Amikor Donatien 1763. október 18-án egy Jeanne Testard nevű prostituáltat fogadott fel, mérhetetlenül meglepte, hogy a kéjhölgy másnap feljelentette a rendőrségen szóbeli bántalmazás vádjával.
Október 29-én e vádak miatt letartóztatták, és az eset kapcsán egyéb gonosztevéseire, nem csak szóbeli bántalmazásokra is majdnem fény derült, legalább is derengett. Amúgy sem volt épp jó híre a márkinak. Mivel azonban bizonyítékok nem kerültek elő, november 13-án szabadlábra helyezték, de Louis Marais felügyelő őrizetében el kellett hagynia Párizst, és vissza kellett térnie feleségéhez Echauffourtba.
A batár, amiben utaztak, hosszan zötykölődött, a felügyelő eleinte szólni sem akart ehhez a szörnyű emberhez, mert – mi tagadás – a márkinak nem volt jó híre, a felügyelő meg buzgó keresztény volt. Hát egy darabig csak figyelte foglyát, de semmiféle megbánásnak jelét nem látta rajta. Már jócskán az utazás felénél járhattak, amikor megkérdezte: „Nem restelli magát? Nincs lelkifurdalása?”
A márki hideg, kék szemével méregette egy darabig Marais-t, aztán azt felelte: „Az embert csak azért furdalja a lelkiismeret, amit nem szokott csinálni. Kövesse el újra és újra, amitől a lelkiismerete háborog, és megnyugszik majd hamar.”
”Különös nézet! Mit ért ön ezen? Ön elkövetett egy - vagy több - bűnt, és a törvény szigora lesújtott önre.”
” A törvények fabatkát sem érnek a gonosztevőkkel szemben, a hatalmasokig nem ér el a kezük, a szerencsések kibújnak alóluk, a szerencsétlenek pedig, akiknek úgysincs semmijük, nem ijednek meg a pallostól sem.” – felelte a szörnyű ember.
Rövidke hallgatás után a felügyelő újabbat kérdezett: „Hisz ön Istenben, márki?”
„Hiszem, hogy ha volna Isten, kevesebb rossz volna a földön, hiszem, hogy ha a rossz jelen van a földön, akkor e felfordulás vagy Istentől ered, vagy Isten nem tudja meggátolni; márpedig nem félek olyan istentől, aki vagy gyenge vagy gonosz, szemébe nevetek, kacagom ostorát.”
Elképedt hallgatás érkezett válaszként, aztán Marais majdnem kiáltva szólt: „Bűnös ember Ön, márki de Sade! Gonosz, bűnös ember!”
” Legelőször is azt kell górcső alá venni, amit az emberek bűnnek neveznek, be kell látni, hogy csak nemzeti törvényeik és erkölcseik megsértését illetik ezzel a névvel, hogy amit Franciaországban bűnnek tartanak, alig száz mérfölddel arrébb már nem számít annak, hogy nincs oly cselekedet, mit az egész földön egyetemesen bűnnek tekintenének, s ily módon alapjában véve semmi sem érdemli meg, hogy józan ésszel bűnnek nevezzék, mert minden csak nézőpont és földrajz kérdése.”
Aztán csak hátradőlt a batár ülésén Donatien, és nem szólt többé: ez a lassú gondolkodású tisztviselő, hogyan is érthetné meg őt? Inkább szép álmodozásaiba merült, mint mindig, ha magában, magával akart lenni. Ilyenkor szinte mindig Laurán járt az esze.
Persze nem egy mai Laurán, hanem Laura de Novesén, az avignoni földesúr leányán, ki tizennyolc éves korában férjhez ment Hugues de Sade-hoz, s kit a gyakori szülések vittek aztán fiatalon sírba.
Igen, Petrarca Lauráján járt az esze, aki egy távolba vesző korban, de neki mégis csak rokona, ük-ük-nagyanyja volt, és akit Petrarca 1327. április 6-án, nagypénteken látott meg először, és lobbant iránta szerelemre.
És még ez sem igaz, még ez sem -gondolta Donatien -, mert 1327. április hatodika nem volt nagypéntek, hanem vasárnap. De ettől eltekintve rokona volt a drága Laura, kihez fogható azóta sem született e földre.
Hanem aztán Laura képe aranyló lombok közé hessen, és helyét elképesztő orgia képsorai váltják fel. Izgatott képzeletében férfiak és nők, egymásba kapaszkodó párok bagzanak, de gyötrik is egymás testét, késekkel, láncokkal, rafinált gépezetekkel. A testeket úgy rendezi el magában, hogy annak egészen színpadias lőn a jellege: minden elméjébe villanó kép a barokk esztétikának felel meg, melynek mintáját egykor Rómában találta meg. A márki esztétikája azonban puszta és tiszta erotikában oldódik fel. A test szépsége e képekben nem egyéb, mint az érzéki izgatás és a nősző indulat lehetősége, képesség arra, hogy részt vegyen a természet fő mozgásaiban, amely folyamatos akció és reakció, alkotás és rombolás. Tudata rögzíti a határokat, az átmeneti pillanatokat, míg maga is foglyává nem válik az őt tagadó mozgásoknak. Ezért képzelmeire egyetlen feladat marad, hogy érzékelhetővé tegye a test rángásait és nyugtalanító villódzásait, szenvedéseit és gyönyöreit.
A természet mulatságra teremtette az embert – gondolja belső képeit szemlélve -; ez a legelső törvény, amely szívem örök sarokköve leend. Úgy kell az áldozatoknak! végül is az egyensúly nélkül önmagát pusztítaná el a világegyetem; a természet gaztettek által tartja fenn magát és nyeri vissza jogait, amelyeket elbitorolt az erény. Fogadjunk hát a természetnek szót, adjuk át magunkat a bűnnek!
Az emberek közt az a gyenge, aki szegény, s ha könnyítünk sorsán, a fennálló rendet rúgjuk fel, a természettel kerülünk szembe, felborítjuk azt a kényes egyensúlyt, mely végtelenül finom rendszerének alapja. – gondolja Donatien. - Ha a társadalom szekerét a végzetes egyenlőség irányába tolnánk, nemtörődömségre, semmittevésre ösztönöznénk a szegényt, arra tanítanánk, hogy lopja meg a gazdagot, ha az netán nem volna hajlandó adakozni, s mindezt azzal érnénk el, hogy hozzászoktatnánk a munka nélkül szerzett jövedelemhez.
A boldogtalan, aki függőségben él, mindig mindenre odafigyel, elég egyetlen máshogy ejtett szó, s remények omlanak össze vagy élednek fel megint.
„Megérkeztünk!” – tépi szét a képeket s a gondolatok szövetét Marais felügyelő hangja, és a márki fölocsúdik ábrándképeiből.
Megérkeztek.
Donatien kikászálódik a batárból, érzi, hogy felizgatott hímtagja a nadrágban lassan megbékélve pihen, igaz, a nadrág elől nedves-nyirkos. Eleven volt az az ábrándkép.
Marais is kiszáll, fogja a batár ajtajának kilincsét, nézi ezt a szörnyű embert, és csak kiszökken száján a kérdés, mit őröl már egy ideje: „Márki! Bűnös gondolatai, tettei közben, szokott anyjára gondolni? A megbecstelenített, megkínzott asszonyok, lányok éppúgy nők, mint az anyja!”
„Gondolt rám az anyám, mikor nagy bujálkodásában megfogant a magzat, melyből kifejlődtem? Hálával tartoznék neki azért, mert saját gyönyörűségét kereste?” – vágta oda a márki, aztán bement a kastély kapuján.
A felügyelő még utána szólt: „Nem fogja megszegni adott szavát?”
A márki hátravetette számára, mint alamizsnát: ” A szószegés erény, ha bűnt ígér az ember.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése