő tárgy”, Fiammetta, nem volt jelen testi valóságában, Bergamino a velumot maga és önnön képzelete közé helyezte el. Evvel nem csupán az arc rajzolása vált könnyen megoldhatóvá, hanem a kép hátterének szánt, rövidülésben látszó falaké, valamint a test a körvonaláé is.

Mikor Andreuccio újra megjelent Bergamino di Primasso bottegájában verses-prózai művével, a festő is elkészült a magáéval. Most aztán megcsodálták egymás alkotását, szótlanul, mert nem volt szokásban közöttük az áradozás, de épp a nagy, csöndes hallgatás jelezte elragadottságukat.
Végzetül, a nagy hallgatás után így szólt a költő: „Ismét nem dőlt el a mi disputánk, barátom! Ki merné azt állítani, hogy a te remekműved-e a győztes, vagy az enyémet illeti a babérkoszorú? Egy dolog dönthetné el csupán ezt a vitát: ha valamelyik alkotás képes lenne a lehetetlent letetni, visszahozni földi világunkba, a létezésbe Fiammettát! Megalkottuk szerelmesem emlékezetét, úgy alkottuk meg vonásait, ahogy rettenes, tengerrengető vihar után a legerősebb, a legmesszebb csapó hullám nyomai simulnak rá a parti homokra, horzsakövet, kicsiny kagylókat, vízinövényt hengergetve a partra: tört vonalakban a legkönnyebbet, a szinte súlytalant. Megalkottuk Fiammetta emlékezetét, de nem  teremtettük őt újra. Ennyi a mi tudásunk, nem több.”
És elbaktatott haza, csöndesen, szomorúan.

Az éjszakának – mondjuk így, bár az éjszakai órákat nem számolták az idő tájt a naphoz – második kettős órájában, vagyis hajnali három óra felé, Fiametta egyszerre két helyen is testet öltött: Andreuccio Fiorentino padovai szállásán, és – különös módon ugyanakkor – Begamino di Primasso bottegájának hálófülkéjében.
Andreuccio felriadva első álmából, egy darabig tétován nézte a lányt, elég közhelyesen dörgölte szemeit, aztán csak megszólalt: „Madonna! Álmodom vagy imetten vagyok? Képzeletem játszik velem vagy itt vagy eleven valódban?”
”Én vagyok kedvesem, én vagyok egészen.” – adta a választ Fiammetta.
Erre aztán Andreuccio kiugrott ágyából, és Fiammetta lábai elé vetette magát: ölelte a lány térdét, csókjaival halmozta el ruhájának selymét, és eszét vesztve mondogatott, kiáltozgatott teljesen összefüggéstelenül.
Aztán lecsendesülten, már érthetően beszélt kedveséhez, így: „Csak tudnád, mit jelent epedve szomjazni, míg a vágy hevít, mit jelent lobogni, s közben hűs eszünk követve – hisz nincs, ő nincs - csitítni vérünk lángjait? Tudnád csak mit jelent követni mindenütt emléked nyomát, egykor volt történéseket kísérni szemmel, ó, bár csak tudnád, mit jelent, milyen kínt! És mily édes öröm most elevenen látni madonnám téged itt, nézésed fogni s mosolyod szerelmes tekintetemmel, micsoda érzés, hogy térded ölelem, ha tudnád!”
Fiammetta a költő haját simogatva csöndesen szólt: „Tudom, kedvesem, tudom.” És duruzsolt valami könnyed dalt, hogy megnyugtassa feldúlt szerelmesét, mint ki gyermeket altatgat.
”Tudod?” – emelte könnyben ázó tekintetét Fiammettára a költő. – „Tudod? Hát hogyan tudhatod?”
”Azt nem tudom, de tudom.Tudom minden versed, minden álmod, sóhajtásod, ismerem minden sóvárgásod, sóhajod. Veled, melletted voltam.”
”Ott is voltál?” – kérdi kíváncsian Andreuccio. –„Ott is, az ő bottegájában akkor?”
”Hisz most is, ott is vagyok.” – felelte szelíden a lány. – „Ne kérdjed, mi módon, mert nem tudom, hogyan lehet, de lehet. Ott is vagyok, itt is vagyok.”
”És… és melyik hozott vissza az életbe, földi létünkbe?” – mohóskodik tovább a költő. –„Festménye vagy az én szókáprázatom?”
Fiammetta kedvesen rámosolyog, aztán fölállítja térdepléséből.
”Sem ez, sem az. Nagy művészek vagytok, tán a legnagyobbak, de a halál fölött nincs hatalmatok barátom.”
”Akkor mi hozott vissza, Fiammetta? Három holt év után, ha sem szó, sem kép, sem hang?”
”Megtartó, hűséges, rendíthetetlen szerelmed hozott vissza, te nagy költő, te szóvándor!” – mosolyogja rá hamiskásan a lány, aztán az ágyhoz lép, felemeli a leplet, és elhihetetlenül kecses mozdulattal bebújik az ágyba, onnan szólítja Andreucciót: „Jössz, szerelmem?”