Édes Hazám!

Édes Hazám! Megöregedtél!
Öregségedben keserű lettél,
ki akarna Belőled jóízűt enni?
Fehér felhőjű kék egekből
jóízűt hörpinteni? Fűdben szenderegni?
Elfeledtél már jókedvet színlelni?
Legalább színlelni, ha adni nem is?
Édes Hazám! Milyen úton jársz?
Hogyan nézzek most már föl reád?
Hogyan mondjam: „Fogadj szívedbe!”
Hűséges fiad, miként lehessek?
Édes hazám, hadd mondjam meg neked,
ez és így, már nem sokáig mehet!
Nem akarhatod, hogy magzatod miatt,
tenfölded magzatod hamvvedre legyen,
hogy torokra feszítsük fogainkat,
hogy eltántorogjunk mellőled. El!
Édes Hazám! Ki szántja-veti földedet,
kis dalol szépívű éneket,
ki hordoz magában szerelmet, s ki nem
dobja szemétre a gyűlöleteket?
Megvénültél édes hazám,
ősz lettél, öreg! Miért hagyjuk,
hogy így legyen? Hogy ilyesfélék
tapodjanak testeden?