Ma még - Budapesten, ahol lakom – 6óra 31 perckor kel és 18 óra 41 perckor nyugszik le a Nap, tehát tizenkét óra tíz perc lesz a nappal időtartama.
1910. szeptember huszonkettedikén született Faludy György, költő, ki már hat éve nincs közöttünk. Első versei a harmincas évek elején jelentek meg a Dénes Béla által szerkesztett Független Szemlében és a Magyar Hírlap című napilapban. 1937-ben adta közre Villon-fordításait, pontosabban átköltéseit, ezek zajos vitát okoztak, több kritikusa kétségbe vonta azt a jogát, hogy a francia költő szabad átköltése által a saját mondanivalóját és közérzetét szólaltassa meg.
(Való igaz: ezek a remekművek NEM fordítások, olykor nem is létezik Villonnak olyan verse, melyet Faludy „lefordított”, de azt hiszem, ma is áll az a mondatom, melyet másodikos gimnazistaként mondtam, amikor hozzájutottam egy szamizdatban terjedő Villon ballada-átköltésekhez, és amiért igazgatói intőt kaptam, de megérte, mert igenis, jót mondtam.
Azt mondtam ugyanis – persze kamaszos szertelenséggel-, hogy két nagy fordítója volt irodalmunknak: az egyik Arany János, aki ugyanazt fordította, de egész mást, és Faludy György, aki egész mást fordított, de ugyanazt. Vállalom, hogy igazam volt, hatvanegy éves fejjel is vállalom.)
A Költő 1938-ban Párizsba utazott, ahonnan a német megszállás elől Marokkóba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba költözött. 1943 és 1945 között három éven át szolgált az amerikai hadseregben, ennek következtében a csendes-óceáni hadszíntérre is eljutott. 1945 végén leszerelt, 1946-ban hazatért Magyarországra, a Népszava szerkesztőségében helyezkedett el. 1946-ban, tíz nappal feloszlatása előtt, tagjává választotta a Kisfaludy Társaság. 1950. június 14-én koholt vádak alapján letartóztatták, három évet töltött a recski kényszermunkatáborban. 1953-ban a tábor felszámolását követően szabadult, ezután műfordításaiból élt.
Az 1956-os forradalom idején az Írószövetségben és a megújult Népszavánál tevékenykedett, a szovjet invázió után nyugatra menekült. Párizsban, majd Londonban és angliai kisvárosokban élt.
1957 és 1961 között az emigráns Irodalmi Újság szerkesztője volt: felesége halála után Firenzében, 1965-ben Málta szigetén élt, végül 1967-ben a kanadai Torontóban telepedett le. 1968-ban a New York-i Columbia, 1971-ben a New Jerseyben lévő Montclair Egyetem, majd a philadelphiai egyetem tanáraként dolgozott, majd visszatért Torontóba, ennek egyetemén a közép-európai irodalomról tartott előadásokat.
Tagja volt az Ötágú Síp című rövid életű amerikai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának, 1986–1989-ben a chicagói Szivárvány című folyóirat szerkesztőségének. Ezek mellett munkatársa volt az Irodalmi Újság, a Látóhatár–Új Látóhatár, a Menora című folyóiratoknak, a bécsi Magyar Híradónak, az amerikai emigráns Népszavának, a Haifai Szemlének, a Montevideóban kiadott Tárogatónak és más nyugaton megjelenő magyar lapoknak. Rendszeresen írt könyvismertetéseket a Toronto Star című angol nyelvű újság számára. 1988-ban hazalátogatott, 1989 márciusában hazatért, Budapesten telepedett le, és idehaza hunyt el 2006. szeptember első napján.
Az akasztófavirágok balladája
Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
rebegj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
s az égig jusson e három zsivány,
s ruháik foltján többé ne nevessen
a grófkisasszony és az úrilány -
de kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.
A barna rongyok hulltak már a fáról,
s át harminchárom sáros vármegyén
hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réten nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk,
s ott röpködött a varjú is, mely újra
fülünkbe károg, itt a dombtetőn,
s mi ültünk hárman tar bozótba bújva
s árván a ködtől megfakult mezőn.
Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,
ki majd letép, te liliomvirág,
ne nézz reánk szemedben durva váddal,
de mondj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három betyár,
s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se úr, se szolga már -
és kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.
Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,
s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,
míg a hold rőt lámpáját felkötötte
Rouen várának lila tornyain.
S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,
"nézzétek" - mondtam - "mily veres a hó",
Ythier Méchant a kését nézte akkor,
és arra jött egy batyuzó zsidó.
Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen
felálltunk s taplót kértünk és tüzet,
de ő a kést bámulta s zöld szemében
sötét toronyként állt a rémület.
És így végeztünk véle mind a hárman,
mondj értünk még egy Áve Máriát,
s az Úr az örök élet aranyával
fizesse meg irgalmad aranyát:
- hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
vegye magához e három gonoszt,
s vad vágtában vihesse a magasba
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,
és kérd reánk az Ő szerelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.
A vén zsidót a búzaföldre dobtuk,
s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.
Aztán kocsmába mentünk és kimostuk
a rongyainkból mind a vérnyomot.
De a zsaruk elfogtak a határban,
s rozsdába verve vittek Párizsig,
bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,
s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,
szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,
és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,
és mellbimbóink megrohadva régen,
leestek tegnap, mint a rézgaras -
vállunk a naptól már barnára égett:
testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,
és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,
értünk egy végső Áve Máriát:
- hogy Colin Cayeux lókötő pofáját
s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül
bírák, pandúrok ott fenn már ne várják,
rútul pislogva egy felhő mögül -
de kérd reánk az Ő kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése