Giovanni Boccaccio: Ámor
(részletek)
Erő és erény a Szerelem varázsa,
uralkodik földön és tűzzel ég az égben,
csak nemes szívet gyújt lángra lángja;
az én lelkemben is õ az úr egészen.
Azt írom, amit istenségünk hirdet,
mit õ kimond, azt tartom én törvénynek.
…
Ámor a hűtlenségért könnyen feddhet,
nyomában gyakran jár remény, féltés, félelem,
ám embersége mindig őriz minket.
…
A szerelem, ha férfi kapja ékül,
előkelővé teszi és javára lészen,
miként a játszi kedv, mitől szinte szépül.
Szerető nem vár jutalmat, elismerést sem,
csak jóságot, hűséget, tiszta vágyat,
mit Ámor kelt a szeretők szívében.
…
Zavart és gyarló rímeim nem érnek
fel hozzá, ő uralkodik felettem!
Halovány, gyönge Múzsám mégis arra késztet,
hogy a szerelmet holtig énekeljem.
(Ford: Maróti György)
Az, ki a fönti szép verset írta - ha hinni lehet életíróinak - hétszáz évvel ezelőtt, 1313. június tizenhatodikán született. A köztudatban inkább prózaíróként ismert, elsősorban száz összegyűjtött novellája alapján, de lám, lírában sem volt akármilyen Költő!
Ha most, ma szólunk ama novellákról, szoktuk mondani, hogy műfaji tulajdonságait már megtalálhatjuk az ókori történetírók – olykor szépírók, mint Apulleius - kellemesen kerekített epizódjaiban, noha nekik fogalmuk sem volt esztétikai szánalmakról, és valószínűleg szándékukban sem állt új műfajt teremteni: meséltek egyszerűen. Én azt gondolom egyébként, hogy ez lehetett a helyzet Giovanni Boccaccióval is.
Mindig úgy képzelem magam elé a mesemondás helyzetét, hogy ott ücsörgök egy firenzei kiskocsmában, valamikor az 1300-as évek közepe táján, nyílik az ajtó, belép Gianni, leül az asztalunkhoz, tölt a veresborból, aztán azt mondja: „Remek történetet hallottam, elmesélem, jó?” És majdnem minden irodalmi számítás nélkül előad egy jól lekerekített pletykát, adomát, anekdotát, tréfás vagy épp ríkató történetet, élő vagy fantáziájában képzelt alakokról, hozzá még „lingua parlata”, Toscana szépen zenélő, és nem irodalmilag kimódolt, beszélt nyelvén.
És létrehozza kacagtató-sirattató, csodálatos Remekét, amikor írásba teszi meséit, kereken százat, mindannyiunk máig érvényes szórakoztatására. Pedig sötét színekkel festve, a firenzei nagy pestissel kezdve és keretezve adta közre a száz novella gyűjteményét: hátborzongató remekmű ez a leírás a rémületbe esett városról. Ebből a rémületből menekül tíz fiatal ember (három férfi, hét nő) egy környékbeli nyaralóvillába, ahol azzal űzik el félelmüket, hogy egymásnak mesélnek. Tíz napon át mind a tízen egy-egy történetet. Deka merone, ami görögül annyit tesz: tíz nap.
*** *** ***
Nem, nem és nem!
Vannak érzelmek, amelyekkel kapcsolatban tehetetlen vagyok; sem buddhizmus, sem egyéb humanista cselvetés nem segít!
Ilyen az a döbbenet és gyűlölet, ami kamaszkorom vége felé fogott el, amikor – nem könnyen – megtudtam, hogy végeztette ki 1958. június tizenhatodikán, aztán kapartatta el az állatkerti hullott állatok temetőhelyén, a 301-es parcellában „jó Kádár-apánk” Nagy Imrét, a magyar kormány törvényes Miniszterelnökét, Maléter Pált, szintén törvényes honvédelmi miniszterünket és Gimes Miklóst, újságíró-politikust.
Azoknak, akik mostanában nosztalgikus-szerecsenmosdatáson erőlködnek Kádár Jánost és korát illetően, hadd üzenjem: nálam nincs bocsánat sem hazaárulóknak – kik idegen tankon jönnek legyűrni egy nemzet forradalmát, sem szánalmas gyilkosoknak!
Nincs, és nem lesz sohasem! Bármit tett is Kádár később, hogy a legvidámabb barakká váljon Hazánk: nálam nincs megbocsátás 1958, június tizenhatodika miatt.
És mióta megismertem Kádár utolsó, zavarodott pszichére valló Központi Bizottság előtt elmondott beszédjét, tudom, hogy még valaki nem bocsátott meg Kádárnak Nagy Imre kivégzése miatt: Kádár János.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése