"Minden felszentelt pap imádkozza el a híveivel a pogányok ellen előírt könyörgést: ’Mindenható örök Isten, kinek kezében vannak mindennek hatalmasságai és az összes országok jogai, tekints a keresztények megsegítésére, hogy a pogányok népei, akik a saját erejükben bíznak, jobbod hatalmától megtöressenek.’"
Nándorfehérvár ostroma a bulla kiadásának harmadnapján, július 2-án kezdődött. A kor szokása szerint harangkongatással ünnepelték a győzelmet, melynek híre előbb (július 28.) érkezett meg Budára, mint a bulla (legkorábban augusztus első hete). A sorrendiség így alakult Európa többi részében, még Itáliában is. A győzelem híre a pápát sem hagyta érintetlenül. III. Calixtus augusztus 6-án értesült a diadalról, és ezt követően új értelmezést adott korábban kiadott bullájának. „Minthogy Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái legyenek.”
1789. június huszonkilencedikén született Giacomo Leopardi, szívem egyik kedvence. Sokszor, sok helyen leírták róla, hogy „a líra Schopenhauere" volt, ami annyiban igaz, hogy nagyon egyéni, önálló költészetének alaphangja a szomorúság, a reménytelenség, világnézete a pesszimizmus.
Hogy is ne lett volna az? A túlzásba vitt tanulás és az ezzel járó mozgásszegény élet krónikus betegségeket és testi deformitást is okozott nála. Bajos szörnyűbb dolgot elképzelni, mint mikor egy szárnyalásra és szerelemre – ne feledjük: Leopardi is „italiano vero” - kész lángelme él egy deformált testbe zárva.
Aztán meg saját történeti korában sem lelhetett sok vigaszra. A Szent Szövetség Európája és annak rendje (a kíméletlen hatalmi logika) és az emberiség „csodás sorsa és haladása” (magnifiche sorti e progressive) elkeserítette a Költőt, mert a racionalizmus diadala mögött az emberi gondolkodás és képzelet rohamos elszegényedését sejtette, látta meg. Egzisztenciális rosszérzése így fokozatosan egzisztenciális pesszimizmussá ért, de azért szarvas hiba lenne egyedül ebből szempontból megítélni: választott filozófiai és erkölcsi álláspontja határozottan egzisztenciális problémái fölé emelték Őt, mert… Mert nagy, nagy Költő volt!
Tréfa
Midőn egyszer az erdőben
Múzsák titkát kilesni kelt kedvem,
váratlan kézen fogott egyikük engem,
aztán hajnaltól estelig
mutogatta, mi rejlik
a tágas műhelyekben.
És darabról-darabra
mutatta meg, mi adja
a művészet csodáját,
mindent, amivel Múzsa
verset hív létre: munka-
eszközök fegyvertárát.
Ámultam, kérdve egyre:
”Hát a ráspoly? Hol van?” Ő azt felelte:
”Elmállott, nélküle kell csiszolni verset.”
Szóltam erre újfent: „Esetleg
új ráspolyt csinálni nem lehetne?”
”Nem” - mondta ő -, „nincsen idő erre.”
(Magam fordítása)
1879. június huszonkilencedikén született Móricz Zsigmond, a XX. század magyar szépprózájának mindmáig talán legnagyobb képviselője. Jelentősége a regény- és novellairodalomban csaknem olyan méretű és olyan hatású, mint Adyé a költészetben, aki egyébként barátjának, fegyvertársának tartotta. Elbeszélő művészete mellett a hazai drámairodalom megújítója, legjelentékenyebb publicistáink egyike is volt, és – nem egész mellékesen -, költőként a legjobb magyar gyermekversek szerzői közé tartozik. (Tudjátok? Iciri-piciri; Török és a tehenek; Jó a ropogó pirimogyoró)
Lassan érlelődő művész volt, harmincéves koráig kereste magát, mondanivalóit, kifejezőkészletét. De attól kezdve, hogy a Hét krajcár novelláskötetével, majd Sárarany című regényével belerobbant az irodalomba, nemcsak elismert nagy jelentőségű író, de központi alakja volt a magyar szépprózának, aki hamarosan túlemelkedett a körülötte keletkező indulatos vitákon, és rendkívüli tehetségét, ábrázolókészségét és hatását kezdeti ellenfelei is kénytelenek elismerni.
Életműve óriási. Élő, népszerű, nagy közönségű író, akárcsak Jókai vagy Mikszáth. Hatása sokféle irányban mutatható ki; nemcsak a népi írókra, akik mesterüknek vallották, hanem úgyszólván minden realista hazai törekvésre. Vele kezdődött el a mi regény-, novella- és drámairodalmunknak az a fejezete, amely még most is tart.
1900. június huszonkilencedikén született Antoine de Saint-Exupéry, tudjátok, a Kis Herceg szülőatyja. És ennél még több is.
Nem csak nagyszerű író, de kiváló és lelkes pilóta is volt, a nemzetközi postajáratok egyik úttörője abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még gyenge volt, és a pilóták inkább az ösztönükre hagyatkozva repültek.
1928-ban adta ki első könyvét A déli futárgép - Postajárat délről címen, aztán 1931-ben jelent meg az Éjszakai repülés, amellyel elnyerte a rangos Femina-díjat.
A második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A háború alatt először a francia felderítőknél szolgált, később New Yorkba szökött, de 1942-ben visszatért Európába, hogy Franciaország felszabadításáért harcoljon. 44 éves korában visszavonulása előtt még egy utolsó küldetést vállalt: adatokat kellett gyűjtenie egy rhone-völgyi német alakulatról.
1944. július 31-én éjjel indult el, és soha nem tért vissza.
2008 márciusában egy Luc Vanrell nevű búvár, aki 2000-ben megtalálta Saint-Exupéry gépének roncsait, hatévi munkával kiderítette, hogy Horst Rippert egykori német vadászpilóta, a ZDF későbbi népszerű sportriportere lőtte le annak idején az író repülőgépét. Az akkor 88 éves német repülő is csak ekkor értesült róla, hogy ki ült a gépben, és sajnálkozását fejezte ki.
Örökérvényű, fő műve A kis herceg, 1943-ban jelent meg. Bizonyára igaz az esztéták ama állítása, hogy ez a könyv az emberi társadalom karikatúrája, de azt gondolom, hogy ennél több és több dologra is figyelmeztet: az ősi bölcs tanítások örökké tartó igazságára, melyet sokszor semmibe veszünk mi, modern emberek. Ezt nyomatékosítja a róka idézete is: „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot.”
”– Isten veled – mondta a róka.
– Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
1930. június huszonkilencedikén született Sławomir Mrożek lengyel drámaíró-író, aki azonban 1963 óta nem hazájában él és alkot, hanem Franciaországban.
Nevét a világhír akkor kapta szárnyára, amikor a hatvanas évek elején Martin Esslin Az abszurd színház című úttörő művében a következő évtized abszurd írójaként említette Őt. És bár ez ellen a besorolás ellen Mrożek mindig tiltakozott, a jövő Esslint igazolta.
Már a korai drámáiban is elkerülte a nyílt politikai és történelmi célzásokat, de az Orwelléhez hasonló bíráló hozzáállása a modern kori totalitárius rendszerekhez nem kerülte el a közönség figyelmét, és persze a cenzorokét sem.
Első teljes és hosszú darabja – és alighanem a leghíresebb is - a Tangó a nemzedékek közötti konfliktusról szól, de alapvetően azt a folyamatot mutatja be, ahogy a fiatalkori idealizmus a hatalomért folyó lelkiismeretlen küzdelemmé aljasul és kikövezi az utat a zsarnokság előtt.
” A nevem Sławomir Mrożek, de bizonyos körülmények miatt, amelyek négy évvel ezelőtt álltak elő az életemben, új, sokkal rövidebb nevem lesz: Baltazár. 2002. május 15-én agyvérzésem volt, emiatt lettem afáziás. Az afázia nem más, mint a nyelvhasználati képesség részleges vagy teljes elvesztése, ezt egyes agyi struktúrák károsodása okozza. Amikor visszanyertem a beszédkészségemet, és újra dolgozni próbáltam, Beata Mikołajko logopédus asszony azt javasolta, hogy a terápia részeként írjak egy új könyvet. Írás közben fokozatosan nyertem vissza az emlékezőtehetségemet. Ennek köszönhetően 2005-ben, amikor befejeztem a könyvet, már sokkal több eseményt tudtam felidézni, és le is tudtam írni őket.”
” Éldegélek. Kikapcsolódásképpen szeretem nézegetni a csótányokat. Külön-külön nem érdekesek, de együtt hatalmas potenciállal rendelkeznek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése