Padovai Szent Antal legendája

- annak emlékére, hogy 782 éve június 13. az Ő napja -

Zúgnak, bongnak és búgnak a Padova lakói által csak Szentnek nevezett Bazilika nagy harangjai, tudatván mindenkivel, hogy Szent Antal maradványait most helyezik végső nyugalomba a Ser Martino a Corona - Pietro Lombardo nagyszerű Fia - által tervezett Székesegyházban.
1263. szeptember kilencedik napja, vasárnap van; a rend generálisának, Giovanni Fidanza Bonaventurának utasítására fölnyitják Antal testvér koporsóját, hogy földi maradványait megvizsgálva áttegyék abba a gyönyörű szarkofágba, mely e pillanatban még üresen áll a négyezet észak felé forduló részén.
Padova népe részint a bazilikában, részint a nagy téren és az azt környező utcákon tolong, utóbb morajlani kezd; a morajlás a templomban születik, de aztán áthullámzik egész Padován.
Oka van e morajlásnak. A koporsót föltáró emberek teljesen elporladt testet, ám egy épségben megmaradt nyelvet találnak.
Szent Antal nyelvét…

Meleg, szép nyári nap volt az Úr 1220. évének június tizenharmadikáján, szombati napon. Délelőtt tíz óra tájt egy húsz -huszonöt éves ábrázatot mutató ifjú áll meg a lisszaboni Santo Antonio dos Olivais nevű kicsiny rendház előtt, és bebocsátást kér a kolostor ajtajánál alamizsnát kolduló testvérektől.
Mikor a szerzetesek nevét kérdik, arra azt válaszolja, hogy a Fernando nevet nyerte a keresztségben, de gyorsan hozzáteszi, hogy ha fölvételt nyer a rendbe, a kolostori kápolna védőszentjéről, Remete Szent Antalról szeretné nevezni magát.
 „Akkor majd nevezzetek Antoniónak!” – kéri az ifjú.
A Santo Antonio rendbe most felvételét kérő fiatalember Lisszabonban született, 1195-ben, egy előkelő lovag és egy jámbor asszony gyermekeként, ám szülei korán elhaltak; az éles eszű és erős akaratú fiú tízévesen a helyi káptalani iskolába került. Mesélik róla, hogy már serdülő korában is képes volt uralni indulatait, diadalmaskodni szenvedélyein. Alig múlt tizenöt éves, mikor felvételt nyert a lisszaboni ágoston-rendi kanonokok közé.
De gyámja és a rokonság nem jó szemmel nézte, hogy a tudományok meghódítására is szomjazott, meg aztán magát Fernandót is zavarta az ágostoniaknál oly gyakori sok vendégjárás, ezért a szigorúbb kolostori fegyelemmel és tágasabb ismeretszerzési lehetőségekkel bíró Coimbrába, e gyönyörű portogallói városba kérte áthelyezését, és a rokonok engedélyével oda is ment. Nyolc évet töltött a városban, itt szentelték áldozópappá.

Történt az Úr 1220. évében, hogy Marokkóból Coimbrába hozták át Assisi Szent Ferenc első misszionárius és vértanú fiainak, Berardusnak és társának a földi maradványait.
Antalra olyan nagy hatással volt e történés, hogy lelkében megfogant a gondolat: miért ne lehetne ő is hithirdető, miért ne áldozná fel magát ő is a hitért?
Ettől kezdve minden vágya az volt, hogy Marokkóba mehessen hithirdetőnek, s ez Antalnak sikerült is: 1220 decemberében fogadalmat tehetett, és egy kísérővel hajóra szállhatott. Tavasszal haza akart térni, de a vihar a hajóját Szicília partjára vetette.
Itt tudta meg, hogy a rendalapító 1221. pünkösdjére egyetemes káptalant hívott össze Assisibe. A gondolat, hogy szemtől-szembe megláthatja rendi atyját, az evangéliumi szegénység nagy apostolát, Ferencet, útnak indította fra’Antoniót.
Beteg is volt, le is gyengült, húsvét után mégis elindult. Részt is vett a nevezetes gyékényes káptalanon, ahol szerényen a háttérbe húzódott és szilárdan eltökélte, hogy nem kér semmit, de nem is utasít vissza semmit.
Alázatos félrehúzódása miatt valamelyik utolsó szerzetesnek nézhették, és hát maga Ferenc sem vehette észre az ötezer részvevő között, de más se nagyon törődött a szegény portugál testvérrel.
Az egyetlen, aki épp Antal alázatos magatartása okán figyelt föl rá a romagnai tartományfőnök, frate Gracianus volt, aki aztán a Forlí melletti  Montepaulo-remeteségbe helyeztette Antal testvért.

Történt egy nap, hogy Forlíban a domokos-rendieknél holmi nagy összejövést tartottak, de a szerzetesek közül senki nem vállalkozott arra, hogy beszédet mondjon. Ekkor a ferences főnők Antal testvérnek parancsolta meg, hogy beszéljen, aki először nem is értette a felszólítást, hisz oly visszahúzódó volt. Kibúvó azonban nem volt, a rendfőnök egyenes ujjal mutatott Antalra, akár egykor Krisztus urunk a vámszedő Mátéra; Antonio fölkelt hát ültőhelyéből, és oly gyönyörűséges szentbeszédet rögtönzött, hogy az egész hallgatóságot ámulatba ejtette.

Így aztán fra’Antonio attól fogva arról lett híres, hogy csodálatos szentbeszédeket képes mondani, és  tartományi főnöke egész Felső- Itália rendtartományi szónokává nevezte ki. Az assisibéli  Ferenc pedig örömmel kiterjesztette ezt a megbízást egész Itáliára. Evvel kezdetét vette Antal testvér kilenc évig tartó nyilvános működése, mely lassan kiterjeszkedett Forlí, Faenza, Rimini és Bologna városokra, de vállalta a közvetítő szerepet a városok ellentétes táborai között, valamint síkra szállt az adósok érdekében.
1222. vége felé aztán Vercelliben állapodott meg, hogy újból a hittudománynak éljen. Félévi elvonultság után Bolognába került a rendi fiatalok mellé, teológia-tanárnak.
Végezetül – még frankhoni útja előtt – Padova vált lelke kedvencévé; tán a csodamívű szelence-város, Velence közelsége miatt, de ki tudja?

Lelkéhez minden időkben a gyengék, az elnyomottak, az uzsorások áldozatai, a szegények álltak a legközelebb, még a veronai zsarnok, Ezzelino palotájába is elment, egy igazságtalanul fogva tartott érdekében, és noha nem járt sikerrel, a nép csodálta, hogy ezt tenni merte.

Antal testvérünk halálával kapcsolatban részletes leírások maradtak ránk, ezekből kitűnik, hogy a túlfeszített munka megviselte amúgy is gyenge szervezetét. 1231-ben - nyár eleje volt -, Tiso gróf meghívta Antalt Camposanpietro-i nyaralójába, ahol visszavonultan üdölhetett.
A gróf úr kertjében állt egy diófa, és Antal testvér úgy érezte, hogy szívbajából eredő légzési zavarain sokat segít, ha a hatalmas fa hatágú koronájában pihen.
A jó Tiso gróf kis lugast építetett számára a fa koronájába, és ott fenn, közelebb az éghez és az énekesmadarakhoz, fra Antonio állapota valóban javult valamelyest, annyira, hogy már-már a hazatérésre gondolt.
Június 13-án, pihenése után a szomszédos ferences kolostorba tért ebédelni, de ebéd közben rosszul lett, összeesett és ágynak esett.
Érezvén, hogy közeleg a vég, szerette volna viszontlátni szeretett Padováját: más szállítóeszköz híján, egy rozoga taligán kényszerültek eltolni őt Padova felé, ám épp elérték a Város kapuját, midőn annyira rosszul lett, hogy kénytelenek voltak megállni és elfogadni a Santa Clarissa apácáinak vendégszeretetét, az Arcella kolostorban.
Antal testvér itt vette fel az utolsó kenet szentségét, majd egy Mária-himnusz éneklésébe fogott: ezen közben egyszer csak magasra vetve a tekintetét, ünnepélyesen így szólt: "Látom az én Uramat!
Ebben az elragadtatott, zsoltárzengető állapotban adta vissza lelkét a Teremtőnek, élete 36. évében.

Zúgnak, bongnak és búgnak a Padova lakói által csak Szentnek nevezett Bazilika nagy harangjai, tudatván mindenkivel, hogy Szent Antal maradványait most helyezik végső nyugalomba a Ser Martino a Corona - Pietro Lombardo nagyszerű fia - által tervezett Székesegyházban.
1263. szeptember kilencedik napja, vasárnap van; a rend generálisának, Giovanni Fidanza Bonaventurának utasítására fölnyitják Antal testvér koporsóját, hogy földi maradványait megvizsgálva áttegyék abba a gyönyörű szarkofágba, mely e pillanatban még üresen áll a négyezet északnak néző részén.
Padova népe részint a bazilikában, részint a nagy téren és az azt környező utcákon tolong, utóbb morajlani kezd; a morajlás a templomban születik, de aztán áthullámzik egész Padován.
Oka van e morajlásnak. A koporsót föltáró emberek teljesen elporladt testet, ám egy épségben megmaradt nyelvet találnak.
Szent Antal nyelvét…