Száz évvel ezelőtt, 1913. június huszonkettedikén született Weöres Sándor.
Ars Poetica
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
1968 - vagy ’69? - lehetett: én már „iptan” avagy „nasi” voltam, mivel második év végén átmenetileg megszűntem gimnazista lenni, Madáchos haverjaimmal (én ugyan Radnótis voltam korábban, de a legjobb barátaim a Madáchba jártak), meg nem mondom már, mi okból, nagy levegőt vettünk, és bekopogtattunk Sanyi bácsihoz.
Az ok valószínűleg részben az lehetett, hogy valakitől, valami módon hallottam arról, hogy Weöres Sándor kicsit több, mint gyermekvers-költő. Én ugyanis amennyire nem voltam hajlandó „komolyodni” bármely téren, azért irodalmilag már eléggé „komoly”, „fölnőttes” voltam, és tudtam olyan Költőkről, akik nem kifejezetten a „támogatott tébe” tartoztak, hanem a „tűrtbe”, sőt, másodikos koromban már kaptam igazgatói intőt, mert gépelt példányban olvastam kifejezetten „tiltott” kategóriájú Költőt is, nevezetesen Faludy György Villon-átiratait. (És amilyen hülye naiv voltam, magyar órán még köztudatba is csempésztem.)
Szóval bekopogtunk Sanyi bácsinál, és akkor kiderült, hogy a Nagy Költő kifejezetten kedveli a kamaszokat, szereti elméjüket pallérozni, így aztán odaszoktunk Hozzá, a Lábaihoz, amennyire emlékszem, több mint egy évre.
Én bizony Tőle hallottam először igazi Költészetről, Tőle hallottam először Keleti Gondolkodásmódról, Lao Tséről, a Buddháról és egyáltalán: fontos, létfontos dolgokról.
(A zsíroskenyerek meg a teák viszont Amy nénitől származtak. .Azokért IS örök hála.)
Azt pedig később, már érett fejjel értettem meg, hogy milyen Óriás Költő lábainál ülhettem. Olyan Költő lábainál, akit indulásától kezdve sokan és egészen indokoltan élő klasszikusnak tekintettek. Igaz, az érte lelkesedők és a mindig fejcsóválók jellemzései oly különbözőek voltak, mintha nem is ugyanarról a Költőről lett volna szó. Mert abban az irdatlan útvesztőben, ami költészetének egésze, együtt jelentek meg antik mítoszok és a modern élet sokféleképpen értelmezhető képei. Gondolatmenetein párhuzamosan húzódik a szikár, logikus gondolkozás és a misztikus filozófiák ábrándjai. Csengő-bongó gyermekversek váltakoznak ebben az életműben lírai-egyéni tartalmú életbölcselettel.
De bármit mondott, írt - legyen az optimista vagy pesszimista, legyen szemléletesen képszerű vagy játékosan értelmetlen - minden csengő-bongó, tiszta zeneiség volt, az nyelvi és ritmikai bravúr volt, és marad: az idők és a költészet végezetéig.
Egy másik szeretem Költőnek is ma van a születésnapja: 1882. június huszonkettedikén született Somlyó Zoltán. Szeretem, dacára annak, hogy bizonytalan vagyok én is – és nem vagyok egyedül - irodalomtörténeti helyét illetően.
Jó néhány verse a Nyugatban jelent meg, mégsem tartozik ahhoz a Nyugat-nemzedékhez, amely Ady mellett új útra indította a magyar irodalmat. Kosztolányi és Karinthy a legjobb barátai közé tartozott, Kosztolányi kétségtelenül hatott is rá, de nyelvezete, kifejezésmódja a legtöbbször közelebb áll a múlt század végének nyelvhasználatához, és frivolsága is nemegyszer rokon a kabaréköltészettel.
Az olvasó joggal képedhet el attól is, hogy aki gyakran merészen vállalja az erotikát, hogy képes máskor érzelgős sanzonközhelyeket leírni. Vannak Somlyó-versszakok, amelyek egy életen át elkísérik az olvasót, aki más esetben indokoltan feldühödik ugyanennek a finom poétának stílustalan laposságain. Bohém és felelőtlen volt, tetszelgett "az átkozott költő" maga választotta szerepében, és közben szociális felelősséggel írt nagyszerű költeményeket.
Egyszóval: legalább is kételyeket ébresztő Költő volt, én azért mégis csak szeretem.
” Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!...
...Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon...”
1633. június huszonkettedikén kényszerült visszavonni tanainak egy részét Galileo Galilei, éspedig az inkvizíció erőteljes rábeszélésére. Amit visszavonni kényszerült az a heliocentrikus világkép volt. Mondjak egy nagyon „vicceset”?
Nincs még tíz éve sem, hogy Galileit „rehabilitálták”. Ennyit arról, hogy mily gyorsan őrölnek Isten malmai….
1941. június huszonkettedikén hajnalban életbe lépett a Barbarossa-terv: a német csapatok 3 millió katonával megindultak a Szovjetunió ellen. Az eredeti haditerv csak román és finn részvétellel számolt, de akadtak önként jelentkezők is: beállt a sorba a szlovák, a magyar (naná!) és az olasz hadsereg. Hitler, sok egyéb ostoba tévhite mellett még számmisztikára is hajlamos volt, ezért ugyanazon a napon indította a támadást Oroszország ellen, mint 1812-ben Napóleon.
Megfoghatatlan számomra, hogy mi volt ebben Adolf szerint a nagy vajákolás? Hisz Napóleon bukása is az oroszországi hadjárattal kezdődött, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése