1518. szeptember huszonkilencedikén született Jacopo Tintoretto avagy Robusti. (Apja kelmefestő volt Velencében, innen való a Tintoretto melléknév, amelyen bevonult a Halhatatlanok körébe.)
Alig vitatható, hogy Ő volt a manierista festészet legnagyobb Mestere. A reneszánsz kompozíciós törvényeinek alkalmazása még a korábbi korhoz kötik, de a merész rövidülések, a szenvedély, a döbbenetes fény-árnyék hatások már a manierizmusra utalnak, és Tintorettót a barokk előfutárává teszik.
Festészetet Veronese és Bordone műhelyében tanult, majd dolgozott Tiziano mellett is, ám ez utóbbi hamar elbocsátotta õt műhelyébõl. Az okot – féltékenység – csak sejthetjük, minden esetre Tiziano és Tintoretto közti ellenszenv soha nem oldódott fel.
Tintoretto kizárólag Velencének dolgozott, ízig-vérig veneziano volt.
Korai korszakában a firenzei manierizmus mestereit követte, Michelangelót és Sansovinót: utóbbitól leshette el a keresztkompozíciós szerkesztést és az alakábrázolást, melyet sikeresen alkalmazott egyéni kifejezésmódjában. E korszak legérettebb képe a velencei Accademián található Szent Márk csodája. Chiaro-scurója, bravúros rövidülés-ábrázolása valamint belső izgalma a manierizmus egyik fő alkotásává teszik e képet.
Az ötvenes, hatvanas években egyre inkább felerősödtek Tintoretto alkotásaiban a már említett manierista vonások: a merész átvágásos kompozíció, a színek erősségének fokozása, a sötét- világos kontraszt, a léptékváltás. Mindennek kimagasló példája a Zsuzsánna és a vének meg a velencei Scuola di San Marco részére festett Szent Márk holttestének elszállítása és – nagyon nem utolsó sorban - a Szent Márk megment egy szaracént című képei.
A nyolcvanas évektől műhelye segítségével nagyméretű képeket festett a Doge-palotába, ide készült a világ egyik legnagyobb pannója (nagyméretű vászonra vagy farostlemezre festett kép), a Paradicsom.
Utolsó műveit a velencei San Giorgio Maggiore részére festette: Krisztus sírbatétele, Utolsó vacsora, Mannaszüret.
Nagyon szeretett alakját egy elbeszélésben igyekeztem megörökíteni, ezt ma – születése ünnepnapján – ismét és pofátlanul fölteszem Vojtina blogjába.
1547. szeptember huszonkilencedikán született Miguel de Cervantes Saavedra.
2005-ben szerte a világon megünnepelték egy éppen 400 éves regény születését: 1605-ben kelt életre Don Quijote, a búsképű lovag, akinek kalandjai világhíressé tették a korszakalkotó regény íróját, kinek élete ugyancsak tele volt kalandokkal és regénybe illő eseményekkel.
1571-ben Lepantónál, a kor igen népszerű hadvezére, Don Juan d'Austria mellett részt vett a Győzhetetlen Armada tengeri ütközetében, amelyben a spanyoloknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. Ekkor úgy megsebesül, hogy bal karja egész életére béna maradt. Felépülése után újra katonának áll, és most egy afrikai expedíció részese lett, de ez alkalommal kalózok fogságába került, akik eladták rabszolgának. Szökése nem sikerült, végül családja váltotta ki a keserű raboskodásból.
Már fogsága idején is több elbeszélést ír, és visszakerülve Spanyolországba, figyelme egyre inkább az irodalom és a színház felé fordult. Azonban bármilyen szívesen szentelte volna életét a versek és drámák írásának, jövedelmező állás után kellett néznie, ezért vállalta az adóbehajtás nem éppen poétikus feladatát. De csakhamar elszámolási gondjai támadtak, és emiatt börtönbe csukták. Az újabb fogság, az előző raboskodásához hasonlóan, irodalmilag ugyancsak termékeny lett: ekkor kezdett bele a Don Quijote első részének megírásába, amely azután, írója ötvennyolc éves korában, hamarosan megjelent. A kezdeti vegyes fogadtatást hatalmas siker követte, és az egyre szélesebb olvasóközönség körében még olyan vállalkozó szellemű is akad, aki folytatást ír a regényhez. Ez az “irodalmi kalózkodás” arra késztette Cervantest, hogy ő maga fejezze be az elmés nemes történetét addig a pontig, a főhős haláláig, ahonnan tényleg nem lehetett folytatni.
Ez a második rész 1615-ben látott napvilágot, a következő évben – Shakespeare-rel egy napon - írója elhunyt.
A Don Quijote megjelenése után nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy kiderüljön: nem lovagregényről van szó. Cervantes ugyanis megsemmisítő szatírájával végső csapást mért a divatos módit utánzó történetekre: ez a mű, ahogy az irodalomtörténet besorolja, a lovagregények paródiája, és egyben a regénynek, mint műfajnak történetében az egyik fő mérföldkő.
Miguel de Cervantes: Itt nyugszik...
Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha,
vitéz, kóbor lovag volt ő, mig élt.
Mellette nyugszik jó dárdája, pajzsa,
kegyelmet soha senkitől se kért.
Az elmúlás se győzött e vitézen,
mert híre messzi századokra száll...
Igaz, hóbortos volt ő életében,
de végül bölccsé tette a halál.
Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
s halálunkig nem hagyjuk annyiban.
Legyen testének könnyű lent e börtön,
e sír! a szép erdők, mezők helyett.
Gondoljunk rá e néma hant felett.
(Radnóti Miklós)
Ma 100 éve – 1912. szeptember huszonkilencedikén – született Michelangelo Antonioni, az én – nagyon is jól ismert – szubjektív értékítéletem szerint a második legjelesebb olasz filmrendező, Federico Fellini mellett. A negyvenes évek elején az alakuló neorealista csoport körül téblábolva kezdett el filmkritikákat írni a Cinema című folyóiratban, de onnan haladó nézetei miatt hamar távoznia kellett. (A lap Vittorio Mussolininek, a Duce fiának irányítása alatt állt.) De addigra Antonioni már véglegesen a filmhez pártolt.
1950-ben készítette első játékfilmjét Egy szerelem történetét, de a nagy szakmai áttörést az 1955-ben készült A barátnők hozta meg számára. Igazi hangját viszont az 1950-es évek végén találta meg az olasz polgári lét kiüresedésének ábrázolásával. A mai napig egyik legnagyobb remekművének tekintjük A kalandot, de én ide sorolnám a Kiáltást is.
Nagy hatású viszont Az éjszaka és a Vörös sivatag volt. Ez utóbbinak neurotikus hősnője, a feledhetetlen Monica Vitti láthatóan számos válságot megélt már, és a film azt vizsgálja, hogy miként próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, melyet a rideg iparváros nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, s benne a Mester azzal próbálkozott, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. Az emberi kapcsolatok válságának bemutatásában Antonioni oly messzire jutott ezekkel a filmekkel, hogy utánuk már csak vagy önismétlések, vagy új utak, új témák következhettek.
A 60-as évek második felét jellemző ellenkulturális mozgalmak olyan irányadó filmjeit készítette el, mint a zseniális Nagyítást majd a Zabriskie Pointot.
A Nagyítás a hatvanas évek végének kultuszfilmje lett, jómagam is húsz éves korom körül láttam először, és aztán, ki tudja még, hányszor? Sok jelenetét – ha nem mindet – mai napig föl tudom idézni. A Fellini stílusára emlékeztető, film végi pantomimes jelenetet a filmtörténet legnagyszerűbb képsorai között tartom számon, és azt hiszem, nem vagyok egyedül.
Hasonlóan vagyok – vagyunk? – a Zabriskie Point csodálatos szeretkezési jelenetével, és a film záró képsoraival, az „amerikai álom” sokszoros szétrobbantásával.
1975-ben született Antonioni utolsó, igazán nagy filmje, a Foglalkozása riporter. A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek, a szinte krimibe illő a szituációval, amiből azonban Antonioni megint csak egy ember belső válságának történetét bontotta ki.
Itt is volt filmtörténeti újdonság: emlékeztek az utolsó, már-már idegesítően feszültségteli utolsó, majd tíz perces beállításra?
A Mester 2007. július harmincadikán ment el közülünk, a sors különös kártyaverése folytán Ingmar Bergmannal egy napon.
http://alanyeset.blogspot.hu/2011/06/antonioni-nagyitas-teniszjatszma_9.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése