A siker

Sem költőnek, sem írónak nem tartom magamat: sikeres izének meg végképp nem.
Azért, ha ritkán, de olykor megmelegítődöm én is bizonyos helyzetekben.
Így történt ma is.
Kezdődni avval kezdődött, hogy régen – idejét sem tudom már pontosan, de legalább másfél évvel ezelőtt lehetett – volt egy mesedélután a régi Gödörben (Víg Mihály csodálatos zenei támogatásával), ahol nagyon megható volt a Gyerekek szeretete, még a látszat-cinizmusra hajlamos Mihályt is földobta a dolog.
Mondom: rég volt ez, nagyon rég.
Folytatódni avval folytatódik a történet, hogy a Wesselényibe utazom a hetvenhatos trolibusszal, és, ahogy szoktam, a menetiránnyal háttal ültem le.
Átellenben velem, négy-öt ülésnyire ötéves forma kisfiú ül, mellette álldogál Anyukája, és a Kicsi fecseg, csacsog.
Az ilyesmi mindig fölkelti érdeklődésemet, ellentétben a fölnőttek és nagyok szövegeivel, figyelem hát a fiúcskát.
Ő meg engem. Nevetgélünk egymásra, szemezgetünk egymással, egyszer csak a Gyerek  nagyon is hallhatóan szól Anyukájához: „Az a bácsi mesélt nekünk!”
Arra a Mama is rám néz, aztán köszön is: „Csókolom!”
Visszaköszönök Nekik, de biztosan tudom, hogy nem közeli ismerősök, például az Anyuka nem volt tanítványom, Őket azonnal fölismerem.
Vagyis, tényleg a gödörbeliről ismernek csak.
Ezt én sikernek hívom, persze nem abban az értelemben, ahogy nagy-nagy Köteteket Kiadó Íróknál szokásos, de mi másnak nevezhetném, ha egy öt éves, úgy másfél év múlva fölismeri a mesélőt.
És nem cserélném tíz kötetre sem…