Június huszonharmadika van

14:00 órakor következik el a holdtölte a Nyilas csillagképben: ez a holdtölte lesz az idei év
legnagyobb teliholdja.
A máról holnapra virradó éjszaka Szentiván éje: évszázadok óta a nyári napforduló ünnepe, és bizony hiába kötötte az egyház Keresztelő Szent Jánoshoz, azért csak pogány ünnep ez, jóval a kereszténység előtti időkből származik.
FONTOS FIGYELMEZTETÉS!
Vigyázzunk, kivel töltjük az éjszakát, mert akit holnap ébredéskor megpillantunk, az lesz párunk halálunkig!
Nekem feltehetően valamelyik díszhalam lesz az, az akváriumból…

Aki ismer, már csak felkacag, vagy legyint, amikor azt hallja, hogy lelkem egyik legnagyobb kedvencéről nyilatkozom, mármint, ha Művészetről van szó.
Pedig tényleg úgy van, hogy Shakespeare, ez a nagy ravasz avoni hattyú egyike legfényesebb állócsillagaimnak, és sok műve közül ilyenkor, a nyári napforduló táján a Szentivánéji álom minden évben eszembe jut valami módon.
Mi több!
Jó pár éve, annak a csodálatos Műnek egy-egy szegmensét magam is makacsul újra-meg-újra fogalmazgatom.
Idén is!
Gondoljátok azt - s mentve tettem -,  „hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy!
Másszor aztán jobban megy.”

***   ***   ***
Szentivánéji álom
Nevem Zuboly!
Zuboly, Zuboly, Zuboly!
Tessék megjegyezni, mert benne leszek a színjátszó art történetében; hozzá még oly dolgok estek velem a minap, mi elmondásra és figyelemre  érdemes, és el kell mesélnem, noha nem tollkoptató vagyok, hanem minden idők legnagyobb actorja. Én aztán vagyok ám valaki, nem csak afféle áthéni kézműves, mert egyszerű kézművessel vagy csepűrágóval ily csoda dolgok meg nem eshetnek.
Én Zuboly vagyok, az actor!
Mesélem is.
A nyári napforduló estéjén – éjszakáján – történt mindez, amikor jó Urunk és Fejedelmünk esküvője közelgett, és mi, áthéni kézművesek és iparosok úgy határoztunk, hogy jeles színházi előadással tisztelgünk Theseus, a nagy és kegyes fejedelem lakodalmi mulatságában.
Elmondom hát, mi elmondásra oly nagyon érdemes; Te, jó hallgató, türelmes füllel jöjj, segédkezz, és mi csonkának tűnik majd az elején, az a végére kerek lesz!
Már lemenőben volt a nap, az esztendőnek leghosszabb nappala indult álomba, az év legrövidebb éjének álmába, amikor Orrondi, a takács, Ösztövér, a pallér, Gyalu, az ács meg jómagam – kit Zubolynak neveznek, és nem illik feledni nevemet -, Vackor hívására az erdő szélén találkoztunk. Ez a Vackor, önjelölt vezetőként mindjárt az élre állt, és kalauzolt minket egy kis tisztásig: ott megállt, és így szólt: „Állj! ez itt rettentő jó hely a próbára. Ez a kis zöld gyep a színpad, ott az a galagonyabokor öltözőszoba; és egészen úgy csináljuk, mint majd a fejedelem előtt. És reméljük, Robin pajtás, az a mindig csínyes-kedvű kis kobold, az a Puck Szentiván éjszakáján nem minket, hanem a városbélieket akarja megtréfálni!”
Ez a Vackor azért tartja magát vezetőnek, mert a bemutatandó darabot, Pyramus és Thisbe könnyes, szomorú komédiáját ő írta meg, nyolc- meg hatlábú versekben, oszt’ már szét is osztotta közöttünk, és nagyon büszke művére. Én erről azt gondolom, hogy nem ő ám az igazi vezető, nem az a legény, aki megírta a mesét, hanem azok, akik majd sikerre viszik, tehát én, és a többi színész. Ha nem így lenne, vajon miért hívott volna minket magával? Mire is jutna nélkülem ez az írogató?
No, letelepedtünk a tisztáson, akkor azt mondtam Vackornak: „Hallod-e, Vackor? Van ebben a mi Pyramus és Thisbéről szóló komédiánkban egy is, más is, ami sehogy sem fog tetszeni. Egy az, hogy Pyramusnak, mikor magát megöli, kardot kell rántson, és ezt az úri  asszonyságok ki nem állják soha. Mit szóltok ehhez?”
Orrondi mester bólogatott: „Istenbi'on! kényes dolog.”, Ösztövér meg azt mondta: „Úgy gondolnám, hagyjuk ki végül a gyilkosságot!”
Én azonban csak fejemet ráztam, és vállam vonogattam: „Világért se! van egy ötletem, az helyreüt mindent. Írjatok nekem egy prológust; amely prológusban legyen benne, hogy mi senkiben sem teszünk kárt a karddal; hogy Pyramus nincs is megölve igazán: és nagyobb bátorság okáért hozzátehetjük, hogy én, Pyramus, nem Pyramus vagyok ám, hanem Zuboly takács. E majd kiugratja a félszet belőlük.”
Ötletem tetszhetett Vackornak, mert így felelt: „Jó, a prológus meglesz; nyolc- meg hatlábú versben írom.”
„Sose úgy! toldj hozzá kettőt; legyen nyolc meg nyolc!”
Ebben megegyeztünk, akkor meg Orrondi kezdett aggodalmaskodni: „Hát az oroszlántól nem ijednek meg az asszonyságok?”
Bizony, vélekedtem én: meg kell fontolni a dolgot. Isten őrizz, asszonyok közé oroszlánt vinni; rettentő ám az; mert nincs borzasztóbb féreg, mint az eleven oroszlán; erről tennünk kell. Aztán remek ötletem támadt, és mindjárt mondtam is társaimnak.
„Hát egy másik prológusban ő is mondja meg, hogy ő nem valóságos oroszlán. De úgy kell mondani a nevét, hogy a fél pofája hadd lássék ki az oroszlán tarkója megöl; maga is szólaljon meg a nyíláson keresztül, így vagy ilyetén defektussal, mondván: Asszonyaim, vagy: szép hölgyeim! bátorkodom óhajtani, vagy esedezni, vagy könyörögni: ne féljenek, ne reszkessenek: itt az életem az önökéért. Holtig sajnálnám, ha igazi oroszlánnak néznének: nem, én nem vagyok afféle izé: ember vagyok, mint más; akkor aztán megmondhatja, hogy ő senki egyéb, mint Gyalu asztalos.”
No, ez tetszett mindenkinek, meg is állapodtunk benne, hogy Vackor beír egy ilyesfajta verset is a műbe.
Ám aztán épp ő mondta ki a következő bökkenőket: „De az már szarvas probléma, hogy viszünk a terembe holdvilágot; mert tudjátok, hogy Pyramus holdvilágnál beszélget Thisbével?”
Újra csak én szolgáltam megoldással, melyből kitűnik, mily nagyon fontos, elengedhetetlen személyiség vagyok: „Hát” – töprengtem fennszóval – „valaki fölléphet egy tüskebokorral és egy lámpával, és mondhatja, hogy ő a hold személyét kifigurázni vagy prezentálni jött.”
”Jó.” – vélekedett Vackor. – „Hanem más bökkenő is van: fal is kell a nagy terembe; mert amint a história tartja, Pyramus meg Thisbe falhasadékon át beszélgetnek.”
Gondolkodóba estünk mindannyian, aztán megint csak az én intellektusom talált megoldást: „Hát valaki prezentáljon falat is; legyen rajta egy kis mész, egy kis sár, egy kis habarcs, amivel jelentse, hogy ő fal; és tartsa szétterpesztve az ujjait, az legyen a hasadék a falon, és azon a nyíláson aztán susoghat Pyramus meg Thisbe.”
Most már, hogy minden problémát ily szépen megoldottunk, kezdődött a próba.
Vackor utasított engem – engem! -, hogy kezdjem olvasni Pyramus szerepét, ahogy írva van, és ha vége a mondókámnak, menjek a bokor mögé; így a többi is, amint végszava következik.
Természetesen magamtól is tudtam a dolgomat, tudtam, legalább annyira, mint Vackor, de mondtam már, ez az ember magát képzelte vezetőnknek, hát nem vitatkoztam vele. Elmondtam – ó, hozzá még mily gyönyörűen! – szerepemet, aztán elbújtam a bokorban, míg meg nem hallottam a Thisbét alakító végszavát, no meg Vackor utasítását: „Jöjj elő, Pyramus!”
Visszatértem hát a zöld gyepre, vagyis a színpadra, és kezdtem mondani szerepem szerint: "Thisbém, ha szép vagyok, tied vagyok csupán…" –, csakhogy azon minutában Vackor koma fölkiáltott: „Ó, szörnyű látvány! kísértet! csoda! Fussunk, urak! gyorsan, urak! segítség!”
És erre mindahányan futásnak eredtek, én meg úgy maradtam ott, és úgy néztem, amiként nézni szokott halandó, ha nem érti a dolgot.
Hová szaladnak ezek? Ahá! ez csak dévajkodás: meg akarnak ijeszteni, majd mindjárt visszajőnek, gondoltam, és csakugyan, kisvártatva Orrondi visszatért a színpadra, de ugyanolyan rémülten bámult rám, miként annak előtte, hogy elfutott, és azt kiáltotta: „Zuboly! téged megbabonáztak: mit látok a fejeden?”
”Mit? Mit hát? a magad szamárfejét, tudod-e!” – vágtam rá, de akkor visszatért Vackor is, borzadva bámult rám: „Isten legyen irgalmas neked, Zuboly!” – motyogta – „Téged kicseréltek.”
És visszarohant ő is az erdőbe: végre megértettem a kujonságot. Összebeszéltek társaim, szamárrá akarnak tenni, hogy megijesszenek! Na, de ahhoz korábban kell fölkelniök, hogy Zubolyt megtréfálják! Azért se mozdulok innen, akármit csinálnak! Itt sétálok fel s alá, s danolok, hadd hallják, hogy nem félek! És harsányan rágyújtottam kedvenc dalomra:
  „A hím rigó, mily fekete!
 Narancsszinű a szája;
  Mily szép a húros éneke!
 Ökörszem pici szárnya.
Pinty és veréb, pacsirtafi,
S igazmondó kakuk:
  Dalára egy férj sem meri
 Mondani, hogy: hazug!"
Séta és danolás közben mélyebbre jutottam az erdőbe, utat is tévesztettem: egyszerre csoda zúgás-búgás vett körül, és kicsiny fények keringtek föl-alá, mint bolygó fények vagy fénybogarak: szitakötő-szárnyak majdnem nesztelen, finom neszezését hallottam. Fűből készült függőágyat pillantottam meg, rajta apró, de gyönyörű hölgy hevert, és hasonlóan kicsiny, kecses lények ringatták fűfonalakon. A szép hölgy fölkönyökölt fűfüggőágyán, szemén látszott, hogy most ébredt álmából, és csilingelő hangon szólított meg:
„Kérlek, nemes halandó, énekelj! fülem máris szerelmes igéző dalodba, és erőt vett rajtam szép erényid ereje. Első látásra már be kell vallanom esküdve, hogy szeretlek, angyalom!”
Az mindjárt kitűnt, hogy nem mindennapi, hanem mesebeli hölgy esete forog fenn, hát igyekeztem mesebeli választ adni vallomására.
” Pedig nekem úgy tetszik, asszonyom, kevés oka van rá; mert, igazat szólva, ész és szerelem mai napság ritkán tartanak együtt. Sajnos, hogy valamé'k jó szomszéd össze nem barátkoztatja őket. Lám, tudok én furcsául szépet is mondani, ha kell.”
„Te éppen oly bölcs vagy, mint aminő szép.” – felelte a kicsiny, kecses lény.
Egyáltalán nem volt meglepő, hogy ily ékes szavakkal szólt hozzám, szavai nagyon is iderevelánsak voltak: mindig is azt gondoltam, hogy csodálatos szellemi képességeim mellé gyönyörű külső is társul, és csak álmélkodtam eddig, hogy Áthén hölgyei miért nem szeretnek belém első látásra.
Ám szerény ember lévén így feleltem hölgyikémnek: „Egyik se vagyok biz én; de ha annyi eszem volna, hogy kitalálnék ebből az erdőből: úgy éppen elég volna magam szükségére.”
Erre a szép, gyönyörű hölgy nékem a válaszát ím így adta: „Ó, e ligetből mért kívánkozol? Akarsz vagy sem: itt maradsz, nem távozol! Tündér és Szellem vagyok, de nem közrendbeli, hanem e lények királynője, nevem Titánia! És én szeretlek; jöjj hát, jöjj velem; tündérszolgálóimat oldaladhoz rendelem, hogy virágágyon daluk szunnyasszon el.”
Négyet tapsolt a csodálatos királyné: „ Pókháló! Moly! Mustármag! Babvirág!” És sorban jelentkeztek a szólítottak.
„Itt vagyok.” „Én is.” „Én is.”
„Mit tegyünk? Mit parancsolsz Titánia?”
Erre az én Titániám így felelt: „Ez úrnak szépen udvarolni kell: ugrálni ösvényén, cikázva menni; szedret, barackot, epret néki szenni, szőlőt, fügét, és bármit kívánjon enni. Vadméhe sejtjét odvából kicsenni, viaszkos combjukat mécsül kivenni, egy fénybogár-szem fog gyújtója lenni, azzal kísérni ágyba majd, pihenni; és mindenek előtt a patak vízében megfürdetni! De mindezek előtt most egy bók! szépen köszönni!”
„Üdv halandó!” – szólt hozzám az első tündér. Majd szépen, sorban a második és a harmadik is mondta: „Üdv!”
Bájosan feleltem én erre: „Követem szépen hölgységeteket! Kérem, hölgyem, a neve?”
„Pókháló.”
„Óhajtom bővebb ismeretségét, édes Pókháló! Ha elvágom az ujjamat, leszek oly bátor. És az ön neve, szépséges hölgy?”
A tündérek szép sorban megmondták neveiket: Babvirág, Moly, Mustármag: és elvittek fürdeni a patak partjára.
Akkor….
Ó, jaj! Megláttam magam a víz tükrében, illetve nem magam, hanem egy… Szóval egy…. Vagyis hogy magamat, vagyis hogy azt, amivé lettem, és megértettem, miért futottak társaim világba. A patak vizéből, mely tükörré lett, egy szamár képe vigyorgott fel nékem.
Ó, jaj!
Bánatoskodásra, gondolkodásra nem maradt időm: a Tündérek megmosdatták habtestemet, aztán gyepgyolcs-törölközőkkel szárazra töröltek, és figyeltek Úrnőjük utasítására, mely ím így szólt: „Jerünk; vigyétek lugasomba le! Homályosan néz a hold könny miatt, s ha ő sír, sír minden virág: s jele, hogy egy letört szüzességet sirat. Nyelvét lekötvén, halkan el vele!”
Odébb aztán Úrnőm a gyepre telepedett, helyet mutatott ölében, én pedig odahajtottam fejemet; Titania buksi fejemet és hosszúra nyúlt füleimet simogatta, és búgó hangon duruzsolta: „ Aludj hát, én meg karjaimba fonlak. Ó, mennyire szeretlek! Hogy olvadok érted!”
Két dolog járt fejemben, mielőtt álomba szenderültem volna. Arra gondoltam, hogy álom játszik velem, meg arra, hogy e különös éjszaka vagy annak különös lénye, Robin pajtás tréfált meg mindkettőnket. Aztán nem gondoltam már semmire, a Királynő ölében elaludtam.

Rettentő különös látásom volt. Azt álmodtam, hogy – ész legyen a ki megmondja micsoda álom volt az: az ember csupa sült szamár, ha azt az álmot meg akarja fejteni. Úgy tetszik, mintha én, izé… nincs élő teremtés ki megmondhassa, mi voltam én. Úgy tetszik, mintha én… mintha nekem, izé… de az ember futóbolond, ha meg akarja mondani, mim volt nekem. Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat, ember keze nem képes azt ízlelni, se nyelve felfogni, se szíve kimondani, milyet álmodtam én.

De szerencsére csak álom volt, könnyű, szentivánéji álom, mely meglepett a gyepágyon; mikor fölébredtem, régi, való fejem már a helyén volt, és Titánia sehol. Ezt kicsit sajnálom, és néhanapján módfelett hiányzik Babvirág, Moly, Mustármag és Pókháló is, és gyanakszom olykor, hátha mégsem álom volt csupán az egész. Minap meg azt hallottam, hogy azon az éjjelen másokkal is csuda dolgok estek, például négy áthéni szerelmessel. Úgy mondja a fámamese, hogy Hermia, Helene, Demetrius és Lysander e négy ifjú neve. Alig hiszem. Ugyan, miért estek volna velük is mesés esetek, hol vannak ők hozzámtőlem?

Utóiratom
Ha bárkit sértettek ezek a tündéri tréfák és tréfás tündérek, mert mindaz, mit elmeséltem  hihetetlennek és különösnek tetszett elméjének, csak azt kell gondolnia, hogy elaludt és álmodott, és hogy mindezek a kalandok csak álmában történt látomások.
És remélem, egy hallgató-olvasóm sem olyan értetlen, hogy sértené egy ártatlan, szép szentivánéji álom.