pontosan 1827 nappal ezelőtt, délután öt óra körül megszólalt a telefonom. Noha tizenhárom éve és huszonkét napja nem hallottam a hangját, azonnal felismertem azt a meleg, kedves hangot.
Föl is voltam készülve arra a telefonra, meg nem is. Fölkészültem, mert akkor már vagy tíz napja váltottunk írásban szót azt követően, hogy földeztem Őt az egyik közösségi portálon, kicsit félve bejelöltem, aztán Ő visszaigazolt, és rövid levélkét is írt.
Azt is jelezte, hogy találkozhatunk majd személyesen, de adjak kis időt, mert még nincs fölkészülve e találkozásra.
Én meg akkor már tizenhárom éve és tizenhét napja vártam Rá, persze, hogy kis időt még kibírtam.
Így hát elvileg nem kellett volna meglepődnöm attól a telefontól, azért nekem mégis csak torkom táján kezdett verni a szívem, amikor azt hallottam: „Itt vagyok lent a parkban, ha van időd, gyere le!”
„Aztán - no, hisz úgy volt! Aztán…” újabb tíz hónapra összegubancolódott sorsunk, életünk, mint tizenhat évvel azelőtt összegubancolódott már három esztendőre.
Igen, csak hogy a köztünk fenekedő húsz év különbség jottányit sem lett kevesebb, sőt, tetéződött akkor már szaporodó betegségeimmel, vagyis még öregebb lettem az Ő ifjúságához képest. Így esett, hogy újra elment tőlem, és ebben a létezési formában mi már nem fogunk találkozni, mert nekem nincs újabb tizenhárom évem várakozásra.
Semmi baj!
Majd a következő létezésünkben…
*** *** ***
Született 2007. szeptember tizenkettedike után valamikor
Szavak, ostoba szavak!
Mennyire gyűlöllek titeket!
Mennyire semmit se érnek a szavak,
mennyire semmirekellőek!
Tizenhárom év múltán
ülünk egymás mellett:
egykor élő, ma holt szavakból
építkezem: legyen tető fejünk felett,
épüljön híd köztem és közted, de
szavaim koppanva földre hullnak,
süket, üres semmibe fúlnak,
és csak nézed, ahogy szétgurulnak,
mint holt gyöngyök buta serege.
Tizenhárom év múltán
ülünk egymás mellett,
köröttünk holt szavak leégett mezeje.
Hirtelen eszembe jut: „Add a kezed!”
Te kezembe adod virágkezed,
és egyszerre minden érthető:
megértem, mit üzensz; üzenetem érted.
Váratlan vár ránk a régi bizalom:
nem, nem egykori, pusztult lom,
hanem az örök véráramú kapcsolat.
Kezünk ölelése beszél szavak helyett.
Szavak, ostoba szavak!
Mennyire gyűlöllek titeket!
*** *** ***
Egyéb
Kr. e. 490. szeptember tizenkettedikén vívták I. Dareiosz perzsa nagykirály és Miltiadész athéni hadvezér seregei a marathóni csatát, mely során a görög városállam sztratégosza világraszóló győzelmet aratott. A Marathón melletti diadal eredményeként Hellász ideiglenesen felszabadult a Perzsa Birodalom nyomása alól, és tíz éves felkészülési időt nyert az újabb összecsapásra.
A Kr. e. 490-es év során számos város behódolt Dareiosznak, a spártaiak pedig éppen a csata előtti napokban, egy vallási ünnepre hivatkozva tagadták meg a segítségnyújtást, így Athén magára maradt, az ütközetet később ténylegesen irányító sztratégosz – mert ezekből összesen 10 volt –, Miltiadész végül 9000 athéni és 1000 plataiai nehézgyalogossal és 2000 könnyebb fegyverzetű harcossal érkezett meg Marathónhoz, ahol nagyjából 25 – 30000 fős perzsa sereg várta. Hérodotosz arról számol be, hogy nyolcnapos várakozás után, szeptember tizenkettedikén Miltiadész kierőszakolta vezértársainál, hogy hajnalban támadást indítsanak a perzsa haderő ellen.
Így történt, hogy szeptember 12-én kora reggel a hopliták váratlanul feltűntek a mező szélén, és pillanatok alatt lerohanták a – főleg íjászatban kiemelkedő – perzsa gyalogságot, mely nem tudta feltartóztatni a masszív alakzatban támadó görögöket. A közelharc során aztán Dareiosz harcosai már nem bizonyultak méltó ellenfélnek az athéniak számára; az ázsiaiak egy része hamarosan a közelben horgonyzó hajókra menekült, a mintegy 10 000 perzsa gyalogos többségét viszont bekerítették, és kegyetlenül lemészárolták. A marathóni csatában Hérodotosz szerint az ellenség több mint 6000 embert és hét hajót veszített, ami – a reális létszámban gondolkodva – igenis komoly veszteségnek számított. A görögök oldalán ezzel szemben alig kétszázan estek el.
Még valami: Hérodotosz mit sem tud róla, a hősiesen romantikus mesét a Kr. u. 2. században jegyezte fel Lukainosz és Plutarkhosz: a marathóni futóról van szó, akit Plutarkhosz Therszipposznak nevez el.
"A marathóni csatáról egyébkéntaz erkhiabeli Therszipposz hozta meg a hírt, ahogyan arról pontoszi Hérakleidész beszámol, a legtöbben azonban azt állítják, hogy Euklész volt az, aki teljes nehézfegyverzetben futott, a harctól kimelegedve, és a kapunál az első embereknek, akikkel találkozott, csak annyit mondott: - Üdvözöllek titeket!- és -Örvendezzünk! -, aztán nyomban kilehelte a lelkét."
Őszintén szólva én ezt a sztorit mindig kicsit kételkedve fogadtam, föl nem bírom fogni, mi a fenéért kellett volna Therszipposznak, Euklésznek vagy bárkinek is nehézfegyverzetben loholnia 42 kilométert, amikor még csak nem is arról volt szó, hogy figyelmeztesse az athénieket a menekülésre, hisz ők győztek. Leszámítva azt az esetet, hogy a váratlan győzelem elvette a katona eszét…
Sebaj, a történet szép, és egy kemény sportágat köszönhetünk neki.
1609. szeptember tizenkettedikén Henry Hudson – születése napján - fölfedezte a Hudson-folyót (öblöt). Henry Hudsont nagyon meglepte, mondhatnám megdöbbentette a nevek ilyen véletlen egybeesése.
”Hudson annyira megdöbbent a Hudson folyó torkolatának szélességén, hogy azt hitte, jelentős felfedezést tett, megtalálta az északnyugati-átjárót a Csendes óceán felé.
Miközben valójában még csak nem is folyót fedezett fel. A Hudson folyó nem folyó, bár ezt egyesek esetleg vitatni szeretnék.
A Keleti folyó, Manhattan szigetének túloldalán – mely szigetet szintén Hudson fedezett fel – szintén nem folyó. New York városának öt kerülete közül négy, az ország legpompásabb darabjai, nem fekszenek magán a kontinensen.
Henry Hudsont, a felfedezőt, lázadó legénysége fiával együtt kitette egy kis csónakban a vízre, és soha többé nem látta őket senki.”
(Joseph Heller)
1888. szeptember tizenkettedikén Nagybányán született Tersánszky Józsi (J.) Jenő, a legendás bohém, és csodálatos író, mesélő. Egyéni, kópés, szabados témakezelése és hangvétele, számos legendaszerű történetben is megörökített örökifjú, szoknyabolond, a kocsmai és piaci társaságot kedvelő egyénisége 1950-től esztendőkig kiszorította az irodalmi életből, ekkor főleg báb- és mesejátékokat írt. Például a kedves-bájos Misi mókust.
Aki írásait olvasta, tudja, tudhatja, hogy a század egyik legnagyobb magyar prózaírója, a magyar nyelv egyik legköltőibb stilisztája, Jókai és Krúdy óta irodalmunk legtermékenyebb prózai szerzője volt Ő. És aki mindezt tudta felőle, az azt is tudta, hogy igazán jó író nem írt még annyi felületes, gyenge, összecsapott művet, mint Ő. Ennek a folytonos pénzhiány volt az oka, hát írta, ami éppen eszébe jutott, remekműveket és hevenyészett műveket vegyesen. De aki nagyon jól ismeri, az azt is tudja, hogy legelhibázottabb írásai is tele vannak remekműbe illő részletekkel.
A húszas években formálta ki Kakuk Marci alakját, akinek kalandjairól azután regények és elbeszélések hosszú sorát írta. A Kakuk Marci-ciklus Tersánszky főműve. Nem önéletrajzi figura, de maga Tersánszky nemegyszer viselkedett később Kakuk Marci módon. Főhőse csavargó, védi függetlenségét, vállalja akár a közmegvetést, csak hogy magamagát becsülhesse. Kívülről léha munkakerülő, belülről a megalázó munka kritikusa. Kalandjainak sorozatából Magyarország körképe kerekedett elő. Körülötte felvonulnak a különösnél különösebb alakok, akik a valóság típusainak mulatságos, néha tragikomikus változatai. Kakuk Marci egy ízben még választási kortesnek is felcsap, hogy kalandja alkalmat adjon betekinteni az úri közéletbe. Anarchisztikus alak, de nem anarchista, nem is cinikus: az emberi értékek őrzője a vállalt társadalomkívüliségben, míg mögötte kísérője és kísértője, Soma, az igazi cinikus-anarchista típus különös megtestesülése.
1896. szeptember tizenkettedikén született Elsa Triolet (Elza Jurjevna Kogan) orosz származású farancia írónő, Luouis Aragon felesége. Első munkáit orosz nyelven írta, az 1920-as évek elejétől Párizsban élt. Írásaiban az ellenállás eseményeit, majd a háború utáni Franciaország életét ábrázolta. Regényeit átszőtték az írói reflexiók a művészet, a tudomány feladatairól, sajátosságairól, a politikai életről, az erkölcsről.
Művészetének későbbi szakaszában a mindennapi élet valóságát ötvözte a jövőbe néző képzelet fantasztikumával, a klasszikus realista formákat a modern tudat- és lélekábrázolás, a filozófiai és önvizsgáló elmélyedéssel. Műfordítói munkássága is jelentős. Leghíresebb művei A fehér ló, Az avignoni szerelmesek és a Hajnalban elhallgat a csalogány
1919. szeptember 12-én a Gabriele d’Annunzio költő vezette olasz szabadcsapatok megszállták Fiume városát, és 15 hónapig kezükben tartották, ahol megalakították a Carnarói Olasz Kormányzóságot, másként a Fiumei Szabadállamot (Stato Libero di Fiume); lakosságának egy jelentős hányada magyar volt. A terület 1920-ban mondta ki függetlenségét, 1924-ben egy megállapodás során Olaszországhoz került, és a második világháború végéig olasz kézen is maradt.
1921. december tizenkettedikén született Stanislaw Lem, az egyik legolvasottabb nem angol nyelven író sci-fi szerző a világon. Munkáit gyakran ötvözi filozófiai spekulációkkal a technológiáról, az intelligencia természetéről, a kétoldalú (földi és idegen) kommunikáció és a kölcsönös megértés nehézségeiről vagy az emberi korlátokról, és az emberiség univerzumban elfoglalt helyéről. Témáit néha fikcióként mutatja be, elkerülve ezzel mind a tudományos élet buktatóit, mind a tudományos stílus korlátait, máskor azonban az esszé vagy filozófiai könyv műfaját választotta. Igen sok regényét szeretem, de ha kiemelnem kell, akkor az Asztronautákat, az Édent, Az Úr hangját, a Solarist és a Szénanáthát venném előre.
1924. szeptember tizenkettedikén született a csodálatos Yma Sumac, perui származású amerikai szoprán énekes. A név anyja nevén alapult, amely a kecsua nyelvű ima shumaq szókapcsolatból eredt. Ennek jelentése „milyen szép!”, bár interjúkban Yma Sumack fordítása „szép virág” vagy „szép lány” volt. Egyes források szerint hangterjedelme fénykorában jóval meghaladta a három oktávot, más források szerint elérhette az öt oktávot is.
72 évvel ezelőtt, 1940. szeptember tizenkettedikén négy gyermek a franciaországi Dordogne közelében egy sövény mögött a kréta időszakból származó mintegy 250 méter hosszú, és 30 méter mély barlang bejáratára lelt. A gyerekek 3 nap múlva szóltak tanítójuknak, Léon Lavalnak, aki mindjárt felhívta az őskorkutató Henri Breuil figyelmét a barlangra. Így elsőként Henri Breuil látogatta meg szakemberként a barlangot, majd később rengeteg tudós és más érdeklődő jött a lascaux-i barlangba a tehenet, bölényt és lovat ábrázoló falfestmények megtekintésére és kutatására. A festmények és karcolatok nagy része az un. magdaléni korszakból való, azaz 15-17 ezer évesek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése