Unokaszáj(ak)

1. Ebéd
Kamillával, Jankával, Vilmával és Nanával, a „másik” Nagyival, azaz nem a feleségemmel. Nana még mindig nem szokta meg, hogy én nem eszem, két ok miatt sem: egyfelől mióta nincsenek fogaim, nem szeretek mások előtt enni, el tudom képzelni, milyen felemelő látvány lehet, amikor fogatlan ínyemmel nyammogok… Másfelől amúgy sem szoktam ebédelni, örülök, ha a hülye szervezetem napi egy étkezést bevesz, és azt általában estére hagyom.
De hát, mondom, Nana ezt még nem szokta meg, így aztán Kamilla és Janka tányérjai közé beilleszt egy harmadikat is, nekem.
Az ebéd rántott sajt, párolt rizs zöldborsóval.
Kamilla azonnal közli, hogy a rántott sajt a kedvence, Janka kis gondolkodás után csatlakozik Milla nézeteihez: Neki is kedvence.
Fölvágom a sajtot mindkettőjüknek, hogy hűljön, mert az imént sültek ki a szeletek, a Lányok hozzáfognak. Kamilla egészen elképesztő örömmel eszi a sajtot, viszont nem eszi a zöldborsós rizst.
Észreveszem, és fölsóhajtok: „Ajjjjjaaaj Kamilla! Mi lesz, ha Borsókirály és Rizsherceg erre jár majd, és látja, hogy nem fogyasztod az alattvalóikat?”
Milla erre gyorsan betöm egy adagot nevezett alattvalókból, és csak mikor lenyeli mosolyog rám, és azt kérdezi: „Csak vicceltél Papi, ugye?”
„Persze” – bólintok rá -, „nincs is Borsókirály meg Rizsherceg, nincs. Csak vicceltem, Kicsim!”
Janka is elmormogja: „Nincs, csak viccelt a papi.”
Aztán ránéz az én üres tányéromra, majd rá is mutat: „Mi lesz Papi, ha erre jár borsókirály és rizsherceg, és meglátják, hogy nem ebédelsz?”
Hopp!
Ez jobbegyenes az állcsúcsra, és kénytelen vagyok elismerni: „Igazad van Janka, nagyon nem fognak örülni!”
Mire Janka megadja a kegyelemdöfést, a K.O.-t:
„Csak vicceltem, Papi!”

2. Szavamra,
igaz, ahogy mondani fogom!
Úgy igaz, hogy attól a három lánytól, nőtől, asszonytól, akivel 62 szép évem alatt beszereztem holmi érzelmi kapcsolatokat, olykor hallottam azt a szót: „szeretlek”.
Nem túl gyakran persze; sem az a pasi nem vagyok, akinek szerelmet szoktak vallani, ráadásul magam sem könnyen hajigáltam vakvilágba ezt a szép szót. Nem!
De tegnap, az ebéd utáni altatás előtt, amikor a búcsúpuszit adtam Unokáimnak, Kamilla – a legnagyobbik, az öt éves múlt – odasúgta nekem: „Papi! Nagyon szeretlek!”
Tetszik érteni?
Nem kérésre, nem is azért, mert akart volna valamit elérni: nem!
Csak „úgy”.
Jankától – a Középsőtől -, aki „jóval” fiatalabb, és amúgy is nagyon hízelkedő, bájos természete van, már hallottam ilyesmit, de Milla megfontolt, filozófus típus, nem szokott ilyesmivel dobálódzni!
És – Isteneimre! – bájosabban, kedvesebben én még ezt a szót nem hallottam, és nem is akarom többé másként hallani!